A dél-afrikai vadőrök többször is különös orrszarvútetemekre bukkantak az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején. Az állatokról nem hiányzott az orvvadászok legáhítottabb zsákmánya, a szarv.

De ami még furcsább volt, az oldalukat valami különleges fegyverrel lyuggatták át. A sebek nem emlékeztettek sem a puskagolyónyomokra, sem a kard okozta sérülésekre, bár széles és hosszú fegyverre utaltak. A tetemek néha olyan állapotban voltak, mintha egy bulldózer ment volna át rajtuk.

Keskenyszájú (fekete) orrszarvú

 

Végül a sebhelyek vezettek nyomra: elefánt a bűnös. De nem akármilyen elefánt, hanem fiatal, hím állat, pontosabban több állat, egész banda.

Kiközösítés a csordából

Amikor a fiatal hím elefántok elérik az ivarérettségüket általában vagy maguktól elhagyják a csordát, vagy erőszakkal elkergetik őket. Mivel társas természetűek, ezért úgynevezett agglegénycsordákba tömörülnek, amelyek rendszerint egy nagy bikából és több „tinédzserből” állnak.

Abban az időben azonban nem így néztek ki a csordák azon a természetvédelmi területen. Egy néhány évvel korábban lezajlott állományritkítás folyamán megölték a nagyobb elefántok zömét, de ott maradtak az „éretlen” fiatalok.

Ugratásoktól a gyilkosságokig

A vadőrök elkezdték figyelni a fiatal hímek csapatait, és észrevették, hogy egyre erőszakosabb viselkedés alakul ki náluk. Kis ugratásokkal kezdődött. Egy hím lefröcskölt egy orrszarvút vagy a fülével megcsapkodott egy rinocéroszt. Az állandó piszkálódás azután eszkalálódott. Az elefántok először kisebb, majd nagyobb üldözésekbe kezdtek, rugdosódtak és lökdösődtek, végül folyamatosan és csoportosan támadták a rinocéroszcsordákat.

A különleges viselkedésre máig nem találtak megnyugtató magyarázatot. Egyesek úgy vélték, hogy az elefántok selejtezése sokkolta a csordát. Az elefántoknál jelentős a társas szervezettség, és az állatoknak jó a memóriájuk. A nagy hímek és az idős nőstények elpusztítása mély nyomot hagyhatott a fiatal elefántokban, és megfosztotta őket a szükséges társadalmi rendtől.

Mások azt gondolták, hogy az egyre erősödő fiatal elefántoknak próbára akarták tenni az erejüket, de nem volt egyetlen nagy bika sem, amelyen levezethették volna az agressziójukat, ezért a rinocéroszok ellen fordultak. Megint mások úgy vélekedtek, hogy a teljesen kifejlett bikák hiányában a fiatal hímek túl hamar jutottak párzási lehetőséghez, és a hormonjaik agresszívvá tették őket.

Fiatal afrikai elefánt

 

A megoldás

Bármi is volt az ok, a kutatóknak megoldást kellett találniuk a rinogyilkosságok megszüntetésére, hiszen sok évet szenteltek a veszélyeztetett állatok megmentésére. Úgy döntöttek, hogy bikák importálásával helyreállítják az elefánttársadalom demográfiai egyensúlyát.

Ez merész lépés volt. Teljesen kifejlett elefántbikákat ritkán költöztetnek. Nemcsak a bikák hatalmas mérete jelent logisztikai kihívást, hanem a bikák is nehezen viselik az eljárást, amelybe beletartozik az állat üldözése, majd benyugtatózása. Más ötlet azonban senkinek sem jutott eszébe.

Szerencsére a módszer bevált. A nagy bikák megfékezték a fiatalabb társaikat, összecsaptak velük és átvették tőlük a párzás terhét. Az orrszarvúak elleni támadások abbamaradtak.

A tanulság azonban megszívlelendő. Az embernek még ma sincs elegendő tudása (és talán sose lesz) ahhoz, hogy ilyen mértékben beleavatkozzon a természet rendjébe. Sajnos erről lépten nyomon elfelejtkeznek még az úgynevezett szakemberek is.

Forrás: origo