Jelenlegi hely
.
Az élő kövület
A két búvár egy közel két méteres bojtosúszójú hallal találkozott.
A paleontológusok évtizedeken keresztül csupán fosszíliák révén ismerték az ember méretű bojtosúszós maradványhalat. Azt hitték, hogy a nagy hal 65 millió évvel ezelőtt kihalt ugyanazon esemény során, amely véget vetett a dinoszauruszok létezésének. 1938. december 23-án Hendrik Goosen halászhajó-kapitány a vonóhálójában találta a különleges halat. A halat tartósították, majd levelezésbe kezdtek J.L.B. Smith professzorral, de a karácsony miatt elhúzódott a kapcsolatfelvétel, ezért a halat végül kitömték.
Az 1938-as példányt a mai napig a dél-afrikai East-London Múzeumban őrzik.
A későbbi vzsgálat során derült ki, hogy egy élő bojtosúszós halat fedeztek fel. A teremtmény tudományos szenzáció volt, mivel úgy gondolták, hogy a már 400 millió éve is élt élőlény nem élhet válzozatlan formában napjainkban. Úgy tűnik, ezt a halat elkerülte az evolúció.
Az élő kövületből ma már több populációt fedeztek fel. Az egyik ezek közül az Indiai-óceánban, másik a Csendes-óceán nyugati részén él. Egyenlőre nem tudni, van e kapcsolat a két halcsoport között.
Hans Fricke berlini biológus és munkatársai ezért tüzetesebben vizsgálni kezdték az állatcsoportok tagjait, hogy felmérjék, mennyien lehetnek, mennyi idősek, s merre kóborolnak az óceán mélyén.
A 21 évig tartó kutatást a Seychelle-szigetek és a Madagaszkár között elterülő Comore-szigeteknél végeztek. Kiderült, a halak 160-200 méteres mélységben élnek, tengeralattjáróval sikerült videóra venni őket, 140 példányt azonosítottak több száz merülés alkalmával.
A bojtosúszós halak szaporodása a mai napig rejtély, mivel a nőstények a mélységbe buknak alá a szülés idejére. Évente csak három-négy hal pusztul el, s ezen halak helyét ugyanennyi új kifejlett egyed veszi át, akik a látszólag a semmiből tűnnek fel. A hal-csoportnak évente csak 4,4 százaléka pusztul el, ami nem veszélyezteti fenmaradásukat.
Egy-egy példányról lehetetlen megállapítani mennyi idős, mert pikkelyeik az idő előrehaladtával semmit sem változnak. Ha 1938-ban nem tömik ki a legelső 300 méteres mélységből kifogott bojtosúszós halat, hanem sikerül életben tartani, valószínűleg többet tudnának a tudósok a különös halak öregedéséről.