A londoni piros busz

Emeletes buszok találkozója Párizsban az 1900-as évek elején

Az első motor hajtotta, a helyiek által csak „double-decker” névre keresztelt buszra majd' száz évet vártak a londoniak, akik 1923-ban vehették birtokba a kétszintes csodát. Ebben az időszakban nagyjából 200 busz szelte a City utcáit, ezeket a helyiek csak „kalózbuszokként” emlegettek. A járművek természetesen nem azért kapták a nevüket, mert félszemű, marcona sofőrök ültek a volánnál, hanem azért, mert ha a forgalmi helyzet úgy kívánta, a vezetők gyakran letértek a fő útvonalakról a mellékutcákra, hogy az utasaikat lehetőleg minél kisebb késedelemmel a célállomásra repítsék.

A számos magánkézben lévő, buszokat üzemeltető cég közül a legnagyobb, a London General Omnibus Company festette be először vörösre a járműveit 1907-ben. A vörös szín a városi rendőrségnek is tetszett, hiszen a bíborszínűre mázolt, mozgó dobozokat könnyeben kiszúrta az utca embere, akárcsak a forgalmas kereszteződéseken áthaladni kívánó gépjárművezetők.

A piros színű buszok a harmincas évekre a londoni tömegközlekedés részévé váltak. Az igazi „sztár” azonban csak húsz évvel később, 1956. február 8-án lépett színre. Az orrmotoros AEC Routemaster emeletes busz ugyanis ezen a napon állt forgalomba a londoni 2-es busz vonalán.

A „Nagy Piros Busznak” becézett Routemaster egyedi formavilággal rendelkezett. A jármű csőrös orra, amelyben a motor foglalt helyet, nem a vezetőfülke elé, hanem mellé került, ennek köszönhetően a sofőr jobban belátta az előtte lévő utat. A vezető dolgát és a busz irányíthatóságát nagyban megkönnyítette az akkor forradalminak számító szervokormány is, amely már nem igényelte a Popeye méretű alkarokkal rendelkező gépkocsivezetők alkalmazását.

Kép forrása: Fortepan / Schiffer Pál

AZ AEC Routemaster azonban nemcsak szervokormánnyal és „rejtett csőrrel” rendelkezett, hanem egy hátsó, nyitott peronnal is, amely megkönnyítette az utasok fel- és leszállását. Erről a megoldásról a buszok forgalomba helyezése után kiderült, hogy amennyire hasznos, sajnálatos módon olyannyira veszélyes is. Bár az ajtók működtetésével nem kellett vesződnie a vezetőnek, így az utascsere tempója gyors volt, a nyitott hátsó platform csak úgy vonzotta az önjelölt kaszkadőröket. A londoniak ugyanis hajlamosak voltak a mozgó buszról le, illetve arra felugrálni, amely átlagosan több mint 10 ember életébe került évente.

A Routemaster hátsó, nyitott peronja vonzotta a kalandorokat

A mérnökök a busz két szintjén 64 embernek alakítottak ki ülőhelyet, a Routemaster hosszított változatain pedig már 72 utas élvezhette ülve az utazás örömeit, így nem csoda, hogy a londoni tömegközlekedési szakemberek az emeletes buszra esküdtek. A „vertikális építkezést” a brit főváros keskeny utcái és kanyargó útjai is ösztönözték. Egy double-deckernek ugyanis kisebb fordulóíve volt, mint egy hagyományos, hosszabb egyszintes busznak, így egy tekervényes utcán kanyargó Routemaster nem lassította le a forgalmat, és ami a legfontosabb, be is tudott kanyarodni.

Az AEC Routemaster prototípusát 1954-ben gyártották. Habár a sorozatgyártásuk csak 1968-ig tartott, a buszok a lelkiismeretes karbantartásnak köszönhetően olyannyira strapabíróak voltak, hogy egészen 2005-ig koptatták London aszfaltját. A legendás double deckertől azonban 2005 után sem tudtak megszabadulni a londoniak. A busz olyannyira a városkép része lett, hogy nem lehetett csak úgy kivonni a forgalomból, így, ha valakinek hiányérzete támad, mind a mai napig fel tud szállni egy klasszikus „Nagy Piros Buszra”, amely nosztalgiajáratként üzemel a brit metropolisban.

Forrás: Múlt-kor