Reménytelen helyzetből lett példa egy skót sziget



Szerző:
Horváth Bence


Feléledt a pusztulásnak indult skót sziget, amit 20 éve vettek közösségi tulajdonba a helyiek

 

A skóciai Eigg szigete mindössze 31 km2, a Small-szigetcsoport egyik tagja. Meglehetősen kevés ember él itt, épp nemrég született egy gyerek a szigeten, ezzel pedig ismét száz fölé emelkedett a lakók száma. Ilyesmire olyan rég nem volt példa, hogy még az országos sajtó is beszámolt róla. 


Eigg szigete a térképen és a valóságban

De nem ez volt az első alkalom, hogy a brit sajtó Eigg szigetével foglalkozott: az apró sziget az elmúlt évtizedekben sokat szerepelt a hírekben, egyrészt mert az ott élő lakosok 20 évvel ezelőtt közösségi összefogásnak köszönhetően meg tudták vásárolni maguknak a szigetet, lerázva magukról mindenféle szélhámos és szeszélyes földtulajdonosok igáját, másrészt mert a köztulajdonba vett szigeten közösségi lakhatási programot indítottak, mellette pedig európai szinten is a zöldenergia-hasznosítás egyik éllovasává váltak. 

 
Eigg szigeteFotó: Jean Brooks/robertharding

Az idei a tizedik év, amikor a sziget teljes energiaellátását megújuló forrásokból származik, ráadásul övék volt az első olyan rendszer a világon, ami összekötötte a nap, szél, és vízenergiai forrásokat. A zöld forradalmat a kényszer szülte: mivel a skót nemzeti hálózathoz nem fértek hozzá, korábban a szigeten csak zajos generátorok révén tudtak áramot termelni maguknak, ennek kiküszöbölésére kezdtek el kísérletezni az akkor még gyerekcipőben járó megújuló technológiákkal. 

Eigg ezzel a sikersztorival elérte, hogy mára szinte csak lelkendező cikkek jelenjenek meg a szigetről a brit sajtóban. De nem volt ez mindig így: a szigetnek viharos története van, még pár évtizeddel ezelőtt is földbirtokosokra rontó drogos hippikről írtak a lapok. 

A sziget 20 évvel ezelőtt került közösségi tulajdonba, azóta egymást érték ott az újságírók, dokumentumfilmesek és antropológusok, és nem csak lelkes beszámolókkal távoztak: a kilencvenes évek közepén egy skót-német újságíró írt arról a Zeitben, hogy a szigeten valóságos kultúrharc zajlik a Hebridák-béli őslakosok és a frissen odaköltözött mindenféle jöttment fiatal hippi között, és a beszámolót lelkesen vette át a korabeli brit sajtó is. 

Az idei kerek évfordulóra időzítve írta meg a sziget történetét egy gigantikus esszében Patrick Barkham, és a rengeteg visszaemlékezéssel tarkított írásból több szórakoztató film forgatókönyve is simán kijönne. 

Eigg szigete nagyon régóta magántulajdonban volt, a sziget pont akkora, amit egy meglehetősen vagyonos földbirtokos még megengedhet magának. Ráadásul Barkham elmondása szerint a hasonló méretű szigetek mindig is megmozgatták a gazdag brit férfiak fantáziáját: egyszerre visszavonulási és irányítási lehetőséget láttak ezekben a területekben. DH Lawrence Aki a szigeteket szerette címmel még novellát is írt egy ilyen karakterről, aki gazdag idealistaként egy utópiát álmodott meg egy megvásárolt szigetre, de csak a helyiek gúnyjával találkozott végül. 

Fotó: Jean Brooks/robertharding

Pont valami hasonló történt a nyolcvanas években Eigg szigetével. Ahol amúgy meglehetősen régóta élnek emberek, az első fennmaradt leletek a bronzkorból származnak, és az utána következő korszakokban is folyamatos volt az élet. Az egyik legkorábbi feljegyzett esemény, ami a szigethez köthető, Donnán mártírhalála 617-ből. A gael pap a kereszténységet próbálta terjeszteni a mai Skócia területén élő pikteknek, életével fizetett ezért. Majd jöttek a vikingek és a különféle skót klánok, melyek küzdelmei közül végül a Ranald-klán került ki győztesen, több mint 800 éven át uralhatták a szigetet.

