Vízijártassági igazolvány

Hogyan szereztem meg a vízijártassági igazolványt

A hatvanas évek végén, a hajók, a vitorlázás, egyre inkább érdeklõdésem központjába került. Tizenhat- tizenhét éves koromra, már sikerült néhány tapasztalatot szerezni a vitorlázás terén. Ez abból állt, hogy Siófokon, az Elektromos Mûvek Sporttelepén, egyszer kétszer kivittek egy kalózzal a tóra. Nagyon élveztem a szelet, a hullámzást, a hajó dõlését. Ekkor határoztam el, én is megtanulok vitorlázni.

Típusa:  kalóz

Igen ám, de ha hajóra akarok ülni, ahhoz engedély kell. Ezt a vágyott engedélyt, vízijártassági igazolványnak hívták. Ennek megszerzése szigorú feltételekhez volt kötve. Orvosi vizsga, elméleti vizsga, gyakorlati vizsga, és minimum 200 méter leúszása a Balatonban. Ha valamelyiken elbukom, új idõpontban kezdhetem elõröl az egészet.
Tibit, akivel akkoriban sülve-fõve együtt voltunk, sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön velem, tegyük le együtt a vizsgát. Valahogy úgy éreztem, ha másodmagammal megyek, okosabb és magabiztosabb leszek. Többségben az erõ, gondoltam. Meg aztán egymást biztatatva a tanulás is könnyebb, gondoltam.

Elsõ lépés a gyakorlat megszerzése. Szerencsére az ELMÛ vitorlás klubja szívesen fogadott minket. Itt gyakorolhattunk. Néha még hajót is adtak. Persze ennek feltétele volt.
Õsszel és tavasszal részt kellett vennünk a hajók karbantartásában.

Miután megszereztük a „gyakorlatot”, ami abból állt, hogy kétszer háromszor egyedül vihettük ki a hajót, jelentkeztünk a balatonfüredi vízirendõrségnél a vizsgára. Megkaptuk az elméleti anyagot, és a vizsga idõpontját. „Jól tanulják ám meg, mert szigorú a vizsgáztató!” bocsájtot útra az ügyeletes rendõrtiszt.
Hát szó ami szó, én egy kicsit megijedtem, mert könnyebbnek gondoltam az egész herce-hurcát. Nem volt mit tenni, nekiveselkedtem a tanulásnak. Tibi félvállról vette az egészet. „Mit erõlködjek. Vagy sikerül, vagy nem. Te meg úgy odavagy ezért a papírért, hogy biztosan megszerzed. Nekem annyira nem fontos”
„Kösz a bíztatást”- gondoltam, aztán kétszeres intenzitással tanultam az anyagot.

Elérkezett a sorsdöntõ nap. A vizsga helye: Balatonfüred, Víizirendészeti Örs. Odafelé menet, Tibi javaslatára, „Jó lesz majd a sikeres vizsga után”, felkiáltással vettünk két üveg édes badacsonyi bort. „Ha sikerül örömünkben iszunk egyet, ha meg nem akkor bánatunkban”, ideologizáltuk meg tettünket. A borokat betettük táskánkba a tananyag mellé. Mégsem illik úgy beállítani egy komoly vizsgára, hogy egy-egy üveg bor van a kezünkben!
Illedelmesen kopogtunk, majd beléptünk az irodába. Az íróasztalnál egy ötvenes éveinek elejét taposó egyenruhás vízirendõr ült. Kényelmesen hátradõlve, lábait lazán kinyújtva, közölte, most õ a vizsgabizottság. A kollégája ép ebédelni ment.

„Na fiúk? Tanultak?....... Lássuk csak….” - azzal elkezdett az asztalán kotorászni a vizsgakérdések után. Kotorászás közben majdnem feldöntötte a papírok közt megbúvó félig teli poharát. „Semmi sincs véletlenül”, motyogta alig hallhatóan. Aztán, ha már a kezébe akadt meg is fogta, majd jót kortyolt belõle. Savanykás borszag áradt szét a levegõben. „Ez a házi bor nagyon fanyar. Az édesebbet jobban szeretem” mormolta maga elé, aztán egy húzásra kiitta a maradékot. Arra gondoltam mi lenne, ha szeretné?
Hogy fogunk mi itt vizsgázni? Mi lesz, ha beleköt valamibe. Nincs itt senki más, aki elbírálhatná válaszainkat. Láthatóan Tibit mindez nem izgatta. Elõkapta táskájából az egyik üveg bort, majd átnyújtotta a „vizsgabiztosnak” „Nem lekenyerezésképpen hoztuk. Gondoltuk ezt mindenki szereti. Kóstolja csak meg! Inkább ezt igya ezt ne azt a savanyút! ” Ekkor én is észbe kaptam, elõvettem a másik üveget, kissé zavartan csak ennyit tudtam kinyögni: „A kollegájának is biztos jól jön ebéd után „
Nem sokat teketóriázott elfogadta.
Kicsit várt, majd feltette az elsõ kérdést.
„Ültek már hajón?” Igenlõ válaszunk után nem sok idõt hagyott, rögtön nekünk szegezte a következõt:
„Úszni tudnak?” „Természetesen”, feleltük egyszerre mindketten. Következõ lépésként kezébe vette a vizsgakérdéseket. Válogatott köztük, egy kicsit elmélázott, majd az összest letette az asztalra. „ Na, jön a szívatás. Most olyat fog kérdezni, ami nincs is az anyagban” - gondoltam magamban. Mi csak ott álltunk, álltunk és vártuk a nehezét. Székével tejesen felénk fordult, alaposan végigmért, majd megszólalt:
„Igazolványképet hoztak?”
„Rendben. Jöjjenek vissza egy óra múlva, addigra kész lesz a papír.”


Kifelé menet rájöttem: Nem a kiadott Hajózási Szabályzatot, hanem az emberi mentalitást kell jobban megismernem.

P.R.