Fürdőzés a szabadban



Fürdőzők a szabadban a témája Vaszary János 1909. évben Fényesfürdő - Tatán, vibráló szinekkel vászonra vetett hangulatos képének.

De van valami furcsa is ezen a képen. A fürdőzőink egy kivételével, mondhatni talpig ruhában állnak a vízben. 

Miként is alakult hát a fürdőviselet, míg eljutottunk napjainknak a bikinitől a monokiniig, vagy még ennyi textilt sem tűrő strand-öltözetéig? 

Már az ősember idejéből maradtak fenn barlangrajzok, amelyek egyértelműen úszó figurákat ábrázolnak. 
Az ősember feltehetőleg maximum egy derekára kötött övvel, mellyel szerszámait rögzítette magához, szállt a vízbe – s az ókorban is jobbára a meztelen fürdés volt a szokásban.
 
Fennmaradt egy ötezer éves egyiptomi kép, melyen két úszó alakot látunk.
 
A rendkívül fejlett fürdőkúltúrával rendelkező római korban, a közfürdőkben nemek szerint elkülönült időben történő fürdőzés többnyire ugyancsak meztelenül zajlott. Ám rendelkezünk olyan emlékekkel is, mint az alábbi, egy sziciliai villában ránkmaradt ábrázolás, ahol a hölgyek mai bikinieinkhez teljes mértékben hasonló ruhadarabokban hódolnak a testkultusznak, a fürdő thermák szerves tartozékaiul szolgáló palestrákban, -edzőtermekben.
 
A középkor fürdőzési szokásai az idők folyamán jelentős változáson mentek keresztül.
Eleinte itt is leginkább a ruha nélküli fürdőzés számít teljesen természetesnek, azonban az egyház szerepének növekedésével az emberek viszonya is megváltozik mind a testük, mind a fürdés irányában.
Az egyház hivatalos állásfoglalása szerint a test csupán bűnre csábító porhüvely, s megtiltotta, hogy az emberek az arcuk és kezük tisztán tartásán kívül más testrészeikkel is foglalkozzanak. Egyházi méltóságok szerint a közfürdő az erkölcstelenség és betegség melegágya volt. A közfürdőkhöz  kétségtelenül kapcsolódott egy más jellegű szolgáltatási forma is, a tisztálkodási és gyógyító funkció mellett, ami közönségesen a bordélyokat jelentette. De ez már egy másik történet.
 
Lényeg - a lényeg: a XI.-XIV. században már általánosan elterjedtek voltak a fürdőházak, amik általában a város szélén, vagy városkapuk mellett létesültek. A városi rangra emeléshez a fürdőépítés joga is járt. A fürdős mesterséget ugyancsak tanulni kellett, amely bizonyos átfedéseket tartalmazott az akkori borbélyi- és orvosi gyakorlattal. (Érvágás, köpölyözés.)
 
Természetesen ezekben a fürdőházakban is szigorúan elkülönültek a nemek, ahogyan nem fürödhettek egy helyen egy időben a nem azonos társadalmi rangú személyek sem. Ám még ekkor is jobbára az általános szokás szerint a fürdés ruha nélkül zajlott. A későbbi századokból fennmaradt néhány fürdőing, fürdőlepel ábrázolása, amelyeknek az aljába a leírások szerint ólmot varrtak, hogy az anyag ne lebegjen a víz felszínén.
 
A falvaknál és mezővárosoknál, ahol nem voltak fürdőházak, leírják, hogy teljesen normális volt, hogy a környéken lévő folyóban, tavakban vettek meztelen fürdőt, legfeljebb csak arra kellett ügyelniük, hogy egy szolgát hozzanak magukkal, aki a parton vigyáz a ruhákra, nehogy annak a fürdőzés közben “lába keljen”.
 
A rangosabb urak saját váraikban fadézsákban fürödtek.
 
A kizárólag az udvarban és rangosabb uraknál előforduló fürdőtermek sem annyira a napi tisztálkodást
szolgálták, inkább a szórakozás, a szociális élet színterei voltak, mint azt az alábbi képillusztrációk is
szemléltetik. Mint látjuk, érdekes módon a fürdőző figurák fejfedőn kívül mást egyik esetben sem viselnek.
 
