Mit rejthet a horribilis összegbe került denveri repülőtér

1.) Előzmények

Ha a „miért”-tel szeretnénk kezdeni, máris elég nagy bajban lennénk. A nagyjából az USA mértani középpontjában fekvő, 650 ezres Denvernek ugyanis 1989-ben (amikor az építkezés ötletére az összes illetékes rábólintott) úgy hiányzott ez az eredendően 1,7 milliárd dollárra becsült beruházás, mint nemzeti trafikosnak a kiskorú vásárló. A városnak már volt egy bejáratott reptere (a Stapleton), amely az ilyenkor szokásos apró problémáktól eltekintve
 
(a közelben lakók panaszkodtak a zaj miatt rossz időben megnőtt a gépek várakozási ideje, stb.) kiválóan megfelelt az amerikai viszonylatban metropolisnak nem igazán tekinthető coloradói főváros igényeinek. Arról nem is beszélve, hogy különféle okok miatt a végső számla közel háromszor akkora volt, mint amekkoráról az építkezés startjánál szó volt: mire készen lett, a DEN (ez a IATA-kódja, mi is ezt fogjuk használni) összesen 4,9 milliárd dollárba fájt, ami a város azévi (1995-ös) teljes, kiadási oldali költségvetésének a háromszorosa volt.

Összehasonlításként: Budapest költségvetése nagyságrendileg megegyezik Denverével (2013-ban úgy 400 milliárd forint főösszeget tartalmazott). Gondoljunk el egy olyan budapesti beruházást, amely hat év alatt 1200 milliárd forintot nyel el. Tájékoztatásul elmondom, hogy a négyes metró cakkpakk 450-480 milliárdba kerül.

Nem kell könyvelőnek lennünk ahhoz, hogy felvetődjön bennünk a kérdés: ki fizette ezt a combos összeget? Lehet, hogy most meglepőt fogok mondani, de az a helyzet, hogy 25 évvel a beruházás kezdete után se igazán lehet kristálytisztán látni, hogy ki mennyit feccölt bele, csak azt lehet sejteni, hogy a közel 5 milliárd dollár mintegy fele magánbefektetőktől érkezett (többek között II. Erzsébet brit uralkodó magánszámlájáról, ha a bennfentesek nem tévednek). A fennmaradó 50% városi, állami és szövetségi pénz volt, vagyis az adófizetők csengették be. A részletekről és a háttérről talán Federico Peña mesélhetne (aki 1989-ben a város polgármestere

volt), de ő nem az a beszédes típus. Nem tudom, hallgatagságával összefüggésben van-e, de Federico nagyon szép karriert futott be: 1993 és 1997 között az USA szállításügyi minisztere volt, majd ezt követően két évig az energiaügyekért felelt Clinton második elnöksége alatt.
 

A hálás denveriek róla nevezték el azt a gyorsforgalmi utat, amely a városból vezet a reptér felé.

Az első kapavágást 1989 őszén végezték a 135 négyzetkilométeres földdarabon (ez nagyobb terület, mint Veszprémé, s kilencszer akkora, mint a teljes Ferihegy), s a fokozott kincstári optimizmussal beoltott városvezetők 1993 októberét jelölték meg, mint átadási időpontot. Ez aztán (a 11 ezer, folyamatosan dolgozó munkás és az ezernyi munkagép ellenére) többször csúszott, végül 1995 februárjának utolsó napján fel-, illetve leszállt az első gép, amelyeket azóta több tízezer követett.

2.) A furcsaságok

Tudjuk, hogy ízlésben nincs helye vitának, ezért az épülettel kapcsolatosan szándékosan kerülöm a „szép – nem szép” dichotómiát. Azt azonban, hogy valami meghökkentő-e vagy furcsa, hogy felhívja-e magára a figyelmet, sokkal könnyebb meghatározni. Lássuk tehát azokat a részleteket, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a DEN a konteósok egyik kedvenc témájává vált.

2.1.) Az építkezés

Már az előkészítés során történtek olyan események, amelyeket elég nehéz ortodox építészeti megoldásoknak nevezni. Például több, mint százmillió köbméter földet mozgattak meg, ami egy olyan síkvidéken, mint Denver észak-keleti része, elég meglepő. Beszámolók szerint a legváratlanabb helyeken ástak hatalmas lyukakat és alagutakat, más helyszíneken dombokat emeltek, amelyeket később vagy betemettek, vagy ismét széthordtak, minden látszólagos értelmes cél vagy ok nélkül. Állítólag a kivitelezés legelején elkészült öt, félig a földbe nyúló

