Philadelphia-kísérlet



A katonák (és főleg a nagyhatalmak hadseregei) mindig is híresek voltak arról, hogy élen jártak a tudományos eredmények alkalmazásában, továbbá arról is, hogy nem áll távol tőlük a határterületek (tudomány/fikció) elméleteinek gyakorlatba történő átültetése – vagy legalábbis az erre hajazó próbálkozás. A Philadelphia-kísérlet ez utóbbira jelent kiváló példát, és ragyogóan bemutatja: mi is történik (történhet, avagy történhetett volna (a nem kívánt – ízlés szerint – törlendő), ha az illetékesek elszámítják magukat és többet tételeznek fel magukról, mint amennyire valóban képesek.

A címről egyeseknek biztos valami meleg, AIDS-es dolog ugrik be, másoknak meg egy krémsajt-reklám, de biztosíthatok mindenkit: most egyikről sem fogtok hallani.

A körmönfont bevezető után lássuk magát a történetet.

A második világháború alatt a US Navy agytrösztjei és kutatói minden izmukat megfeszítve azon (is) dolgoztak, hogy egy (a természettudományos lehetőségekhez képest) tökéletes álcázási technikát/technológiát fejlesszenek ki hadihajóik számára.

Az elméleti hátteret az einsteini általános relativitáselmélet és az elektromágnesesség jelenségének ötvözése adja, s az a lényege, hogy ha egy test (jelen esetben egy hadihajó) körül egy megfelelő erősségű mágneses mezőt alakítunk ki (gerjesztünk?), úgy a test (vagyis a hajó) az ellenséges radarok számára láthatatlanná válik.

Igen, előre is köszönöm a fizikusi képesítésű és előképzettségű olvasóinknak a pontosításokat és a kioktatásokat, de tisztelettel emlékeztetem őket (is) a blog tematikai irányultságára: összeesküvéselméletek. Köszönöm az értelmezésre fordított hatványozott erőfeszítést.

Ahogyan az katonáéknál már megszokott, az egész folyamat kapott egy fedőnevet (Szivárvány-terv – Project Rainbow), valamint annyi pénzt, amiből harmincezer lélegeztetőgépet lehetett volna vásárolni, ha léteztek volna akkoriban lélegeztetőgépek.

Helyszínül az amerikai haditengerészet philadelphiai kikötőjét és hajójavító dokkjait szemelték ki, laboratóriumi egérként pedig a DE-173-as hadrendi számú USS Eldridge kísérő rombolót (1300 tonna vízkiszorítás egy egérnek nem rossz teljesítmény…), amelyet tokától bokáig felszereltek minden olyan szerkezettel, amit a huszadik század közepének technikája produkálni tudott.

1943 kora tavaszán kezdték az elméleti résszel (kockás papír, ceruza, radír, rengeteg cigi és kávé), majd júniusban vettek egy nagy levegőt és (állítólag Roosevelt elnök rábólintása után) kipróbálták élesben is, hogy működik-e a Nagy Mágneses Rezonátor.

Hát, szo-szo.

Szemtanúk és résztvevők utólagos beszámolója szerint az Eldridge pár pillanatra egy hatalmas, zöldessárgás ködbe burkolózott, majd úgy a radarok, mint pedig az optikai megfigyelők számára 10 (más források szerint 14) percre láthatatlanná vált, hajótestestől, fegyverestől, legénységestől, vasmacskástól, mindenestől (mintegy száz tengerész tartózkodott a fedélzeten a kísérlet során).

Egy másik verzió szerint a zöldes köd szabad szemmel végig érzékelhető volt a hajó hűlt helyén, illetve figyelmes (vagy kukacoskodó) szemlélők a hajótest lenyomatát látni vélték, mint egy furcsa mélyedést a kikötő vízében.

A kísérlet végén látszólag minden visszatért az eredeti állapotába, csak a teljes állomány sugárban hányt, mint a lakodalmas kutya, továbbá erős fejfájásról, szédülésről és végtagremegésről számoltak be még napokig.

Pár macskajajos tengerész nem számított túl nagy árnak, ezért a Vezérkar tudományos tanácsa úgy határozott, hogy finomítanak a berendezés beállításain és megismétlik a kísérletet.

Erre októberben került sor, amikor is szándékon túlmutató eredmény született – hogy ezzel a számomra roppant kedves, büntetőjogból ismert fordulattal éljek: a köd eleinte ismét ott terjengett ugyan a hajó helyén, de a harmincadik másodpercben egy kék villanás következett be, majd a hajó úgy eltűnt a megfigyelők szeme elől, hogy sem köd, sem mélyedés a vízben, sem semmi nem maradt utána.

Ugyanebben az időben a Philadelphiától mintegy 350 kilométerre fekvő norfolki haditengerészeti bázis radarján (illetve a közelben horgonyzó SS Andrew Furuseth kereskedelmi hajó legénységének szeme előtt) pár percre megjelent az Eldridge, majd ismét eltűnt (a már-már családiasnak nevezhető zöldes köd, illetve az azt követő diszkrét kékes villanás kíséretében), hogy felbukkanjon eredeti helyén, Philadelphiában.

