A testet öltő gondolat Tibetben

"Kezdetben vala az Ige" olvashatjuk János Evangéliumának kezdő fejezetében.

A teremtés a gondolattal kezdődik, mivel az ige nem más, mint a kimondott gondolat. Azt a hitet, hogy a szellem uralja az anyagot, több kultúrkörben is megtaláljuk.

A távoli Tibetben a budhista szerzetesek a tudás magas fokára jutottak, és szellemi erejükkel különleges dolgokat tudtak, tudnak véghez vinni. Erről sokáig nem érkeztek hiteles beszámolók, de 1912-ben  Alexandra David-Neel francia nőnek sikerült bejutnia Lhászába, Tibet fővárosába, aki 1927-ben kiadott könyvében ("Egy párizsi nő utazása Lhászába") számolt be a tibeti kultúráról, és a szerzetesek hihetetlen képességeiről, amelyből néhánynak szemtanúja is volt.

Egy magas szellemi szintet elérő szerzetes képes volt egész éjjel ruha nélkül meditálni a hóban anélkül, hogy megfázott, vagy bármilyen más baja keletkezett volna.

Szeretesek tanítása

A tibetiek az anyagi világot fizikai tulajdonságokkal rendelkező gondolati formának tartják, ezért hisznek egy olyan szellemi erő létezésében, mely az elgondolt formákat mindenki számára láthatóvá teszi.

A könyvben többször is szó esik egy rendkívüli jelenségről, melyet a tibetiek tulpának neveznek. A tulpa a tibetiek számára egy fejben kigondolt forma anyagi kivetítése. Ezt hosszas elmélyedés során teremti meg a szerzetes vagy más beavatott. A tulpa bármilyen tetszőleges formát ölthet: lehet állat, táj, tárgy vagy ember.

Beszámol saját maga által tapasztalt "csodákról", amik nemcsak látomások voltak, hanem fizikai adottságokkal rendelkező jelenségek, amelyknél a növények képesek illatot kibocsátani, állatok hangot adni, stb. Ahogy Alexandra David-Neel írja "Misztikusok és mágusok Tibetben" című könyvében (1929): “A fantom-rózsabokor illata messze száll; a fantom-ház be tud fogadni hús-vér utasokat.”

A tibeti lámák így magyarázzák a tulpa létrehozását. Felfogásuk szerint a minket körülvevő mindenség egyszerűen tudati képzet; semmi se létezhet. ha azt nem előzte meg a gondolat. A vallási beavatás célja az emberi szellem teremtőképességének növelése, alkalmassá tétele, hogy a lehetséges síkjáról – a fizikai vagy numenális ürességből – átlépjen az érzékelhetőség, a valós jelenség síkjára.

Ezt a tanítást érdekes összehasonlítani Jézus tanításával, ami azt mondja: "Isten országa bennünk van", ami valójában azt jelenti, hogy a bennünk lévő országot, saját valóságunkat, világlátásunkat mi teremtjük meg magunknak. A tibeti szerzetesek pedig eljutottak arra a szintre, hogy ezt a teremtést a látható világba is kivetítsék.