Ebből az időszakból is származnak hírhedt történetek, például egy monda szerint 1577 körül egy klánháborúban egy idős nő kivételével a sziget összes aktuális lakója megfulladt egy barlangban, amikor egy rivális klán tagjai lezárták az egyetlen kijáratot, majd tüzet gyújtottak. De hasonló klánrivalizálások történetei szövik át végig ezt a több száz évet. 

Majd jött a XVII.-XVIII. század, és az ipari forradalom, és jöttek a komolyabb társadalmi változások. Az 1800-as évek elejétől kezdve folyamatosan csökkent a sziget lakossága, a szegénység elől egyre többen költöztek át a szárazföldre. A Ranald-klán ekkori vezetője elgondolkodott rajta, hogy kilakoltatásokba kezd és a földeket inkább a kifizetődőbb birkatartásra használja, végül 1827-ben talált valakit, aki megvásárolta az egész szigetet. Innentől kezdve közel 200 éven át a sziget földesuraktól földesurakhoz vándorolt, egy ideig még egy miniszter is birtokolta a földdarabot. 

A modernkori kalandok 1971-ben kezdődtek, amikor egy egykori tengerészparancsnok, Bernard Farnham-Smith vásárolta meg a szigetet 110 ezer fontért. Farnham-Smith saját elmondása szerint legendás életutat tudott maga mögött, amikor Kína környékén szolgált, a helyeik pedig szívesen látták az állandóan tengeri történeteit mesélő kapitányt, aki sérült gyerekeknek akart iskolát nyitni a szigeten. 

Hamarosan azonban kiderült, hogy Farnham-Smith se kapitány nem volt soha, se fedezete nem volt a vásárláshoz, így rövid időn belül újra eladó lett a sziget. Sokáig úgy festett, hogy egy állami fejlesztési alap birtokába kerülhet Eigg, de ekkor megjelent a yorkshire-i vagyonos életművész, vállalkozó és egykori olimpiai bobozó, Keith Schellenberg, és ráígért az árra.

Míg évtizedekkel korábban több százan éltek a szigeten, a hetvenes évek második felére a valaha volt legkisebbre zsugorodott a lakosság, mindössze 39 lakosa volt Eiggnek. Mint Barkham írja a korabeli visszaemlékezések alapján, a megmaradt lakosok örültek a különc milliomos érkezésének, nem bíztak a kormányban és nem akartak állami felügyelet alá kerülni. Azt remélték, hogy az érkező befektető felújítja majd a kikötőt és segít majd fellendíteni a turizmust.

Schellenberg ebben a szellemben is kezdte el irányítani a szigetet, újranyitotta a közösségi házat, természetvédelmi övezet létrehozását kezdeményezte, a lerobbant épületekből felújított nyaralók lettek. Közben újságcikkekben kerestek új lakókat. 1979-re érezhetően feléledt a sziget, megduplázódott a lakók száma, a helyi iskolába rekordnak számító 12 gyerek járt. 

A visszaemlékező helyiek mind egyetértettek abban, hogy a sziget jövője fényesnek tűnt ebben a pár évben. Ugyan a turistáknak indított vállalkozások akadoztak, mivel a felvett alkalmazottak sokszor hamar le is léptek, de nyaranta Schellenberg különc playboy barátai lepték el a szigetet. Schellenberg kincse egy 1927-es Rolls-Royce volt, ezzel jártak ki piknikezni a partra, majd kriketteztek egyet a tökéletesre nyírt gyepen. Olyan volt minden, mintha vendégeik egy Somerset Maugham-regényből kerültek volna elő, mesélte az egyik visszaemlékező. 



