Az üreges Hold

Több mint három évtizede nem tudják megdönteni tudományos érvekkel azt az orosz elméletet, amely szerint Holdunk belseje üreges, és benne idegen lények rejtőznek.

A téma akkor került ismét középpontba, amikor a NASA mérnökei bejelentették, hogy legújabb kísérleteik szerint a Hold sokkal tömörebb a felszínen, mint a mélyben. Eszerint elképzelhető, hogy égi kísérőnk egyáltalán nem természetes eredetű égitest, hanem egy óriási, kozmikus Noé bárkája.

Az 1970-es években kidolgozott, tudományos-fantasztikus filmekbe illő feltételezés két „értelmi szerzője” Mihail Vaszin és Alexander Cserbakov. Az orosz tudósok olyan ősi tibeti krónikákat és szláv legendákat vettek alapul teóriájuk kidolgozásához, amelyek szerint az özönvíz idején még nem volt az égen a Hold. Ezt a Biblia is alátámasztja, hiszen a Jelenések könyve arról ír, hogy a Föld csak 13 millió évvel ezelőtt „kapta el” a Holdat. Vaszin és Cserbakov ezekből indult ki, amikor kidolgozta az űranyahajóra vonatkozó elméletet.

Az üreges Hold

A kutatók feltevése alapján a Hold nem csupán egy mesterségesen „idepottyantott” kísérő, hanem belülről teljesen üres is. A megdöbbentő elmélet szerint az égitestet több milliárd évvel ezelőtt egy technikailag fejlett idegen civilizáció állította Föld körüli pályára. A két tudós meggyőződéssel állítja, a Hold üreges belsejében utazáshoz szükséges üzemanyag, navigációs berendezések, megfigyelőeszközök, valamint az életkörülményeket fenntartó gépek rejtőznek. Az égitest ezáltal egyfajta Noé bárkájaként funkcionálhat, de az is lehetséges, hogy valamikor magára maradt a Föld körüli pályán, és a speciális műszerek hosszú ideje automatikusan vezérlik a „járművet”.

Vaszin és Cserbakov úgy véli, a gömb alakú belső részt két rétegből álló héj veszi körül. A durván megmunkált külső lemez a becsapódó meteoritok által keltett lökéshullámok elnyelését szolgálja, vastagsága pedig – becsléseik szerint – a 32 kilométert is meghaladja. A belső fedőréteg azokat a gázokat tartalmazza, amelyek az atmoszféra, a fény és a légkondicionálás szabályozásában segítenek.

Noha az egész világon akadtak és akadnak olyan tudományos szakemberek, akik szerint az üreges Hold elmélete csupán az utóbbi évtizedek „orosz űrvicceinek” egyike, a teória számos rejtélyre ad logikus magyarázatot. Például arra, miért éppen harmadannyi a Hold tömörsége, mint amire mérete és tömege alapján következtetni lehet, és miért csak három kilométer mélyre hatolnak a legnagyobb, több száz kilométer átmérőjű lunáris kráterek. Talán egy közvetlenül a durva felszín alatt rejtőző, pajzsként szolgáló réteg megállította a becsapódó meteoritokat? Ezt igazolja az a tény is, hogy a holdkráterek mélye domború, holott – a természet törvényei szerint – logikusan homorúnak kellene lenniük.

Bár a Földről látható oldalon 300 ezer krátert számoltak össze a kutatók, a Hold másik oldalán alig több mint 30 ezer becsapódásnyom található – vagyis az összes kráter mindössze tíz százaléka. És mind nagyjából egy időből származik! Úgy négymilliárd évvel ezelőtt kaphatta ezt a rengeteg találatot, egy legfeljebb kéthetes időszak alatt. Mire megfordult, a másik oldalát már alig csúfították el a meteoritok. Egyes kráterek színültig tele vannak porral, másokban alig akad por. Az orosz kutatók szerint ennek magyarázata, hogy a becsapódások során megsérült védőburkot a legénység egy cementszerű anyaggal töltötte fel. Ez a réteg a kiszáradás után finom holdi porrá alakult át, és nagy arányban tartalmaz rendkívül ritka fémeket, ráadásul elképesztően ellenáll a hőnek és a korróziónak. Vaszin és Cserbakov okot talált a mágnesességre, a szüntelen vibrációkra és a véletlenszerű gázkisugárzásokra is, amelyek a belső atmoszféra hatásai lehetnek.

