’56-os emlékhely Litvániában a vilniusi Hajnal kapunál

’56-os emlékhely Litvániában a vilniusi Hajnal kapunál

Vilnius városfalát a terjeszkedő orosz birodalommal szembeni védelem céljából kezdik építeni 1503-ban. Az építkezésben minden városlakó kivette részét, Vilnius vajdája, Mikolajus Radvila (az “Öreg”) vezetésével.
Az 1522-re megépült 2,5 km-es városfalat 9 kapu és 5 torony tagolta. Ezekből a kapukból ma már csak egyetlenegy, az egykori Medininkai kapu maradt fenn, míg a város egész erődítmény rendszerét 1799. évben, a Rzeczpospolita feldarabolása után, a cári kormány leromboltatta.

A város déli részén nyíló kapu eredeti nevét a mai fehérorosz határon fekvő kis Medininkai helységről kapta, melyen keresztül az út Minszk irányába vezetett, míg a később meghonosodott Hajnal kapu /-litvánul Aušros Vartai- vagy lengyelül Ostra Brama – / elnevezésre számos – földrajzi, személynévből, ill. hitéletből levezett – magyarázat létezik, de erre most nem térnék ki.

A Hajnal-kapu fennmaradását a  belső oldalára 1719-ben épített kápolnában őrzött kegyképnek köszönhette, amely csodatevő erejéről messze földön ismert volt.

A kapu ma lényegében két szerkezeti egységből áll: az eredeti városfalba épített városkapuból a külső oldalon, az óváros felől közelítve pedig a hozzáépített kápolnából.
A négyszög alaprajzú városkapu falai 2-2,6 méter vastagok, s a kapu bejárata fölött áldást osztó Jézus Krisztus freskó, a pártázat reneszánsz díszítésében két griffmadár által közrefogott litván címer látható.

S a kapu bal oldalán az a tábla, amely emléket állít a mai litván – magyar vonatkozású eseményének.

1956. november 2.-án, Mindenszentek ünnepén, itt volt a helyszíne annak a szimpátia tüntetésnek, amelyet a vilniusi egyetemisták a magyar forradalom és szabadságharc hírére szerveztek.

A békés szimpátia tüntetés a közeli Rasų (Rasos) temetőből indult, mely  Vilnius ma létező legöregebb temetője, s lényegében Vilnius és Litvánia történelmének open air múzeuma, annyi XIX. – XX. században elhunyt nemzeti nagyság nyugszik itt, – de katonai temető is egyben.

Tehát az összegyűlt mintegy 500 diák gyertyát gyújtva elénekelte nemzeti hősei sírjánál a betiltott litván nemzeti himnuszt és a legkedvesebb Mária éneket, amelyek elénekléséért korábban több száz embert Szibériába hurcoltak. A temetőből, kart-karba öltve, énekelve vonultak a Hajnal kapuhoz, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar forradalommal és a forradalmi ifjusággal.

 

A karhatalom – értesülve a megmozdulásról – közbelépett. Az Óvárosba vezető kaput bezárták, teherautóval a tüntetők közé hajtottak, a fiatalokat gumibotokkal szétkergették, illetve számos diákot őrizetbe vettek. Szerencsére halálos áldozatok nem voltak.

A tüntetésen résztvevők többségét a KGB utasítására már másnap kicsapták. Köztük volt a 19 éves Tomas Venclova is, aki többször megírta életrajzi vonatkozású vallomásaiban, hogy számára ez volt az egyik hatás (a másik a Paszternák per), ami elfordította a hivatalos (és édesapja, mint a rendszer vezető kádera által is képviselt=emberarcú kommunizmus) ideológiájától.  Őt ugyan az apai tekintély még megmenti az egyetemről történő kizárástól – egy év “betegszabadság” után folytatja, de oda már mint ellenzéki tér vissza. Később, az 1975. évi helsinki záróokmány aláírását követően egyik alapítója a litván Helsinki csoportnak. Ezért, ezekért 1977. évben emigrálnia kell az országból.

S 30 évvel a magyar forradalom leverése után, 1986-ban egy bécsi kongresszusra érkezve, Venclova hirtelen elhatározással, november 7.-én átrepül Budapestre, s a forradalomra emlékezve virágot visz a Bem szoborhoz. Ennek az utazásnak a lenyomata az Útmutató című verse, ami már szerencsére nekünk is úgy hat, mint egy időutazás:

Repülővel egy óra sincs, és ott vagy. A határőr
simán átenged: ráérősen lapozgatja útleveled
(örökös háborúban az egyetlen fegyver),
aztán int; mehetsz. Persze, sok minden megváltozhat
évek, hónap, akár egy perc alatt;
de a kockázat így se nagy. Falak rozsdállanak,
a Mayerling-kor lakó-odvai. Ünnep. Kirakatokban
évtizede nem látott arcok. Zászlódísz, transzparensek.
Ilyenkor a legjobb jönni, lazít az ország; a hatalom
víkendezik, az archívumok zárva, a kiskatona
csak tessék-lássék tiszteleg; nyilván a börtönökben is
csak két-három őr marad, akikben ég
a hivatástudat.