De a boldog időszak csak pár évig tartott: Schellenberg 1980-ban elvált második, nagyon gazdag feleségétől, innentől látványosan kevesebb forrása jutott a sziget igazgatására. Megkezdődtek az elbocsátások, nem jutott pénz benzinre a mezőgazdasági gépekhez, hirtelen nem folytatódtak a felújítási munkálatok, még mindig lakosok tucatjai éltek beázó-omladozó otthonokban. 

Az első nagyobb botrányra 1988-ban került sor, amikor egy nyári mulatságra Schellenberg meghívta gazdag amerikai barátait is. Az esti koncertre a helyiek  belépőt szedtek az érkező vendégektől, hogy a befolyó összegből egy új közösségi házat építsenek maguknak, de erről nem értesítették Schellenberget. Amikor a brit férfi megtudta, hogy barátaitól pénzt kértek, követelte, hogy adják vissza, de a helyiek nem voltak hajlandóak. Többen tiltakozásul hazamentek, a zenekar pedig levonult a színpadról. Schellenberg egy skót arisztokrata barátja erre átkozott szocialistázni kezdett és a helyieket szidta. Ebben az egyetlen botrányban rengeteg benne volt azokból a feszültségekből, melyek ekkor már mindennapossá váltak a helyiek és a földesuruk között. 

Az sem segített sokat, hogy Schellenberg nem volt elégedett a szigetre költöző új lakókkal: a mainstream társadalomban boldogulni képtelen hippiknek látta őket, akik menedéket láttak a szigetben, de nem voltak fejben elég erősek ahhoz, hogy a megélhetésükről gondoskodjanak. Mondta ezt a földbirtokos, akinek jelentősen megcsappantak a forrásai a második válása után. A tervezett golfpályákból és teniszpályákból nem is lett semmi, a nagy turizmusélénkítő beruházások is mind elmaradtak.

Ráadásul Schellenberg korábbi felesége még mindig tulajdonrészese volt Eiggnek, és bírósághoz fordult, mert szerinte volt férje rosszul vezeti a szigetet, ezzel csökkentve az értékét. 1990-ben járunk, amikor a hánykódó-vesztegelő szigetre rátalált egy elég vegyes társaság, akik úgy érezték, itt lenne az ideje egy földreformnak. Volt köztük gazdálkodó, akadémikus, művész és földosztásban járatos aktivista is, közösen alapították meg az Isle of Eigg Heritage Trustot. 1991-ben pedig közösségi gyűjtésbe kezdtek, a céljuk az volt, hogy összeszedjenek egymillió fontot és kivásárolják a szigetet.  

A körülmények látszólag kedvezőek voltak: Schellenberg volt felesége el tudta érni a bíróságon, hogy a férfinak el kelljen adnia a szigetet. Ugyanakkor 1992-ben a legnagyobb összeget ismét Schellenberg ajánlotta fel, így innentől egyedüli tulajdonosa lett Eiggnek. Innentől a helyzet tovább rosszabbodott: 1994 elején a kikötőben lévő garázsépületet felgyújtották, a tűzben elégett Schellenberg szeretett Rolls-Royce-a is. A rendőrség sosem tudta azonosítani az elkövetőket. A földesúr ekkor már nyíltan ellenségeskedett a sziget lakóival, a brit sajtóban gyalázta őket, "acidrock partikat" tartó hippinek nevezve őket. A sziget lakói pedig közös nyílt levélben válaszoltak, visszautasítva a vádakat. 

Schellenberg közben elvált a harmadik feleségétől is, ehhez pedig pénzre volt szüksége, ezért a szigetet eladta egy német művésznek és önjelölt professzornak, Marumának, azaz Gotthilf Christian Eckhard Oesterle-nek. Schellenberg még egyszer tért vissza a szigetre, hogy egy régi térképet magához vegyen, ekkor is botrányba keveredett a helyiekkel, busszal állták el az autója útját. Végül dühöngve távozott, az emlékezések szerint azt hajtogatta, hogy csak egy akart lenni a szigetlakók közül, de sosem értették meg őt. 