A rejtélyek számát növeli, hogy míg a Föld 3,6-3,7 milliárd évesnek tekinthető, addig a Hold anyagában ennél jóval idősebb, 7-10 milliárd éves kőzeteket is találtak. Vagyis eleve nem készülhettek a mi Naprendszerünkben, amely jóval később alakult ki. Ha viszont vándorolt a világűrben, felmerül a többi kérdés: milyen ok vagy erő indíthat el egyetlen kis égitestet úgy, hogy az elhagyja saját csillaga vonzerejét, és több milliárd éven keresztül utazzon keresztül a rideg világűrön?

Ráadásul a fizika törvényei szerint egy Földdel megegyező méretű és tömegű bolygó legfeljebb egy 50 kilométer átmérőjű, a Holddal azonos tömegű testet képes befogni, magához „láncolni”, de az is csak elliptikus pályán képzelhető el. A Hold tömege viszont ennél sokkal nagyobb, és egynegyede a Földének, így máris összeomlott az égi mechanika egyik általunk megdönthetetlennek hitt törvénye. Arról nem szólva, hogy ha mégis sikerülne befogni egy Hold nagyságú testet, akkor annak az Egyenlítő síkjában kellene keringenie, a Holdról pedig ez sem mondható el.

A Hold körüli anomáliák az Apollo–12 legénységének figyelmét is felkeltették, amikor egy rádióadóval felszerelt szeizmográfot, földrengésjelző készüléket hagytak a felszínen, majd távozás közben jó magasról visszadobták a már nem használt holdkompot. Az előzetes számítások alapján azt gondolták, a kéttonnás szerkezet becsapódása néhány perces holdrengést vált majd ki – ám a Hold közel egy órán tartó folyamatos rengéssel válaszolt! Arra természetesen a mai napig nem született elfogadható magyarázat, miért „kongott” a vártnál jóval hosszabb ideig a több milliárd tonnás tömeg, amelynek szinte meg sem szabadott volna éreznie az ütközést. Miért hatott rá ennyire erősen és hosszan az 1,65 km/sec sebességgel érkező, ám mindössze kéttonnás holdkomppal történő találkozás, ha olyan a szerkezete, ahogyan a „szakemberek” állítják?

Hasonló kísérleteket egyébként a – kis híján tragédiába torkolló – Apollo–13 expedíció tagjai is végeztek, akik tíz tonna dinamit erejével egyenértékű robbanást szimuláltak az égitest felszínén. A Hold ekkor négy óra hosszat kongott, és ötvenszer erősebben érezte meg a hatást, mint azt anyaga és összetétele alapján várták a kutatók. Mint ahogyan arra az ismert fizikai törvényszerűségek alapján reagálnia kellett volna!

Újabb anomáliákra derült fény akkor, amikor mesterséges holdakként viselkedő földi szondákat küldtek a Hold köré, s azok keringésük közben bizonyos helyeken lefékeződtek, majd felgyorsultak a gravitációs vonzerő váratlan csökkenésének és növekedésének hatására. Az égitest sűrűségének megmagyarázhatatlan változásai miatt sok szonda kitért eredeti pályájáról, emiatt lehetetlenné vált a feladatok elvégzése. Az elméleti szakértők ismét csak a fejüket csóválták, hiszen sehol másutt a Naprendszerben nem találkoztak hasonló jelenséggel. Pedig mi ez, ha nem az üregek létét bizonyító jel?

Gyanús meghátrálás

A hivatalos szervek évtizedeken át próbálták a Holdat terméketlen, üres, halott vidéknek beállítani. Mintha ezért nem lenne semmi értelme oda elrepülni. S bár az amerikai űrhivatal hosszú ideje mindent megtesz annak érdekében, hogy félretájékoztassa a világ közvéleményét, a bizonyítékok napról napra gyűlnek arra vonatkozóan is, hogy szinte valamennyi Hold-missziót azonosítatlan repülő objektumok és titokzatos fények kísértek az útján. A jelenség egyébként nem új keletű: angol csillagászok már 1869-ben beszámoltak arról, hogy feltűnően világító fénycsoportokat figyeltek meg több hónapon keresztül, minden éjszaka. A hasonló felvillanások napjainkban sem ritkák, rendszerint valamelyik kráter belsejében tapasztalják őket.