Ezt a második kísérletet a romboló legénysége nehezebben élte meg, mint az elsőt: számos sérülést, végtagtörést regisztráltak, sőt, több tengerész állítólag nyom nélkül el is tűnt (pontosabban nem tért vissza). Utólag olyan események is bekövetkeztek (persze ismét hangsúlyozom: állítólag), hogy bizonyos tengerészek (spontán módon) részleges vagy teljes láthatatlanságot produkáltak még hetekkel, hónapokkal a kísérlet után is, amit hidegrázás, hányinger, fejfájás és eszméletvesztési szindrómák is kísértek.

A haditengerészet illetékesei rádöbbentek, hogy olyan erőkkel kezdtek el cicázni, amelyeket nem tudnak ellenőrzésük alatt tartani, ezért az egész Szivárványt lefújták és ad acta tették.

Az ötvenes évek közepén bukkant fel egy magát Carl M. Allendének nevező, állítólagosan az Eldridge egykori legénységéhez tartozó személy, aki megosztotta emlékeit és élményeit egy Morris Jessup nevű amatőr csillagásszal és fizikussal (itt balra). Jessup felvette a szálat és elkezdett nyomozni: megszórta például a US Navyt százezer kérdéssel, amelyekre rövid és egyértelmű választ kapott: „az USA Haditengerészetének Kutatási Irodája (Office of Naval Research, ONR) soha nem kezdeményezett a beadványban leírt, és a láthatatlanságra vagy a teleportációra irányuló kísérletet, sem 1943-ban, sem azelőtt, sem azt követően”.

Hát biztosan nem hazudtak. Hogy honnan lehet ezt ilyen bizonyossággal kijelenteni?  Hát onnan, hogy az ONR-t 1946-ban hozták létre, ’43-ban pedig – ezek szerint – biztosan nem kísérletezhettek. Mellesleg Jessup – aki azt ígérte, hogy mindent ki fog deríteni erről az egészről, még ha élete kerül is veszélybe – 1959-ben Floridában, egy narancsillatú estén a szájába vesz egy gumicsövet, amelynek a másik végét autója kipufogójára erősíti, s ily módon követ el öngyilkosságot.

William S. Dodge hadnagy, az SS Furuseth fedélzetmestere írásban tagadta, hogy bárki a hajójáról észlelte volna az adott napon Norfolk partjainál az Eldridge-t. Később az USA Hajózástörténeti Központja, a Naval Historical Center (anélkül, hogy erre bárki is kérte volna) közleményben hozta nyilvánosságra, hogy nyilvántartásai szerint az Eldridge 1943 júliusáig nem is futott ki a tengerre, tehát júniusban nem lehetett tárgya semmiféle kísérletnek. Ami az októberi második kísérletet illeti, az sem következhetett be, mert (szól a közlemény) az Eldridge szeptembertől november elejéig az Atlanti óceánon teljesített konvojkísérési szolgálatot.

A legismertebb forrás, amely a Philadelphia kísérletet alaposan körüljárja, 1978-ban jelent meg Charles Berlitz és William Moore tollából. Később film is készült a sztoriból, amit a tudományos-fantasztikus dobozban lehet elhelyezni (van benne időutazás is a teleportáción és a láthatatlanná tételen kívül). Nem egy nagy dobás, de a műfaj kedvelői egyszer megnézhetik. Az X-akták sorozat egyik része (a Død Kalm) is innen inspirálódott. Na és nem hagyhatjuk említés nélkül a Final Countdown (Végső visszaszámlálás) című 1980-as filmet, ahol a Nimitz hordozó utazik vissza az időben Pearl Harborig

Kiegészítő adalékok a találgatásokhoz:

- egyesek szerint az amerikaiak az egész ötletet (és a tudományos hátteret) a náciktól lopták (akárcsak az atombombát); bizonyos dr. Hans Friedrich Kammler SS Gruppenführer (kábé altábornagy, itt balra fent) tudós csapata foglalkozott behatóan a témával már a harmincas évek legvégén (a teleportációtól kezdve az antigravitációs mezőig), de közben az USA-ba menekült, nem kifejezetten árja származásúnak minősülő tudósok (pl. Einstein) magukkal vitték az okosságot.

- egy másik alteória Nikola Teslát, a szerb származású, labilis lelkivilágú, elképesztő szellemi képességű zseni-feltalálót, Einstein (és Edison) szakmai ellenlábasát (itt jobbra, ezzel az érdekes fejjel) teszi felelőssé az egészért; eszerint a mágneses rezonancián alapuló teleportációs bulit ő dolgozta ki még 1939-ben, de szokásához híven megsértődött mindenkire és csak halála után kaparintották meg erre vonatkozó feljegyzéseit a hatóságok.

- a harmadik alváltozat szerint a második kísérletnél az Eldridge teljes legénysége húsz perc abszolút időtartam erejéig előreszaladt az időben, és 1983-ban találták magukat, ahol is találkoztak az egyik (akkor már a kilencedik ikszet taposó) egykori mérnökkel, aki előre látta az egészet. A pasinak csak annyira maradt ideje, hogy köszönjön nekik és azt mondja: negyven éve várok rátok – majd a szerencsétlenek visszamentek ’43-ba… Szívás lehetett; még egy tőzsdei árfolyamjelentést sem tudtak megnézni.

Ezek a híresztelések lengik körül a hivatalosan soha el nem ismert Philadelphia kisérletet.

 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja