55' nyara

 
Az ötvenes évek elején, Alsóörsön nagy volt a szegénység. A faluban a földmûvelésbõl élõ paraszt családok csak tengõdtek egyik évrõl a másikra. Hiába termett a föld, a termény nagy részét elvitte a kötelezõ beszolgáltatás. A pénz kevés volt, élelmiszer üzletek sem voltak, így mindenki mindent igyekezett a ház körül megtermelni.

Ebben az idõben voltam gyerek. Szerencsére ezeket a gondokat nem éreztem. A felnõttek dolgaiba nem avattak be, így nem is tudtam róluk. Egyébként is, nekem egész nap sokkal fontosabb dolgaim voltak. Azokra nagyon oda kellett ám figyelni. Meg kellett figyelnem, mekkorát ugrik a kis szöcske, és mekkorát a nagy. Hogyan tud a szomszéd tyúkja kiszökni a tyúkudvarból, mikor Székely bácsi minden nap újra drótozza a kerítést. Miért van az, ha ugróiskolát rajzolok a porba, olyan hamar eltûnik. Fel sem tudom sorolni, mennyi fontos dolgom volt. Nem is jutott mindenre idõ. Így aztán nem csoda, ha a legnagyobb problémám ezeken a nyarakon nem a beszolgáltatás, hanem a korai sötétedés volt. Folyton félbe kellett hagyni a játékot.

          Nagymama egész nyáron a kertben termett zöldségekkel, gyümölcsökkel traktált. Hús csak ritkán volt. Az nem termett a kertben. Meg dinnye sem. Pedig nagyon szerettem. Különösen a sárgát. Egyik hétvégén, mikor szüleim meglátogattak, hoztak két kis sárgadinnyét. Nagyon, nagyon örültem. Az egyiket rögtön megettük. Húú... de finom volt. A másikat egy kis vödörben leeresztettük a kútba. A víz szintje hûvös. Ez volt a frizsider. A hûtött dinnyét másnap, a délutáni rekkenõ hõségben vágtuk fel. Az elõzõ napi nagyon, nagyon finom volt, ez pedig egyenesen mennyei. Ha rá gondolok, még most is érzem az ízét.          Ebben az idõben a legjobb és egyben egyetlen nyári barátom Sáfár Lali volt. Még a dinnyeevést is elmeséltem neki. Sokat kóboroltunk a mezõn, bujócskáztunk titkos helyeken, kergettük a lepkéket és tüzet is gyújtottunk a kert végében. A szünidõ vége felé, az egyik tikkasztó napon, a szomszéd utcából egyre hangosabb kiáltozást hallottunk.  Dinnyét, dinnyét vegyenek! Mézédes a dinnye! Dinnyét vegyenek!" Egymásra néztünk. Ezt látni kell!          Egy lovas szekéren egész dinnyehalom pihent. Elõl nagy zöld görögdinnyék, a szekér végén kis kupacban pedig ínycsiklandozóan aranylottak az illatozó sárgadinnyék. Összefutott a nyál a számban. Vágyakozva néztem. Persze pénzünk az nem volt. "Vegyetek! Vegyetek!" kínálta portékáját a gazda. "Ja, hogy nincs pénzetek! Sajnálom, Jézus sírját sem õrizték ingyen." és máris a következõ reménybeli vevõhöz fordult.
         Mi Lalival nem mozdultunk, szinte megmerevedtünk. Csak álltunk ott vágyakozva. A szekér elindult. Az egyik pici sárgadinnye megsajnált minket, mert a zötykölõdéstõl lendületet kapva, gurulni kezdett felénk. Lali a tettek embere volt, lekapta a szekérrõl a lekívánkozó dinnyét és.... usgyi. Futott vele, ahogyan bírt. Egészen hazáig. Egyenesen a házuk melletti baromfiudvarba. Kicsit tétovázott, majd a tyúkól mögötti bokorban szalmával gondosan letakarva elrejtette a zsákmányt. "Majd késõbb megesszük" tervezgetett, "Csak menjen az árus jó messzire" Emlékszem, még kezdetleges erkölcsi aggályok is felmerültek bennem ezzel a "dinnyevásárlással" kapcsolatban, de a vágy az édes szagos dinnye iránt félresöpört minden aggodalmat.

         Amikor már nem hallottuk a kiabálását, elindultunk a "zsákmányért". Lali beletúrt a szalmakupacba,.......de nem talált semmit. Széttúrta a szalmakupacot, ........ én sem láttam semmit. Jobban megnézve, azért találtunk valamit. Szétrágott dinnyehéj maradékot a szalma közt. Valaki ott helyben ehette meg. Körbenéztünk, de nem láttunk senkit. Viszont Laliék malaca, elégedetten röfögött a nyitva hagyott ólajtó elõtt. Otthon pityeregve meséltem nagymamának a történteket. Õ csak ennyit mondott: "Ebül szerzett jószág, ebül vész el."