Tárgyak, amiknek nem szabadna ott lenniük, de mégis ott vannak

 

Az emberiség globális története viszonylag egyenes vonalú fejlődést mutat, legalábbis ezt állítja a konzervatív történelemtudomány. Egy-két (lokálisnak tekinthető) kisiklástól eltekintve nincsenek benne jelentős kanyarok, zsákutcák, hogy a hurkokról ne is beszéljünk.

Az elmúlt száz-százötven év szolgált azonban pár olyan meglepetéssel, amelyek egy része előtt a hivatalos, fősodorba tartozó szakemberek mintha megtorpanni látszanának. Az angol szaknyelv ezeket OOPART-nak nevezi, ami az out-of-place artifact-ból származik, s jelentése nagyjából ez: olyan tárgy (lelet), melynek időben és/vagy térben (logikailag és kronológiailag) nem lenne szabad ott lennie, ahol rábukkantak.

Ha ezek után valaki azt találná mondani egyik-másik magyar politikusról vagy közszereplőről, hogy tiszta oopart, bizony nem tudnék vele vitatkozni.

A főként a régészet által feltárt ilyen leletek mentén természetesen felsorakoztak az összeesküvés-elméletek is, amelyek – a különböző konteós (konspitációs teóriák) iskoláknak megfelelően – hol időutazásokban, hol földönkívüliek látogatásaiban, hol féreglyukakban vagy a párhuzamos világegyetemek létezésében látták a megoldásokat. Mai posztunkban (a nagyon gazdag felhozatalból) ezen érdekességek közül válogattunk.

Mielőtt belekezdenénk (nem először és minden bizonnyal nem is utoljára) el szeretném ismételni, hogy ez az írás nem tör akadémiai babérokra, s szerzője nem tudományos ismeretterjesztő fórumnak szánja. Szellemi játszótér ez, ahol az összeesküvés-elméletek által biztosított, gazdagon burjánzó terepen olyan emberek véleményei ütköznek, akik minden hivatalos, kincstári megnyilvánulást egészséges szkepticizmussal, fenntartásokkal, gyakran (ön)iróniával fogadnak, s nem félnek ennek hangot adni. Álláspontunk szerint kételkedni nem bűn, nem az elmebaj jele, s még csak nem is erkölcsi deficit – bármit is mondanak egyesek. Kételkedni, alternatív magyarázatokat keresni, fejet csóválni s közben megpróbálni benézni a díszletek mögé: jó. Egészséges. Izgalmas. És – nem utolsósorban – szórakoztató.

No, lássuk a mai cuccokat.

1.) Az abüdoszi hieroglifák

A felső-egyiptomi ókori város, Abüdosz területén található, és I. Szethi templomaként ismert, körülbelül 3300 éves

építmény egyik falrészletén érdekes hieroglifákat tártak fel előbb brit, majd francia régészek, még az 1850-es évek
derekán. A furcsa ábrák akkoriban még nem szúrtak szemet, elvégre nem igazán volt még mihez hasonlítani őket. A hivatalos magyarázatok szerint az ókori kőfaragók újrahasznosították a falfelületeket, s gyakran előfordult, hogy a

régi faragványokat részben lekaparták, hogy újakat vihessenek fel, egyfajta palimpszeszt-módszerként; A jelenkori "hivatalos" magyarázatok szerint ennek köszönhető, hogy a több, mint három évezrede falba vésett szimbólumok egyike-másika úgy néz ki, mint egy huszadik századi helikopter, harckocsi vagy egy köpcös ufó.

Hát nem is tudom… A képek mindenesetre érdekesek, s ha ez tényleg véletlen, akkor megemelem a kalapom a rendkívüli egybeesések (egyiptomi) istenei előtt.

2.) A Coso-lelet

1961 telén három amerikai ifjú úgy döntött, hogy kőzetboltjuk geóda-állományának bővítése érdekében kirándulnak egyet a kaliforniai Olancha környékén, ahol az ilyen, különféle ásványokban előforduló, nagyon látványos kristályos

hólyagüregek meglehetősen gyakoriak. Mike Mikesell, a három jóbarát közül az egyik véletlenül rálépett egy kődarabra, melynek érdekes alakja felkeltette a figyelmét. Hazavitte, majd (mivel a darab súlyából úgy vélte, hogy a kő belseje üreges) egy speciális pengével kettéhasította, s ekkor jött a meglepetés: a szikladarab valóban üreges

volt, s egy furcsa, részben porcelánnak, részben fémnek tűnő alkotórészekből álló tárgyat rejtett. Egy geológussal megvizsgáltatták a kőzetet, aki kijelentette, hogy az mintegy 500.000 (ötszázezer) évvel ezelőtt keletkezhetett. Ez még önmagában nem okozott szívszélhűdéshez közeli állapotot, amikor viszont a kődarab belsejében talált izéről megállapították, hogy egy olyan gyújtógyertya maradványai, amelyeket az 1920-as években használtak az akkori gépkocsik belsőégésű motorjában, mindenkinek elállt a lélegzete.

A tudományos élet képviselői azonnal megszólaltak és először csalásnak minősítették az esetet, majd előálltak mindenféle magyarázattal: a kőzet nem is félmillió éves, a feltalálás helyszínén meg amúgy is olyan meteorológiai és más állapotok uralkodnak, amelyek pár évtized alatt is lehetővé teszik, hogy egy gyújtógyertya körül megcementesedjen az üledékes por, és a gyertya fémtestéből kivált oxidok tehetnek mindenről, satöbbi. A tárgyat és/vagy a kődarabot sajnos már nem lehet megvizsgálni (valahogy elkallódott az évek folyamán, utoljára 1969-ben látták), a három egykori cimbora közül az egyik már elhunyt, a másik visszavonultan él és elzárkózik minden nyilvánosságtól, maga Mikesell pedig szőrén-szálán felszívódott. Az első szakvéleményt adó geológust sem találják, pedig sokan keresték.

3.) Az Ica-kövek

Az 1960-as évek második felében bukkantak elő ezek a – furcsán ismerős rajzokat ábrázoló – megmunkált andezit-darabok. A legelső hírek szerint a különböző nagyságú (a 3-4 centistől a félköbméteres nagyságúakig terjedő méretekben előforduló) köveket perui parasztok találták földjeiken, nem messze a Nazca-vonalaktól. Az általában

lekerekített felületen fura ember- és állatábrázolások láthatóak: eget vizsgáló, tollas fejdíszt viselő figura, űrhajósnak tűnő alakok, s ami a legmegdöbbentőbb, olyan állatok, amelyekről a tudomány megállapította, hogy évmilliókkal ezelőtt kihaltak. Dinoszauruszokra vadászó emberek váltogatják egymást bolygónk földrészeinek felülnézeti, egyszervolt képével, jól felismerhető tyrannosaurusok és brontosaurusok kergetőznek a pálmafák alatt, s az amerikai

kontinensen egészen a XVI. századig ismeretlen lovak is feltűnnek, akárcsak a DNS kettős spiráljára emlékeztető életfa-modell. És persze szép számmal vannak szexuális (vagy mondjuk ki inkább: pornografikus) töltetű ábrák is, melyek részletezésétől most eltekintek, de az érdeklődők ezernyi helyen megtalálják őket a neten.

Az ezerszer emlegetett radiokarbon-módszer ilyen esetben nem alkalmas a leletek korának meghatározására (ez csak szerves anyag esetén működik), de egy német laborban megállapították, hogy a karcolások (vésések?) vájataiban lerakódott patinának több száz (de inkább ezer) évre van szüksége, hogy az andeziten megmaradjon.

Miután a tudomány magához tért az első döbbenetből, ellentámadásba ment át. Elhangoztak az első vádak is, melyek szerint dr. Javier Cabrera, a kövek első számú gyűjtője hamisította őket. Aztán amikor százával kezdték elárasztani a perui (és nemzetközi) műkincspiacot, hirtelen előkerült egy helybéli paraszt (Basilio Uschuya), aki nagy csinnadrattával elvitte a balhét és azt állította, hogy ő és sógora készítették és árulták a faragványokat. Ő később – kamerák előtt – képtelen volt rekonstruálni az állítólagos technológiáját (az andezit elég kemény kőzet, Basilio barátunk pedig csúfosan megbukott, amikor első körben zsebkésével akarta bemutatni, hogy mi is volt a módszerük).

Még később a beismerő vallomását ünnepélyesen vissza is vonta, s azt állította, hogy ügyvédei tanácsára csak azért játszotta el a hamisítót, mert ezért kisebb büntetés jár, mint ha valódi régészeti leletek eladásáért vonták volna eljárás alá.

A két oldal lövészárok-háborúja a mai napig sem fejeződött be: a hivatalos tudomány hamisítványnak tartja az eddig előkerült mintegy 15 ezer követ (mert naná, hogy a sikert látva tényleg felbukkantak kínai fröccsöntött példányok is), az alternatívok állítják, hogy ha nem is mindegyik, de az első eredetiek több ezer (ha nem tízezer) évvel ezelőtt készült. És akkor feltehetjük a kérdést: valóban volt idő, amikor az emberek és a dinoszauruszok kortársak voltak? Vagy ha nem, hol láthattak sárkánygyíkokat, kik mutatták meg ezeket nekik? És valóban asztronauták tanították meg az embereknek a szív- és agyműtétek csínját-bínját (ami szintén látható egyes köveken)?

4.) A harmadkori mozsár

1877 őszét írjuk. Egy kaliforniai alagútépítkezésnél járunk a Tuolumne megyei Table Mountain mellett. Az építkezés főmérnöke, bizonyos J. H. Neale éppen szemlét tart a félig kész alagútban, amikor (mintegy 500 méterre bejárattól, a hegy gyomrában) arra lesz figyelmes, hogy a robbantások által fellazított és megdermedt lávából álló kőzet törmeléke között egy furcsán szabályos alakú kődarab hever, amely színében is eltért a környezetétől. Közelebb ment és meglepődve látta, hogy a szabályos kődarab nem már, mint egy kőmozsár. Kicsit még bóklászott a környéken és megtalálta a mozsártörőt is, ugyancsak szürke kőzetből (valószínűleg gránitból). A mozsár egészen apró volt (10-12 centiméter belső átmérőjű), a mozsártörő pedig teljesen hozzá illő a maga kábé húsz centijével.

A kőzet, amely alól a mozsár és a mozsártörő előkerültek, mintegy 30-33 millió évvel ezelőtt szilárdult meg, valószínűleg egy helyi vulkánkitörést követően. Ezt több szakértő is megerősítette. A két tárgy sajnos már a huszadik század legelején eltűnt a szemek elől, valószínűleg elárverezték, a vásárló pedig ismeretlen maradt.

Vajon az akkoriban elterjedt erszényes emlősök valamelyike használta mondjuk fűszernövény-aprításra a mozsarat? Vagy Neale főmérnököt tréfálta volna meg valamelyik – különösen fejlett humorérzékű – robbantómestere?

5.) Csavarok, rugók, spirálok

Az 1990-es évek elején állami és maszek aranyásók ezrei lepték el az orosz Közép- és Távol-Keletet. Az Ural lejtőitől egészen a kelet-szibériai Kolima folyóig megtalálhatók voltak az elég kezdetleges eszközökkel felszerelt szerencsevadászok, akik (az egykori kaliforniai és alaszkai aranylázat idézve) így próbálták megalapozni anyagi jólétüket.

A Komi Köztársaság északkeleti csücskében, a Pecsora és az Usza folyók által határolt területen is letáborozott egy brigád, akik a terület vízfolyásainak környékén keresték az értékes fémet: vízfolyások medrét kotorták, mosták a

hordalékot és persze bőszen ástak. Egyik reggelen egy különösen ígéretes feltárásban szorgoskodtak, ahol már jó négy méter mélyen jártak, amikor is furcsa, apró fémtárgyak kerültek elő a kiásott föld és kőzettörmelék közül. Összeszedegették őket, majd bevitték a legközelebbi településre, ahol megállapították, hogy a kisméretű csavarok, rugók és különféle, leginkább spirálalakot formázó apróságok nem aranyból vannak. Már majdnem eldobták őket, amikor az egyikük úgy döntött, hogy nem foglalnak sok helyet (a háromcentistől a szabad szemmel szinte alig észlelhetőig terjedt a méretskála), nehéznek se nehezek (az egész, kéttucatnyi darabot számláló együttes alig volt pár deka), úgyhogy eltette őket és később megmutatta egy ismerősének, akitől történetesen nem állt távol a nyitott gondolkodás.

Nem húzom tovább az időt: a leletek elkerültek egy laborba, ahol megállapították róluk, hogy különféle fémekből készültek: a nagyobbak rézből, a kisebbek tiszta molibdénből és volframból. A helyszínen pedig kiderítették, hogy az a talajréteg, amelyből előkerültek, legalább 20 ezer éve érintetlen. Más források ennek a két-, sőt: háromszorosáról írnak.

További vizsgálatok következtek, ezúttal már a moszkvai Oroszországi Tudományos Akadémia, valamint a szentpétervári Karpinszkij Földtani Kutatóintézet laborjaiban. Itt egyértelműen olyan szakvélemény született, amely szerint kifejezetten nanotechnológiai termékekkel állunk szemben, olyan kifinomult műszaki megoldásokkal, amelyek minimum a huszadik század legvégének színvonalát hozzák (s néha meg is haladják azt). A kutatók hangsúlyozták, hogy volframot például csak a XVIII. század végén sikerült előállítani (többek között rendkívüli magas, 3400 fokos olvadáspontja miatt), tized- és századmilliméteres precizitású megmunkálása pedig csak a huszadik században volt lehetséges. Ami a molibdént illeti, ezzel sem rózsásabb a helyzet, hiszen ennek olvadáspontja is meghaladja a 2600 Celsiust, s ezt is csak 1780-ban izolálták.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a leletek eredeti felhasználási területe a mai napig nem derült ki. Az azonban biztosnak tűnik, hogy valami nagyon precíziós műszerek alkotóelemei lehettek. Volt olyan rugó(nak tűnő tárgy), amiről csak mikroszkóp alatt derült ki, hogy nem egy, hanem tucatnyi (még apróbb) alkotóelemből áll, mindegyik a tökélyig megmunkálva.

Egy utolsó megjegyzés ehhez a ponthoz: Komiföldön később több száz hasonló leletről számoltak be a híradások, úgyhogy az orosz tudósoknak (és amint olvasom, most már finnek is bekapcsolódtak a rejtély feloldásába) van mivel foglalkozniuk egy ideig.

6.) A furcsa lábnyom

Az új-mexikói Las Cruces mellett található a Prehistoric Trackways National Monument nevű amerikai látványosság, ahol a látogatók egy körülbelül két hektárnyi területen vehetnek szemügyre olyan nyomokat, amelyeket egykori gazdáik úgy 280 millió évvel ezelőtt hagytak az akkor még iszapos-mocsaras területen. Van itt mindenféle lábnyom; kétéltűek, dimetrodonok, madarak és ősgyíkok taposták az azóta megkövesedett sarat. A lábnyomok egy részét kiemelték, s nem a helyszínen, hanem az Albuquerque-ben található állami természettudományi múzeumban (New Mexico Museum of Natural History and Science) tekinthetők meg.

Mindeddig semmi extra, ugye? Nos, Jerry McDonald paleontológus, a feltárás 1987-es vezetője elég meglepő felfedezést tett. A perm-kori kőzetben ugyanis egy emberi lábnyomot fedezett fel. Igen, egy meztelen talp lenyomata, ami teljesen úgy néz ki, mintha egy kábé 42-43-as lábnagyságú emberi lény mezítláb belelépett volna az iszapba – 280 millió évvel ezelőtt.

Jerry állítólag a Smithsonian Intézet tudományos lapjában is megjelentetett egy cikket erről a nyomparádéról (1992 júliusában), de erre nem sikerült rábukkannom a neten. Amúgy hasonló esetekről (emberi lábnyomok több millió éves kőzetekben) beszámoltak már Nevadától Türkmenisztánig és Oroszországtól Tanzániáig, gyakorlatilag minden kontinensről.

7.) A nagyenyedi lelet

Nem kell az Egyesült Államokig vagy Afrikáig mennünk, ha furcsa, időben és térben nem kimondottan odaillő tárgyakra vagyunk kíváncsiak. Mai posztunk hetedik, s egyben utolsó érdekességére az eddigieknél egy kicsit több karaktert szánunk, már csak azért is, mert egy kis egészséges trianonozással akár magyarnak is tekinthető, vagyis a miénk.

