Jelenlegi hely
.
Halálba táncolták magukat
Tánc mindhalálig: a középkori táncoló járványok nyomában
![](/sites/default/files/kepek/2018/12/hal%C3%A1los%20t%C3%A1nc.jpg)
Haláltánc, 15. századi freskó a La Ferte Loupiere-i templom falán (Godong/UIG / Getty Images Hungary)
Bár az 1518-as eset a legjobban dokumentált és a legtöbb forrásban megemlített eset, korábban is előfordult már hasonló a németországi Erfurtban 1247-ben. Nem sokkal ezután a hollandiai Maastricht-ből számoltak be arról, hogy 200 ember addig táncolt szentségtörő módon a Moselle folyó feletti hídon, amíg az leszakadt alattuk és mindannyian megfulladtak.
1374-ben pedig Nyugat-Németországon, a Németalföldön és Északkelet-Franciaországon söpört végig újra a titokzatos, eleinte Vitus-táncként is emlegetett táncoló járvány. A krónikák szerint több ezer ember táncolt teljes agóniában napokon, egyesek heteken keresztül, szörnyű hallucinációktól gyötörve és a szerzetesekhez és papokhoz rimánkodva, hogy mentsék meg lelküket.
Mindenféle embert megtámadott, főleg azokat, akik ülő életmódot folytattak, például a susztereket vagy a szabókat. De még a legszívósabb parasztok is otthagyták a munkát a mezőn, amikor megszállták őket az ártó szellemek. [...] A düh és a szertelen viselkedés annyira megfosztotta őket érzékeiktől, hogy többen közülük kiloccsantották az agyukat az épületek falán, vagy fejjel nekirohantak a sebes folyóknak. [1]
![](/sites/default/files/kepek/2018/12/hal%C3%A1los%20t%C3%A1nc%202.jpg)
Az azonban egyértelmű, hogy a táncoló járvány áldozatai egyfajta módosult tudatállapotot értek el, ezt mutatja tűrőképességük szokatlanul magas szintje is. Transzállapotban sokkal kevésbé vettek tudomást a fizikai kimerültségről, illetve a fájdalmasan megduzzadt, meggyötört lábukról.
Az 1374-ben kitört járvány szemtanúi vadul tomboló és hallucináló szerencsétleneknek írja le őket. A táncosok démonok neveit kiáltozták, illetve különös ellenszenvvel viseltettek a hegyes orrú cipők, valamint a vörös színű ruhadarabok iránt, amelyek viselőire gyakran rátámadtak. Nők és férfiak
köröket formálva kéz a kézben, látszólag teljesen elvesztve az irányítást érzékeik felett, folyamatosan táncoltak órákon keresztül vad delíriumban, a bámészkodókra való tekintet nélkül, egészed addig, amíg a kimerültségtől a földre nem zuhantak. Ekkor rendkívüli kimerültségről panaszkodtak és nyögtek halálos agóniájukban addig, amíg derekukat szorosan körbebugyolálták, minek hatására magukhoz tértek és panaszmentesek maradtak a következő rohamig. [2]
A szociológus Robert Bartholomew szerint a megszállottan táncolók valamiféle pogány rituálé keretében végezték ezeket az eksztatikus mozdulatokat, azonban a beszámolók szerint szó sem volt arról, hogy önszántukból táncoltak volna, sőt, mozgás közben félelem és kétségbeesés tört rájuk, amelynek az áldozatok hangot is adtak, ha módjuk volt rá.
![](/sites/default/files/kepek/2018/12/hal%C3%A1los%20t%C3%A1nc%203.jpg)
Egy másik, már valószínűbb magyarázat szerint a pszichés szorongás magas szintje megnövelheti annak valószínűségét, hogy egy személy önkéntelen transzállapotba kerüljön. Ennek tudatában nem véletlen egybeesés, hogy például az 1374-es járvány azokon a területeken terjedt el, amelyeket a XIV. század egyik legpusztítóbb özönvize sújtotta korábban abban az évben. 1518-ban pedig Strasbourg és környékének lakóit hasonló éhínség kínozta a szélsőséges időjárás, a szegényes termés, és ebből következően az iszonyúan magas gabonaár, továbbá a szifilisz megjelenése vagy akár az olyan gyilkos kórok kiújulása, mint a lepra és a pestis. Még a középkor kegyetlen mércéjével mérve is elég kemény éveknek számítottak az elzászi emberekre nézve. Tehát a kétségbeesés és a tömeghisztéria elég alapot nyújthat egy extrém pszichológiai reakcióhoz, viszont ez sem magyarázza meg azt, hogy miért táncoltak ennyien kínjukban.
Ugyanakkor érdekes egybeesés, hogy csak azokon a vidékeken fordulhatott elő az, hogy a pszichés szorongás tomboló táncolássá forduljon át, ahol létezett a hiedelem a táncoló járvánnyal kapcsolatban. Amikor pedig a fizikai vagy szellemi nyomás nagyobb az általában megszokottnál, a táncoló járvány kísértése gyorsabban visszatér. Mindössze olyan emberekre van hozzá szükség, akik hisznek a természetfeletti megszállottságban, elhiszik, hogy átok szállhat rájuk.
![](/sites/default/files/kepek/2018/12/hal%C3%A1los%20t%C3%A1nc%204.jpg)
Ebből kifolyólag a táncoló járványok előfordulása azt mutatja, hogy azt vallásos félelem vezérelte. Korabeli beszámolók szerint az egyház álláspontja szerint vagy démoni megszállottság vagy túlhevült vér okozhatta. Az 1374-es, illetve az 1518-as járvány kitörésével kapcsolatban tudvalevő, hogy azt hitték, hogy a tánc volt a szenvedés oka, de egyben a gyógymódja is. Maradtak fenn források olyan emberekről, akik ideiglenesen visszanyerték tudatukat azzal, hogy szándékosan visszatáncolták magukat a tudatvesztésbe, abban a hitben, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megszüntessék ezt az állapotot.
Hasonló célból rendelték el 1518-ban a strasbourgi elöljárók azt az utasítást, hogy az áldozatok folytassák a táncot éjjel-nappal, aminek érdekében egy színpadot is felállíttattak a város központjában, a céhek nagytermeit is megnyitották a táncosok előtt, hogy elférjenek. Hivatásos táncosokat és zenészeket is felbéreltek, hogy folyamatosan mozgásban tartsák az embereket, és így hamarabb átessenek a megszállottság okozta rohamokon. Azonban ez a stratégia katasztrófának bizonyult, a járvány drámai elterjedéséből úgy tűnt, hogy ez a módszer csak segített ennek a pszichikai állapotnak az elterjedésében.
A vallásos hit központi szerepe abban is megmutatkozott a járványok idején, hogy a rohamok jelentősen alábbhagytak, amikor az áldozatok előre kijelölt, általában Szent Vitusnak vagy Szent Jánosnak rendelt szentélyekben imádkoztak és táncoltak vagy egy alapos ördögűzési rituálénak vetették alá magukat. Ugyanis a táncoló járvány által megszállt régiókban a helyiek Szent Vitusnak, egy IV. században elhunyt mártírnak tulajdonították azt, hogyha magukra haragítják, megszállott táncolást szabadít az emberekre.
![](/sites/default/files/kepek/2018/12/hal%C3%A1los%20t%C3%A1nc%205.jpg)
A XVI–XVII. század folyamán még voltak híradások hasonló esetekről Svájcból és a Német-Római Birodalomból, azonban a XVII. század közepére a táncoló járványok megszűntek Európában. Eltűnésük Waller szerint összefügg azzal, hogy az emberek által addig táplált heves természetfeletti hit is alábbhagyott. A század végére a Szent Vitus-tánc elnevezés már egy egészen más mentális állapotra vonatkozott. Waller szerint
„a táncoló járvány sokat elárul nekünk a késő középkori emberek rendkívüli szupernaturalizmusáról, azonban azokra a szélsőségekre is rámutat, amelyek felé a félelem és irracionalitás vihet minket.” [3]
Forrás: index