Az új tulajdonossal sem lett nagyobb szerencséje a szigeten lakóknak: kiderült hogy Maruma egyáltalán nem híres művész, semmiféle professzori állása és vagyona sincs: hitelből vette meg a szigetet, a beígért fejlesztésekből pedig újra nem lett semmi. Pár évnek kellett eltelnie, mire a sziget újra eladósorba került: 1996 nyarán kétmillió fontot kértek érte. 

A közösségi gyűjtésre létrehozott alap újra beindult, és a sajtó is felkapta a saját szigetüket megvenni akaró skótok történetét: áramlani kezdtek a felajánlások, miközben Skócia szerte rendeztek segélykoncerteket a szigetlakóknak, segítettek a természetvédő szervezetek is. Majd felbukkant egy rejtélyes brit nő, akinek a kilétét máig nem ismerni, aki 900 ezer fontot ajánlott fel. Érdekesség, hogy sok ajánlás érkezett Angliából, sok brit felháborodva nézte a földesúri önkénnyel küzdő skót lakosok történetét. 


A szigetlakók attól féltek, hogy Maruma hitelezője, egy német ruhaexportőr majd egy nemzetközi ügyfélnek adja el a szigetet, a felkért ingatlanügynök próbálkozott is ilyen ügyfelek felhajtásával, de végül 1997-ben, amikor az álművész végleg becsődölt, a német vállalat belement, hogy a szigetlakók alapjának adja el Eigget, 1,5 millió fontért. 

Az aranykor nem indult el azonnal, ahogy közösségi tulajdonba került a sziget. Már említettük, hogy a brit sajtó előszeretettel állította be a szigetlakókat munkakerülő-menekülő hippiknek, egymást érték a drogos vádaskodások is, ezek a sztorik amúgy is jól illeszkedtek a kilencvenes évek brit közhangulatához. 

Az idei évfordulóra készült összeállításokból viszont úgy tűnik, hogy mára sokat enyhült ez a kép: a sorsukat a saját kezükbe vevő szigetlakók már nem különc hippik, hanem az egyre divatosabb és elfogadottabb fenntartható fejlődés és életmód korai hősei. Ráadásul az ideig valóban néha megjelenő konfliktus az őslakos helyiek és az újonnan érkezők között is eltűnt, ahogy az évtizedek során összefolyt a két csoport élete, kapcsolatok és barátságok születtek. 

Ma már úgy látják a helyiek, hogy a sziget sikere az ősi tradicionális kultúra és a szárazföldi ellenkultúra keverékéből született. Nagy-Britannia szerte léteznek hasonló közösségi együttlakási kísérletek, de az nagyon ritka, hogy a résztvevők birtokolják is a földet, amin ez történik. Ennyiben biztos különleges Eigg története: a közösségi földtulajdon révén tudnak szövetkezeti lakhatási programot fenntartani és olcsó lakhatást biztosítani, az ott élők többsége ugyanis bérli az ingatlanát. 

A bérleti díjak jelenleg a közeli skót régiók szociális lakhatási árainak mintegy felét teszik ki, mert a helyiek úgy látják, hogy ezzel tudják felszabadítani az itt élő embereket, hogy kedvükre űzhessék kevésbé pénzközpontú céljaikat. A beszámolók szerint eleinte sokan szkeptikusak voltak az önigazgatás szervezett formáival szemben is, attól tartottak, hogy ettől csak bürokratizálódni fog minden, de az évek során a legtöbb helyi megkedvelte a közösségi döntéshozatal folyamatait. Szinte minden döntést konszenzussal hoznak meg, és sok helyi beszállt a földalap menedzselésébe is. 

A helyiek arról is meséltek Barkhamnak, hogy remélik, Eigg példája el fog terjedni, és évtizedeken belül országszerte hasonló projektek indulnak majd. Eigg maga egyelőre sikertörténetnek tűnik, ma két múzeum, egy sörfőzde, egy lemezkiadó is működik az apró szigeten, ahol már zenei fesztivált is rendeznek minden évben. (via Guardian, illetve Guardian, BBC, CityMetric)


Forrás: origo
Címkék: 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja