Több történelmi forrás állítja, a hunok leszármazottai a magyarok

A magyarság őstörténete a hunoktól és a szkítáktól ered

 

Az oknyomozó történetírás megvilágíthatja hovatartozásunkat. Aki megvizsgálja a magyar hagyományokat, a régi történetírók írásait, kikerülhetetlen kapcsolatot talál a magyar és hun nép közt, sőt, egyes történetírók a magyarságot egyenesen a hun nép leszámazottainak nevezik.

A magyarság hagyományai bizonyítják, hogy a magyarok, a hunokkal kapcsolódnak össze, ha a honfoglalás előtti történelem forrásait kutatjuk.

Ezt erősíti a csodaszarvasról szóló magyar monda is, ami szerint két dalia, Hunor és Magor volt a hun-magyar nép ősapja.

Hun és ősmagyar szokások (öltözködés, harcmodor, térsadalmi felépítés) közt több az azonosság mint a különbözőség.

Az olyan nem magyar források, mint amilyen többek között Josephus Flavius, 1. században élt zsidó történetíró, vagy Jordanes (vagy Iordanes) 6. századi gót származású, latinul alkotó itáliai történetíró, illetve Brémai Ádám (Adamus Bremensis) 11. századi német történetíró, teológus és földrajztudós nevével fémjelzett művek arról tanúskodnak, hogy a magyarok sorsa a szkítákéval fonódik össze. Itt kell megemlíteni, hogy régen szkítáknak nevezték a „Keletről jövő ismeretlen népet”. (A szkíta gyűjtőfogalom.)

A hun és a magyar rokonság tehát mindig is köztudott volt mind a külhoni, mind az itthoni történetírók előtt, de nem mindenki fogadta ezt el. Pontosabban az Osztrák Magyar Monarchia idején a 18. század második felétől indult el az a tendencia, amikor az önmagát „hivatalosnak” tituláló történetírás figyelmen kívül hagyta azokat a forrásmunkákat, amelyek az ősi gyökerek feltárását, tanítását és átörökítését tűzték ki célul. Ez a megosztottság a mai napig fennáll annak dacára, hogy nincs olyan magyar szerzőtől származó középkori történeti irat, amely ne erősítené meg, hogy a magyarság a hunok rokona.
 

A hun származás kérdése, illetve a hunok és a magyarok meglehetősen közeli kapcsolata, a középkorban magától értetődő volt.

A 11-16. században a magyarokat sok helyütt Európában is hunoknak nevezték. Ha megvizsgáljuk a német, francia vagy angol nyelvterületen Magyarország és a magyarok elnevezését, akkor ez is rávilágít a hun magyar azonoságra.  (Ungarn, Honrois, Hungary stb.)

Viterbói Gottfried a 12. században Atilláról a magyarok királyaként emlékezik meg.
Anonymus királyi krónikás így ír a honfoglaló vezérekről: „választásuk Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy ez Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott”
Ez egy uralmi, illetve dinasztikus folytonosságot jelent, miszerint Atilla leszármazottja volt Árpád fejedelem.
A Képes Krónikából idézve: „A magyarok, vagyis a hunok másodszor is elfoglalták Pannóniát”
Szent Lászlót egyebek mellett a „hunok királyának” is nevezték a 11. században.
A krónikások Mátyás korában, vallották, hogy a magyarok hunok. Antonio Bonfini, a 15. században Magyarországon élő olasz történetíró a magyarokról szóló leírásaiban ezt tényként kezeli.
Heltai Gáspár a 16. században így ír: „Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk”
A hagyományok szerint a székelyek annak a 3000 embernek a leszármazottai, akik a hun nép Kárpát-hazában maradt részei.
J.W. Valvasor, szlovéniai tudós, történetíró, 1689-ben könyvében ezt jegyzi le „a hunok a magyarok egy népének tekintendők”, sőt ő még az avarokat is ide veszi, miként ezt teszi Paulus Diaconus a 6. században és II- Jenő pápa a 9. században.

A hun nemzetség eltűnt. Kínai források a magyarokat a hunok leszármazottaiként említik.

A szemléletváltás a magyar-hun azonosság, illetve rokonság kérdésében a 18. század második felétől követhető nyomon, de egyértelművé a kiegyezés után vált. Ekkortól hivatalos történetírás kettészakítja a nemzeti hagyományokat és külön kezdi kezelni a magyarokat és a hunokat.

Ettől az időtől degradálják hiedelemmé a hun-magyar rokonságot és áldozzák fel a finnugor származáselmélet oltárán, ezzel is rombolva a "rebellis" magyarok öntudatát  -írja a global-mystery