…

Mindennek középpontja – a szegfű. Tömör, neutron-lüktetésű.
Két órával később, ahogy arra sétálsz,
még mindig ott fekszik a talapzaton. Úgy rémlik legalábbis.
Mihaszna gesztus. Vártál rá harminc évet.
Országot cseréltél, sorsot, barátokat – de amit akartál, meglett.
Ők, akik e téren összegyűltek (nem mind tért haza),
száz évet vártak. Még többet: száznyolcat. Hiába, no:
alföldek, sztyeppék, ködök már csak ehhez szoktak: várnak.

(A teljes vers elolvasható itt:               http://halasizoltan.hu/en/muforditas/vers/litvan/tomas-venclova/276-utmutato  )

A kapu város felöli belső oldalán nem állt mindig kápolna, amely ma Vilnius egyik legkiemeltebb pontja, a katolikus hívek elsőrendű zarándok helye.

A kápolna legfőbb ékessége és értéke a Szűz Mária kegykép, az irgalmas Szűzanya viszonylag ritka ábrázolásmódjával, a gyermek Jézus nélkül, s kezeit keresztben keblére helyezve, szelid tekintetét a földre veti. Az eredeti kép ismeretlen festő műve 1600-1625 közötti évekből, amelyet 100 évvel később mesteremberek rózsákkal, tulipánokkal, nárciszokkal és szegfűkkel díszített aranyozott bádoglemezzel borítottak, hogy az eredeti képből csak az arc és kezek látszanak ki.
 

A városkapuk a középkorban gyakran helyet adtak vallási ereklyéknek is, a korabeli elképzelések szerint oltalmazva a várost, és áldást nyújtva a rajtuk áthaladó utazóknak. A ma álló kápolna homlokzatán ezt fejezi ki a latin fohász:
Mater Misericordiae, sub tuum praesidium confugimus, azaz „Irgalmasság Anyja, a te oltalmad alatt menekülünk meg”.

Az eredeti festmény kezdetekben a kapu belső oldalán kis fülkében függött. 1626-ban jelentek meg a karmeliták Vilniusban, és itt, a kapu mellett juttattak nekik területet templom építésre, majd 1668-ban bizta rájuk az Irgalmas Szűzanya kép őrzését a kormányzat. Ekkor építik meg az első, fából készült kápolnát a kép védelmezésére a kapu város felöli oldalán.

Vilnius és Litvánia római katolikus és ortodox hívői között egyre nőtt tisztelete, majd csodatevő erejébe vetett hit.

Az első csodákról szóló tudósítások 1671-ből származnak; 1761-ig 17 csodatételt jegyeztek le.
A Mária-kép hivatalos elismerésére akkor került sor, amikor XIV. Kelemen pápa 1773. április 5.-én kiadott bullájában bűnbocsánatot hirdetett azok számára, akik az Aušros Vartai Istenanyához fordultak.

Nemzetközi használatban a hely lengyel megnevezése, az Ostra Brama terjedt el.

Talán emlékeztek még a Pan Tadeuszból már korábban becsatolt idézetre (amely az Andrzej Wajda film gyönyörű záróképei alatt is elhangzik):
 

Szent Szűz, aki a fényes Csensztohovát véded,
Osztra-Brámán tündökölsz, s vigyázod a népet
Novogrodek nagyhírű, váras városában!
Ahogy egykor gyermekként megóvtál csodásan
(mikor sírva ajánlott oltalmadba engem
jó anyám, s én halódó pillám fölemeltem
s egyházadig úgy mentem már a magam lábán,
elmondani visszanyert életemért hálám):

 
A kép évszázadokon át a város egyik jelképe maradt, s  fokozatosan elterjedt híre a környező országokban is, s hamarosan zarándoklatok színhelyévé vált. A kép vallásos tisztelete fennmaradt a II. világháború után is Litvánián kívül Belorussziában és Lengyelországban, de világszerte terjedtek kópiái, s épültek neve alatt kápolnák.

A kápolna oldalfalait mintegy nyolcezer ezüst fogadalmi ajándék dísziti, amelyet az imameghallgatás után a hivők a testi (lábak, kezek) és lelki (szív) gyógyulás jeleként helyeztek el. A kápolnában jelenlegi megjelenítésük feltehetőleg a 2002. évi gondos rekonstrukció eredménye.

 

II. János Pál pápa 1993. évi litvániai útja során meglátogatta a kápolnát is, ahol rózsafüzér imát mondott, s az emeleti ablakból fordult az utcát sűrűn betöltő tömeg felé.

A kegykép hozzájárult a litván nemzeti tudat kifejlődéséhez. A Vilniusi Akadémia is az “Aušros Vartai” szüzet választotta védőszentjének. Az ábrázolás számos művészt is megihletett, írók és költők mellett többek között Stanislav Moniuszko zeneszerző 1846-ban négy litániát komponált az “Aušros Vartai királynője” tiszteletére.