A helyszín ezúttal az erdélyi Nagyenyed, egészen pontosan a város melletti egyik homok-kitermelő, amely a Maros partján található. 1973-at írunk. A markoló javában dolgozik, s egyszercsak – úgy tíz méternyire a felszíntől – kifordít három, első körben megkövesedett homoknak látszó amorf testet. Mivel a környéken több, római korból származó

szobortöredéket, edényeket és más használati cikket is találtak már (s mivel a római leletek a román pártállam hivatalos kontinuitás-elméletét voltak hivatottak bizonyítani), az ilyenkor nagyon szigorúan betartott protokoll szerint azonnal muzeológust és régész-szakértőt kell hívni. A melósok nem akarnak problémát, ezért a kitermelést felfüggesztik, telefonálnak Kolozsvárra, ahonnan (az Erdélyi Nemzeti Múzeumból) lóhalálában meg is érkezik egy specialista-csoport. A szakemberek viszonylag gyorsan lefejtik a megkövesedett homokréteget a három amorf testről, s megállapítják, hogy kettő közülük masztodon-csontokat tartalmaz (más források gyapjas rinocéroszt említenek), ráadásul ugyanazon egyed comb- és medencecsontjait, valamint fogazatát.

Most, hogy utánanéztem, az olvasom, hogy ez az állatfaj (mármint ha masztodon volt) úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt halt ki Észak-Amerikában, de Eurázsiából (tehát Erdélyből is) állítólag már 3 millió éve eltűntek. Más források viszont egyértelműen kijelentik, hogy a nagyenyedi masztodon-csontok „csak” 12-13 ezer évesek voltak. De – mint látni fogjuk – nem is ez a lényeg. Vagy legalábbis nem a fő lényeg.

A harmadik „csomag” azonban egy sokkal érdekesebb meglepetést tartogatott: egy teljesen egyértelműen fémből készült, mesterséges tárgyat, amit a helyszíni, elsődleges szakvélemény egy szerszám fejeként azonosított, amellyel – valószínűsíthetőleg – az egykori vadász az ormányosok és más zsákmányállatok életét keserítette. A leleteket beszállítják a múzeumba, ahol elkezdődik a részletes vizsgálat, amely minimum meglepőnek nevezhető eredményeket hozott.

A csontok korát 20 ezer és 80 ezer év közöttire lőtték be, az üledékes rétegből nyert adatok szerint a legvalószínűbb a 30 ezer év, de volt olyan szakvélemény, amely egymillió évesre saccolta. Ami a 20 x 12 x 7 centis, két és fél kilós fémtárgyat illeti, sokkal érdekesebb információk kerültek napvilágra.

Először is a kémiai összetételről pár szót, amit először egy kolozsvári, másodszor egy bukaresti, harmadszor egy svájci kohászati kísérleti labor állapított meg, viszonylag egybehangzóan. Nos, a lelet 80-90 százalékban alumíniumból áll, a maradékot különböző adalék-, illetve ötvözőanyagok jelentik: réz (5%), szilícium (2%), cink (1%), ólom (0,5%), továbbá (nyomokban) ón, ezüst, nikkel, kobalt, magnézium, vas, kadmium, cirkónium, bizmut. Magyarán: gyakorlatilag egy alumíniumtárgyról van szó. Ezt azért is kell hangsúlyoznunk, mert az alumínium (ami mellesleg a földkéreg harmadik leggyakoribb eleme) ilyen tisztaságban (rendkívüli vegyi reakcióképessége miatt) a természetben

gyakorlatilag nem fordul elő. Mindössze 190 éve rendelkezünk azzal a meglehetősen komplikált technológiával, amely előállítását lehetővé teszi (lásd még a roppant energiaigényes bauxitos-timföldes elektrolízist), s nagyipari mértékben 1883 óta áll rendelkezésre.

A másik különlegesség a tárgy felületén kialakult, közel két milliméteres alumíniumoxid-réteg. Talán még emlékszünk a sulibeli kémiaórákra, ahol azt tanultuk, hogy az alumínium friss felületén gyakorlatilag órák alatt kialakul ez a pár mikronnyi védőréteg, amely (emberi időléptékkel mérve) lehetetlenné teszi a további oxidációt. Ezért nem súroljuk az alumíniumedényeket; nincs sok értelme, mert az ezüstös, az újszerűség látszatát adó csillogás pár nap alatt szinte teljesen eltűnik. Ahhoz, hogy az alumíniumoxid normál körülmények közepette másfél-két milliméteressé hízzon, sok száz (ha nem több ezer) évre van szükség.

A felületén olyan nyomok láthatók, amelyek arra engednek következtetni, hogy a tárgy többször nagyon komoly dinamikus fizikai hatásoknak volt kitéve, egyszerűbben fogalmazva: erős ütéseket kapott. A rajta látható lyuk, illetve mélyedés arra utal, hogy alkatrészről van szó, amely egy vagy több tengellyel (rúddal) kapcsolódott más részegységekhez.

A „szerszám” eredeti rendeltetését is sokan megpróbálták kitalálni. A kutatók másolatokat készítettek róla, s (a feltalálás pontos körülményeit eltitkolva, egyfajta vaktesztként) megkerestek mérnököket, régészeket, történészeket, etnográfusokat, ipari formatervezőket, ergonómusokat, fegyverszakértőket, tán még klasszika-filológusokat is, de mindenki csak a vállát vonogatta, mert ilyet még nem láttak. Egyetlen kivétel volt csupán: egy repülőmérnök tétován annyit mondott, hogy el tudna képzelni egy olyan, függőlegesen le- és felszállni képes repülőalkalmatosságot, amelynek a talpai (futóműve?) ilyen végződésekkel rendelkeznek. Mit például a Viking szondák leszállóegységei – mondta a fejét vakargatva a szakember, valamikor a nyolcvanas évek elején… Aztán amikor megtudta, hogy mi is a tárgy valódi háttere, gyorsan meakulpázott egyet.

A nagyenyedi leletről továbbra sem lehet tudni, hogy pontosan mi a fene lehet, s azt sem, hogy milyen idős. Mivel nem igazán lehetne mit kiírni a tájékoztató táblára, s mivel a kolozsvári muzeológusok nagyon óvatosak (hivatalosan nem minősül ugyanis archeológiai leletnek),  nem állították ki; a mai napig ott pihen valamelyik raktárukban. Amikor a nyolcvanas években az Erich von Däniken neve által fémjelzett Ancient Astronaut Society kölcsön akarta kérni, hogy további vizsgálatokat végezzenek, a román állami és pártvezetés (a Román Régészszövetség javaslatára) elutasította a kérést, mert nem akartak közösséget vállalni az általuk kóklernek tartott svájci ufópápával. Vagy talán tartottak a lehetséges következtetésektől.

2001-ben egy dr. Mihai Wittenberger nevű kolozsvári muzeológus azt a meglátását hozta nyilvánosságra, mely szerint a tárgy nagyon hasonlít egy második világháborús Messerschmitt Me 262 vadászgép futóművéhez tartozó elsőkerék-blokkoló szerkezet egyik alkatrészéhez. Megkeresték a jogutód EADS-ot, ahonnan (tudomásom szerint) az elméletet cáfoló válasz érkezett: az izé hasonlít ugyan a hírbehozott kerékblokkolóhoz, de kategorikusan nem az.

Végezetül az egyik bukaresti kohászati szakértő véleményét idézem (aminek értelmezéséhez az én metallurgiai ismereteim kevesek, de talán valaki az olvasók közül elmagyarázza, hogy pontosan mit is jelenthet): Ami talán a legfurcsább a vizsgált tárgy vegyi összetételben az az, hogy a fő alkotóelemként szereplő alumínium teljesen „elöregedett”, s ezzel párhuzamosan az ötvözőanyagok egy része mintha visszanyerte volna eredeti struktúráját.

Mi a szösz lehet ez a tárgy? Fegyver lenne, netán tényleg valami leszállóegység részegysége? És mit keresett egy masztodon azokon a belsőerdélyi tájakon 10-20-50 ezer évvel ezelőtt, amikor onnan elvileg már több millió éve kihalt? Valakik netán újra akarták telepíteni? És ezek a valakik vajon emberek voltak, vagy „mások”?

És akkor az általános kérdések, amelyekkel nem először szembesülünk ezeken az oldalakon: volt-e a mostani emberi civilizációt messze megelőző elődkultúra, melynek apró jelei elő-előbukkannak? Vagy időutazásra utaló momentumok tanúi vagyunk? És ezek spontán vagy megtervezett utazások voltak? Netán időlyukak keletkeznek a térben (lásd még a nyom nélkül eltűnő kulcsok, zoknik és más rejtélyes események, amelyekkel minden háztartásban szembesülünk), időlyukak, melyeken keresztül random módon távoznak bizonyos tárgyak (vagy emberek)? És miért ez a hihetetlenül heves, makacs ellenállás, amit a hivatalos tudóstársadalom felmutat minden olyan esetben, amikor hasonló leletekről esik szó? A mundér becsületét védik, vagy mást?
Rengeteg válaszra váró kérdés.

Szerző: Tiboru