Az űrhajósok maguk is megfigyeltek különös tárgyakat és jelenségeket a Holdon, amelyek egyáltalán nem illettek oda – például a kráterek mélyén húzódó kupolaszerű objektumokat és olyan nyomokat, amelyeket mintha valamilyen közlekedési eszköz hagyott volna maga után. Az idegenek jelenlétét a Holdon más érdekes események is alátámasztják: például az eltűnő, majd újra felbukkanó – bizonyosan nem természetes eredetű – kráterek, a 27 naponként szabályosan ismétlődő holdrengések, mesterségesnek tűnő falak és repedések, titokzatos pára- és füstrétegek. Az orosz N. Kozirev már 1961-ben kimutatta – és méréseit többször ellenőrizték –, hogy a Hold felszínéről molekuláris hidrogén távozik, erre a mai napig nem találtak elfogadható magyarázatot.

A hetvenes évek vége óta több tucat olyan Hold-fénykép látott napvilágot, amelyeket az Apollo-űrhajók vagy földi eszközök készítettek, és amelyeket sikerült megmenteni a titoktartás, az elsüllyesztés elől. E fotók alapján száz százalékos bizonyossággal állítható, hogy a Holdon értelmes tevékenység folyik. De a NASA amellett, hogy nem teszi közzé a nagy felbontású fotókat, meg is hamisítja a létező fényképeket! Már többször kiderült, hogy a nyilvánosságra hozott képek nem egyeznek más, korábban készült képekkel. Retusálták őket, de milyen célból? Vajon mit akartak eltüntetni, ami előzőleg rajtuk volt? Talán csak nem annak bizonyítékait, hogy a földönkívüliek származási helyét nem több fényévnyire, más naprendszerek bolygóin kellene keresnünk, hanem a legközelebbi szomszédságunkban?

Ráadásul ma is ott tartunk, hogy tiltott égitestként kell tekintenünk égi kísérőnkre. Az első ember Holdra lépése, 1969. július 26. rendkívüli reménnyel töltötte el az emberiséget, hiszen a tervek arról szóltak, hogy hamarosan bázisok, bányák és laboratóriumok épülnek majd ott, s ezzel egészen új iparágakat, új anyagokat, új energiaforrásokat kaphatunk. Az 1969 és 1972 közötti nagy felfutás idején a Hold-kutatás mindmáig elért legnagyobb korszakának lehettünk tanúi. Számos expedíció indult oda – vagy eleve nem is a felszínen történő leszállás volt a cél –, mégis hat alkalommal 18 ember járt arra, közülük 12 landolt sikeresen az égitest talaján.

Később aztán roppant gyanús körülmények között, és igencsak váratlanul megtört az amerikaiak lelkesedése a Hold iránt – a szovjetek pedig soha sem jutottak el oda. Égi kísérőnkre nem indultak többé embert szállító űrhajók – pedig ilyenek már akkor készen várták a további indításokat, és felkészített űrhajós is akadt szép számmal, nem említve a rengeteg rejtélyt, amelyet vizsgálniuk kellett volna.

Nemcsak az UFO-kutatók, de a logikusan gondolkodó emberek is joggal furcsállják, hogy azok, akik a legnagyobb sikersorozat közepén, diadalmenetben jutottak el a Holdra, váratlanul felhagytak a kutatással. A tervek éppen ellenkezőek voltak: az 1970-es évek elején tovább kellett volna tartania az Apollo-programnak, hiszen felépítették a többi űrhajót, és részletesen kidolgozták az Apollo–18, –19 és –20 útjait és feladatait. Majd váratlanul lemondtak mindenről – az oroszokkal együtt, akiknek pedig egyáltalán nem volt szokásuk feladni a küzdelmet, főleg akkor nem, amikor az amerikaiakkal versengtek.

Vajon milyen oka lehetett a két nagyhatalomnak arra, hogy beszüntesse a Hold vizsgálatát, ahelyett, hogy további érdekes és fontos kutatásokat kezdeményez, netán bázisokat épít? Tudjuk, hogy a hivatalos magyarázat nem állja meg a helyét, hiszen a Hold napjainkban is ezernyi rejtélyt tartogat, gyarmatosítása pedig ugrásszerű fejlődést eredményezne az emberiség életében. Sokkal valószínűbb, hogy azok az idegenek, akik már régóta bevették magukat a Holdra, nem veszik jó néven, ha megpróbálunk beférkőzni az otthonaikba. Aki pedig – az egyértelmű figyelmeztetések ellenére – mégis megpróbálkozna egy újabb Hold-expedícióval, semmi jóra ne számítson…

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A SZÍNES UFO 2007. JÚLIUSI SZÁMÁBAN