S ezt a korszakot követően tényleg eljutunk a köztudatban sötét évszázadokként élő XVII.-XVIII. századig, ahol
a higiénés viszonyok az abszolút mélypontra süllyedtek. Amit nem tudott az egyház soha 100 százalékig elérni, azt
helyében megtették a járványok és a szifilisz. Elterjedtté vált a hiedelem, hogy ezeket elsősorban a víz terjeszti, ily módon az emberek az évszázadok alatt tökéletesen leszoktak a fürdőzésről és a személyi higiénia, a tisztálkodás mindenféle hívságáról.
Az emberek rühesek, ótvarosak voltak, tele voltak bőrbetegségekkel. A híres szépségflastromot éppen ilyen
bőrhibák leplezésére találta fel a francia udvar. A gyakori bőrbetegségekhez persze az is hozzájárult, hogy senki
sem hordott fehérneműt, így naponkénti váltásról sem lehetett szó. Csak a XVIII. század második felében
terjedt el – egyelőre csak a férfiak körében – az egyszerű bélelt nadrág helyett a mindennap váltott alsónadrág.
 
Rembrandt Hendrikjéje -folyóban- fürdését megörökítő kép alapján is fogalmat alkothatunk a XVII. század derekán jellemző szokásokról.
 
 
A piszkos századok után, a XVIII. század végén kezd megváltozni Európában a gondolkodás a fürdéssel kapcsolatban, elsősorban a felső társadalmi osztályok körében. Ennek nyitányát lényegében ahhoz az eseményhez kötik, hogy 1702-ben Anna, brit királynő Bathba megy kúráltatni magát. A rómaiak által épített fürdőváros gyorsan a társadalmi események színtere lesz, s a gazdag és híres emberek egész szezonokat töltenek a hamarosan pompásan kiépített városban.
 
Bath pedig mintául szolgált a többi európai fürdőhely (Evian, Biarritz, Baden-Baden, Karlsbad, Herkulesfürdő stb.) számára. Ugyanakkor elmondható, hogy a gyógyító, ekkor még kevésbé a fürdést, mint inkább ivókúrát magába foglaló kezelés mellett a vonzerőt, a társasági élet rendszeres rendezvényei jelentették: a bálok, hangversenyek, kártyapartik, előadások, valamint a városi séták, ahol pompásan fel lehetett vonultatni a legújabb gardróbot és későbbiekben nem kötelező, gáláns ismeretségeket lehetett kötni.
 
“Az első igazi “strandoló” állítólag francia hölgy volt, bizonyos Boigne grófnő. Ő Dieppe-ben fürdött a tengerben. Hordozószékén vitték a hullámok közé, két komornája kíséretében. A szokatlan látványosságra óriási tömeg verődött össze a parton, és azt találgatta, hogy a nemes grófnőt veszett kutya harapta-e meg, vagy más módon veszítette el józan eszét. Mindenesetre a nagy kísérlet divatot teremtett, és még valamit. Boigne grófnő hordozószékéből származtak az északon oly divatos tolható fürdőházikók.” (Magyar Rádió: Kíváncsiak klubja)
 
 
Ebből alakultak ki aztán a fürdőkabinok, vagy kicsinyítve, a németek által máig közkedvelt Strandkorb-ok.
 
 
Az ipari forradalom és a polgárosodás hozta meg azt a közeget, ahol az ember ismét elgondolkozik a személyes higiénia és egészség összefüggésein. A polgári életforma és életfelfogás változása teremti meg a modern értelemben vett szabadidőt, s ezzel a fürdőzés újbóli fellendülését.A nemzetközi vasúthálózat fokozatos kiépülése megkönnyítette az elegáns fürdőhelyekre is az eljutást, miközben a vízbe szigorúan az erkölcs kívánalmai szerint, jobbára több rétegben, és állig felöltözve lehetett csak belebocsátkozni. 
 