épület, amelyeket aztán (minden különösebb magyarázat nélkül) egyszerűen betemettek és máshol folytatták a munkálatokat. Az se használt az átláthatóságnak, hogy példa és előzmények nélküli módon cserélgették az alvállalkozókat: gyakorlatilag egyetlen olyan cég sincs, amelyik az elejétől a végéig ott dolgozott volna a kivitelezés öt éve alatt, s területileg is odafigyeltek, hogy ugyanazon a helyszínen több, mint pár hónapig ugyanazok ne dolgozhassanak. Mintha valaki nagyon szerette volna elkerülni, hogy a kivitelezők közül bárki teljes képet kapjon a beruházásról.
A DEN teljes tetőszerkezete (ami alakját tekintve sátortető-sorhoz hasonlít) több, mint hat hektárnyi (hatvanegyezer négyzetméternyi) speciális, teflon-bevonatú üvegszálból szőtt anyagból (egyfajta módosított üveggyapotból) készült, amelyen sem a radarok, sem a műholdak hőkamerái nem látnak át. És nem maradhat említés

nélkül az a részlet sem, hogy az építkezés alatt az üzemanyag-tartalékoknak annyi tartályt építettek, amelyek össz űrtartalma meghaladja a tízmillió litert, míg a hasonló forgalmú repterek ennek a felével-harmadával dolgoznak.

2.2.) A musztáng

Kezdjük mindjárt a reptér bejáratához felkanyarodó út mellett elhelyezett, tíz méter magas, négy és fél tonnás, kék

színben játszó és égővörös szemű ló-szoborral. A szobrot egy Luis Jiménez nevű texasi művész készítette speciális üvegszálból (nem kapkodott: 12 éven keresztül), a DEN utólagos megrendelésére. A dolog morbid oldala az, hogy a ló megölte alkotóját: 2006 nyarán, amikor Luis az utolsó simításokat végezte művén, az alkotás rádőlt, letört belőle egy darab, amely átvágta a szobrász egyik combján az ütőeret, s Jiménez percek alatt elvérzett a műtermében. Egyik tanítványa (Luis két fiával közösen) fejezte be végül a művet, amely 2008 óta látható a mostani helyén.

S hogy miért tartják sokan riasztónak? Hát mert például az Apokalipszis lovasaira gondolnak, akik a végítélet hírnökei, legalábbis a Jelenések Könyve szerint. Hogy ez a nyomorult kék ló a háborút, az éhínséget, a viszályt vagy a halált jelképezi a négy közül, ennél a pontnál már enyhén szólva is tökmindegy. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem valahogy nem egy

ilyen paci ugrik be, ha mondjuk lovaglásterápiáról hallok. Az az érzésem, hogy a helyieknek sem, akik Bluecifernek és Démon Musztángnak nevezik szegény párát.

A szobor végül 650 ezer dollárjába került a városnak. Písz of kék – ahogy az angol mondaná, legalábbis a 4,9 milliárd mellett.

2.3.) Anubisz

A DEN bejáratához közelítő (vagy az onnan távolodó) utazó nem csak az izzó szemű kék lóval nézhet farkasszemet (már ha megengeditek nekem ezt a képzavart), hanem az egyiptomi panteon sakálfejű tagjával, a holtak bírájával, a

balzsamozók védnökével, Anubisszal is, méghozzá egy nyolcméteres szobor formájában. Hogy milyen közlekedéspszichológiai megfontolások alapján emlékeztetik ily módon a repülni szándékozókat az elmúlásra, s miért pont Anubiszra esett a választás, számomra elég homályos.

2.4.) A démon

Egy reptér belsőépítészeitől és lakberendezőitől az ember biztosan elvár egy csomó belső tulajdonságot, de eddig azt hittem, hogy a morbid humor nem tartozik ezek közé. Nos, a DEN erre a tévedésemre is rávilágított. Itt van

például ez a szarvas-szárnyas démon, aki egyenesen egy aktatáskából ugrik elő, s onnan bámul le ránk.

Feltételezem célját: A csomagátvizsgálás és a biztonsági ellenőrzés előtt, emlékeztesse az amúgy is szorongó utazót, hogy a kézipoggyászban felejtett, de be nem jelentett démon gondot okozhat a vámvizsgálatnál.

2.5.) Üzenet a jövőnek

A reptér szimbolikus zárókövén elhelyezett emléktáblán (amely a 2094-ben felnyitandó, és itt lapuló időkapszula helyét jelöli) a New World Airport Commission (Új Világ Repülőtéri Bizottság) neve szerepel a szabadkőműves szimbólum alatt, mint szponzor. Nos, ez a szervezet nem létezik. És nemcsak most nem létezik, de soha nem is

létezett huzamosabb ideig. Azt mondják, összesen egy hétig működött – amíg az emléktáblát megrendelték. Azt pedig, hogy ez az időkapszula milyen üzenetet tartalmaz, senki nem tudja. Vagy aki tudja, az nem beszél róla. A neten persze elhelyeztek egy kamu tartalmat, de ellenőrizze le, aki tudja…

Az emléktáblán kétoldalt a két legnagyobb coloradói szabadkőműves páholy elnevezése olvasható, tehát legalább nem árulnak zsákbamacskát.

2.6.) A falfestmények

A terminálon bóklászó nem mehet el szó nélkül azon freskók mellett, amelyek a belső tereket, folyosókat és csarnokokat díszítik. Nem vagyok műkritikus, de nem állom meg, hogy ne fűzzek egy kis kommentárt hozzájuk. Lássunk pár példát a gazdag választékból, amely Mark Villarreal, Leo Tanguma és Carolyn Braaksma művészek nevét dícséri.

2.6.1.) Az itt látható példány még Albán Nemzeti Galéria válogatásába is belefért volna: a gázálarcos, feltűzött szuronyú gépkarabélyt és ívelt pengéjű macsetét szorongató, egyenruhás rohamosztagos átgázol a játékmackót

szorongató gyermekkorún, miközben kardja hegyére tűzi a békegalambot. A háttérben rombadőlt épület üszkös falai látszanak, továbbá haldokló csecsemőket szorongató, hajlott hátú, rongyokba öltözött nők sorakoznak. Ha ez se hozza meg az ember életkedvét, hát semmi.

2.6.2.) A következő kép középpontjában kétségbeesett gyerekek láthatók egy döglött (de legalábbis halálosan beteg) nagymacska fölött. A festményen, amely a kihalt vagy veszélyeztetett állatfajok érdekében emeli fel a hangját (már ha egy képzőművészeti alkotásnak van hangja) a fauna további példányai is szemügyre vehetők:

dodófejű pingvin, quetzal-madár, észak-amerikai vándorgalamb (ezek üvegkockában), bálna, teknősbéka és bölény. A háttérben az erdőket felemésztő lángtenger közeledik, de hogy a horrorhatás még teljesebb legyen, a két alsó sarokban egy-egy kislány fekszik egy koporsóban, s hogy a faji megkülönböztetésnek még a gyanúja se merüljön fel, egyikük egy szöszi, a másikuk színesbőrű.

2.6.3.) Harmadik találatunkkal ismét a proletár internacionalizmus rég elfeledettnek tűnt vizeire evezünk. A képen a mindenkori szépségkirálynők álma, a világbéke ölt testet. Az egykoron (?) ellenséges nemzetek (brit-ír, iraki-iráni, orosz-amerikai, kínai-taiwani, stb.) párba állított lobogóiba csomagolt kardok kicsit szájbarágósan ugyan, de

egyértelműen szimbolizálják az egymásratalálás örömét, amit a mű közepén végigtekergőző pántlikán több nyelven olvasható „béke” szó a végletekig felkorbácsol. Jóleső sóhajjal nyugtázhatjuk, hogy az eredetileg kardhegyre szúrt galamb nemcsak hogy feltámadt, de párt is talált magának az első képről megismert katona elszürkült holttestén.

Nem akarom a végsőkig feszíteni a szépérzékek húrját, ezért rögtönzött műkritikai eszmefuttatásomat most befejezem, mert van még érdekesség bőven a DEN környékén.

2.7.) A föld alatti bunker

Több forrás arról számol be, hogy a repülőtér alatt egy elképesztő méretű és komplexitású bunkerrendszer húzódik, melynek rendeltetéséről konteós berkeken belül többféle verzió kering.

2.7.1.) Az egyik azt állítja, hogy ez az amerikai kormányzat legbiztonságosabb óvóhely-együttese, ahová extrém vészhelyzetben a teljes fehér házi stáb (a törvényhozással és a Legfelsőbb Bírósággal együtt) be tud költözni, s innen tudják biztosítani az államigazgatás folyamatosságát. Ezt alátámasztandó, az amerikai kollégák felelevenítik

2011 őszének egyes eseményeit, amikor a C/2010 X1-es kódszámú üstökös (a Jelenyin) nagyon közel haladt el a Föld mellett, s noha minden szakember nyugtatta a népet, hogy nem lesz baj belőle, azért volt egy matematikai esélye annak, hogy az ütközés visszarepíti az emberiséget a kőkorszakba. Nos, ezekben a napokban Obama elnök (érdekes módon) pont Denverben tartózkodott. S hogy milyen következtetést von le ebből egy kétkezi konteós? Hát hogy nem véletlenül volt ott, elvégre készen kellett állnia arra, hogy az a minimális ütközési esély mégis bekövetkezik, márpedig neki akkor egy szuperbiztos bunkerben a helye.