 
 
Fennmaradt dokumentumok alapján a XVIII. század végén a férfiak fürdőöltözékéhez tartozott a térdig érő nadrág az ing és a vászonmellény. A hölgyek számára a bokáig érő „bugyogó”, a fekete blúz, a fonott cipő és a vászonsapka volt kötelező.
 
1840 évi pesti, korabeli sajtó eképp ír: „Az úszók teljesen felöltözve valának, hogy az illedelmet ne sértsék”.
 
Az 1880-as években a férfiak piros vagy fekete-fehér keresztben csíkos pamuttrikót hordtak. Nagyjából az erőművészek öltözékéhez hasonló ruhát viseltek.
A hölgyeket nyaktól bokáig beborította úszóöltözékük. A vízitoalettjük viszont nem minden esetben felelt meg a kor prüdériájának. „A ledérebbekje elhagyta a fűzőt – írja egy korabeli hazai lap –, sőt még a fekete selyemharisnyát is, hogy vízbe menvén mezítelen lábszárát gyakorta mutogathassa” 
 
Szigorúan felügyelték a strandokon az efféle túlkapásokat valamennyi európai fürdőnagyhatalom strandjain is: Olaszországban csendőrök keringtek a part mentén, Németország több városában is fölöttébb szigorúak voltak e tekintetben, nem különben a holland tengeri fürdőknél. De még Chicagóból is be tudunk mutatni egy 1922. évben készült archív fotót, ahol a rend őrei éppen szigorúan eljárnak két mondén nőszeméllyel szemben, akik harisnya nélkül merészelték polgártársaik idegeit borzolni, fürdőzés ürügyén.
 
Egyik, a századforduló táján készült kedvenc fotómon, a fürdőzéshez beöltözött vidám társaságot, ha nem mosolyognának, előbb gondolnám egy hajótörés áldozatainak - talpig ruhába öltözötten.
 
 
A századforduló fürdőöltözete is még túlzottan díszített: a nők lüszterből, vászonból, kartonból készült, sok fodorral ékesített fürdőruhát hordtak, hozzá pedig, mint fennt is láthatjuk, illett felvenni a fekete fürdőharisnyát. Férfiaknál még kitart az erőművész dressz. A következő kép Abbáziában készült 1905 táján.
 
 
A XX. századra már kényelmesebbek, és praktikusabbak is lettek az úszóöltözékek. A női fürdőruhákat gyapjúból készítették, melyek már jobban tartották formájukat. A dressz egy zártabb pólószerű felső és egy felső combot takaró nadrágból állt. A férfiak számára vagy ehhez hasonlót készítettek vagy vállpántos dresszeket varrtak.
 
 
A kedves páros fotó a Rudas tetőteraszán készült 1935 táján.
 
Ebből az időből Pusztai Sándornak, a Gellért fürdő egykori fürdőmesterének fotóit bocsátotta rendelkezésre annak  leszármazottja. Az 1930-39 között készült képekből a Mai Manó házban egy éve nagysikerű kiállítást rendeztek “Miniszterek gatyában” címen, ahol, mint a megnevezés is érzékelteti, a kor celebritásait eddig kevésbé ismert élethelyzetekben - normál közemberekként a fürdőben láttatja. Ezekből tallóztam kicsit.
 
 
 
A férfiak számára csak 1937-ben engedélyezték, hogy a vállpántos dressz helyett úszónadrágot viseljenek, ebből fejlődött tovább a fecske vagy háromszög elnevezésű versenynadrág. A női fürdőruha divat változásai innentől már mindenki előtt ismertek, ezért ahelyett, hogy evvel untatnám olvasóimat, befűzök pár kollázst Budapest néhány kiemelt fürdőjének XX. századi arcairól. 
 
 
 
 
Most pedig szerencsés olvasóim foghatják a strandfelszerelésüket, és lesétálhatnak az egyik legszebb tengerpartra, hogy a fürdőruha kultúrtörténetéhez hozzácsatolják saját élményeikből az utolsó fejezetet! Napfényes örömöket kívánok ehhez a gyönyörű Costa del Solon !
 
 
 
 

 

 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja