A leghíresebb amerikai géprabló

Ha a repülőgép-eltérítők egyszer majd kabalafigurát választanak maguknak, az egészen biztosan egy öltönyös fazont fog ábrázolni, aki egy ejtőenyővel éppen a föld felé lebeg, miközben méretes középső ujját felmutatja az őt üldöző, a dühtől eltorzult arcú, öklüket rázó (ugyancsak öltönyös) ügynököknek.

Mai sztorink legalább annyira szórakoztató, mint amennyire izgalmas, ráadásul az angolul értők tényleg lubickolhatnak a forrásokban (de magyarul is jópár írás foglalkozik vele; tessenek csak erősen kifaggatni a netes keresőket). Hogy a kényelmesebb olvasók ne legyenek kénytelenek összevissza kattintgatni, a kedvükért én azért összefoglalom mindazokat az információkat, amelyek az esettel kapcsolatban feltétlenül ismerendőek. Lássuk hát annak a nem egészen négy órának a forgatókönyvét, amely a mai napig a híres FBI-nak adott szakmai pofonok talán legnagyobbika.

1.) Az előzmények

Az első felvonás helyszíne a portlandi nemzetközi repülőtér. 1971. november 24-ét írjuk, az amerikaiak hálaadás-ünnepét megelőző napon, vagyis szerdán, helyi idő szerint délután négy óra. Oregon állam sem vonja ki magát az egész USA-ra ilyenkor jellemző lázas készülődés alól; mindenki a másnapi munkaszünetre gondol, a híres pulykasültre, áfonyaszószra, no és az ilyenkor ugyancsak elmaradhatatlan sütőtökös süteményre. Nincs ezzel másként Hal Williams, a Northwest Orient Airlines jegyértékesítője sem, aki a 3-as pultnál egyre gyakrabban néz az órájára, de azok az átkozott mutatók

mintha beragadtak volna… Gépiesen rámosolyog az éppen odalépő, középkorú, teljesen átlagos testfelépítésű (és arcú, ruházatú, hangú, satöbbi) férfira, aki a rövidesen induló és a közeli (már úgy értem: amerikai értelemben közeli) Seattle-be tartó 305-ös járatra kér egy jegyet (csak odaútra, turistaosztályra). Készpénzben (egy huszassal) kifizeti a kereken 20 dollárt (18,52 + ÁFA), udvariasan megköszöni Halnek a kiszolgálást, s a jegyet (akárcsak a 18C ülésre szóló beszállókártyát) elteszi a zsebébe.

Akkoriban egy belföldi járatra becsekkolni kábé annyira volt körülményes, mint mondjuk egy villamosra, úgyhogy ismeretlenünk (aki a „Dan Cooper” nevet diktálja be a jegyvásárlásnál – senkinek eszébe nem jutott okmányt kérni) besétál a váróterembe, majd amikor a hangszórókból elhangzik a beszállásra felszólítás, fegyelmezetten sorba áll és beszáll a 16.35-kor induló 727-100C típusú Boeing fedélzetére.

2.) A fedélzeten

Nincs az a kifejezett tumultus: a 94 ülőhely közül alig 37 foglalt, úgyhogy a három sztyuvinak nincs túl sok dolga. A boldog békeidőket éljük, vagyis a felszállás után mindenkit (még a turistaosztályt is) itallal kínálnak, a dohányosok rágyújthatnak. Hősünk egy szódás whiskyt rendel és cigarettát (füstszűrős Raleigh-t) vesz elő. Fekete műbőr aktatáskája, valamint egy (barna csomagolópapírral borított) kisebb csomag a mellette levő ülésen hever. Mindenki elégedett, s a klausztrofóbiások sem idegeskednek túlságosan, hiszen a Boeing a 240 kilométeres utat kábé 25 perc alatt fogja megtenni. Ha minden jól megy, fél hatkor már a kocsiban ülhetünk! – gondolta 36 utas a 37-ből.

Hát, amint azt látni fogjuk, nem ment éppen minden jól…

16.50-kor Dan Cooper odainti magához a legközelebbi stewardess-t (bizonyos Florence Schaffnert) és egy cetlit csúsztat a kezébe. Florence annó odafigyelt a légiutaskísérői tanfolyamon, ahol többek között arra is felkészítették őket, hogy magányos férfiutazók (főleg az első, bátorító ital után) gyakran telefonszámokkal próbálják felhívni magukra a figyelmet. A sztyuvi elolvasás nélkül zsebrevágja tehát a cédulát, de Cooper nem hagyja magát: ismét jelez, hogy beszélni szeretne vele. Amikor a nő melléért, a fülébe súgta: „Jobb lenne, ha elolvasná, bomba van nálam.”

3.) A fenyegetés

A cédula pontos szövegét nem lehet 100 %-os bizonyossággal reprodukálni, mert Dan utólag visszakérte Florence-től, azt azonban mindenki megerősítette, aki olvasta (Florence-en kívül egy másik légiutaskísérő és William Scott, a gép kapitánya), hogy a kézírással, csupa nyomtatott nagybetűvel írt levél egy világos fenyegetést tartalmazott, valahogy így: „Bomba van az aktatáskámban, amit használni fogok, ha kell. Üljön mellém. Önök most el vannak térítve.”

Cooper meg is mutatta az állítólagos bombát: nyolc (más források szerint csak négy) hengeres tárgy volt a táskájában, amelyeket különféle színű huzalok kötöttek össze. Ezt követően röviden elmondja a követelést: 200 ezer dollárt kér készpénzben (ez mai vásárlóerőn az akkori névértéknek kábé a hatszorosa), jelöletlen, véletlenszerű sorozatszámú, kiscímletű bankjegyekben (egészen pontosan húszdollárosokat kért). A pénzt közvetlenül a Seattle-i reptéren akarja átvenni, négy ejtőernyővel együtt (két főernyőt és két hasi, úgynevezett tartalékernyőt kér, kihangsúlyozva, hogy nem a katonák, hanem a polgári ejtőernyősök által használt típust).

Ahogyan később több szakértő is megemlítette: ez a kéternyős megoldás olyan tervezőelmére vallott, aki semmit sem hagy a véletlenre. Dan Cooper ezzel a lépéssel kiküszöbölte azokat az esetleges próbálkozásokat, hogy szándékosan hibás ernyőket adjanak neki, hiszen nem tudhatták, hogy magával akar-e vinni egy túszt. Azt pedig egyetlen hatóság sem kockáztathatta, hogy ezzel az ernyőtrükkel gyakorlatilag kivégeztet egy ártatlan embert. Igaz, egyes források szerint az a hasi ernyő, amit Cooper magával vitt – tök véletlenül – egy használhatatlan, kifejezetten oktatási célú volt.

A stewardess azonnal tájékoztatja a kapitányt, aki – szintén azonnal – leadja a jelentést és a követeléseket Seattle-nek, illetve a Northwest Orient Airlines-nak, akik azonnal értesítik az illetékes hatóságot, az FBI-t (a gépeltérítés ugyanis szövetségi bűncselekmény). A földön fékeveszett szaladgálás kezdődik, hiszen az eltérített Boeing már csak húszpercnyire van a célállomástól. Nem megyünk bele a részletekbe, de a határidőre a tízezer darab húszdollárost már le is fotózták, így rögzítve azok sorozatszámát, a későbbi nyomozást megkönnyítendő.

4.) A földön

A Seattle-i reptér fölötti kábé negyedórás – időnyerő – körözést követően a gép 17.39-kor földet ér a kettes kifutón. Cooper arra utasítja a pilótát, hogy a pálya legszélére guruljon, majd rádión pontos utasításokat ad, hogy egyrészt kezdék el az üzemanyagtartályok teljes feltöltését, másrészt pedig elmondja, hogy a pénzt és az ernyőket hogyan juttassák el a gépre. A légitársaság egyik embere (Alphonse Lee) – természetesen egyedül – odaautózik a repülőhöz, majd Tina Mucklow légiutaskísérő átveszi tőle a cuccot és felviszi a fedélzetre. Amint ez megtörtént, Cooper elengedi a 36 utast és két stewardesst; Tina, Scott kapitány, továbbá William Rataczak másodpilóta és Henry Anderson fedélzeti mérnök maradnak.

Minden a tervek szerint történik, a hatóságok nem mernek beavatkozni. A szabadon engedettek kihallgatása azonnal megkezdődik, de a vallomásoktól senki sem lesz sokkal okosabb.

Időközben a pilótafülkében Cooper – még mindig roppant higgadtan, már-már udvariasan – elmondja az utasításait: a gép dél-délkelet felé veszi majd az irányt, a cél Mexico City. Nem szabad 3000 méternél magasabbra emelkedniük, illetve a sebességet is a lehető legalacsonyabban kell tartani (ez ennél a típusnál körülbelül 180-190 km/h). Figyelmezteti a pilótát,

hogy van nála magasságmérő, trükközni nem ér. Nyitott ajtóval kell felszállniuk, a futóműveket nem szabad behúzni, biztosítani kell az utastér és a külvilág közötti nyomásegyenlőséget, s a fékszárnyak dőlésszögét 15 fokra kell beállítani (bármit is jelentsen ez. tiboru). Amikor tájékoztatják, hogy a mexikói főváros azért bőven túl van a gép hatósugarán, beleegyezik, hogy a nevadai Renóban ismét megálljanak tankolni.

5.) Ismét a levegőben

A 30 ezer literes tartály csurig történő feltöltése után a gép (miután kereken két órát töltött a földön) ismét a levegőbe emelkedik és dél felé veszi az irányt. A hatóságok sem tétlenkednek: két F-106-os elfogó vadász azonnal felszáll a közeli McChord légitámaszpontról és a Boeing után ered, ráadásul a Nemzeti Gárda egyik T-33-as gyakorlógépét is átirányítják

arra a légifolyosóra, amelyen Cooperék poroszkálnak. 19.52-kor Dan – továbbra is halk, udvarias hangon – felszólítja a megmaradt egyszem utaskísérőt (Tinát), hogy ő is menjen be a pilótafülkébe és csukja be maga mögött az ajtót; emberünk így teljesen egyedül marad az utastérben.

Pontosan 20.00 órakor a pilóták észreveszik, hogy az a lámpa, amely a hátsó rakodóajtó nyitását jelzi, kigyullad (ezen a típuson ilyen is van, mert viszonylag gyorsan átalakítható teherszállítóvá). A kapitány a hangosbeszélőn hátraszól Coopernek, hogy segíthetnek-e valamiben, de egy határozott „Nem!”-en kívül nem kap más választ.

Ekkor hallották utoljára a hangját.

20.11 körül a pilóta egy apró „döccenésre” lesz figyelmes. Cooper valószínűsíthetően ekkor ugrott ki a gépből; odakint ekkor mínusz 8 fok lehetett, 3000-3100 méteren haladtak, körülbelül 125 csomós (kábé 190-200 km/órás) sebességgel. A legénység végig tartja magát az utasításokhoz, s nem lép ki a pilótafülkéből egészen addig, amíg (22.18-kor, nyitott hátsó ajtóval) le nem szállnak a renói reptéren. A gépre özönlő hatósági embereknek már csak egy dolguk maradt: jegyzőkönyvezni, hogy Dan Coopernek (valamint egy fő- és egy tartalék (hasi) ejtőernyőnek, továbbá a postazsáknyi, kereken tíz kilónyi pénznek) se híre, se hamva.

6.) A nyom- és adatrögzítés

A fedélzeten azonnal elkezdődött azon nyomok keresése, amelyek az eltérítő személyét lettek volna hivatottak beazonosítani. Cooper szemmel láthatóan nem aggódott az ujjnyomatok miatt, hiszen nem viselt kesztyűt. Az FBI daktisainak sikerült is mintegy hatvan olyan ujjnyomot és töredéket rögzíteniük, amelyek nem tartoztak egyetlen utashoz, illetve a személyzet egyik tagjához sem. Nem mentek valami sokra velük, mert egyetlen adatbázisban sem szerepeltek. Találtak továbbá hat (más források szerint nyolc) cigarettacsikket, a felgombolható fekete nyakkendőjét, s az elkövető

gyöngyházberakású nyakkendőtűjét. A DNS-rögzítés akkoriban még nem szerepelt a kriminalisztikai módszerek között (erre csak harminc évvel később kerítettek sort, de ezzel se jutottak előrébb). Ipari/biztonsági kameráknak pedig még se híre, se hamva nem volt a reptereken.

Mindenkit többször (és roppant alaposan) kihallgattak, aki akár csak futólag is érintkezett az emberünkkel, de komolyan felhasználható infót senki sem adott, maximum megerősítette a személyleírást és megosztotta szubjektív benyomásait a gépeltérítőről. Megtalálták továbbá az egyik tartalékernyőt, eléggé szétcincálva: hiányzott például a zsinórok egy része; vélelmezhetően levagdosta őket és ugrás előtt azokkal kötözte magára a pénzkötegeket.

Sem a Boeing után küldött F-106-osok legénysége, sem a T-33-ason utazó nemzeti gárdisták nem láttak semmit, pláne nem azt, hogy pontosan mikor és hol ugrott ki Dan Cooper a gépből. Az elfogó vadászok egyszerűen nem tudták tartani a célgép által diktált alacsony sebességet; egy harci repülőgépet nem arra terveztek, hogy huzamosabb ideig 180-190 km/órával haladjon, a gyakorlógép pedig (miután kicsit eltévedt) jócskán el is késett: mire odaért, Cooper már régen felszívódott.

7.) A nyomozás

Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy mindaddig példa és előzmény nélküli, soha nem látott embervadászat kezdődött (Norjak fedőnéven), amelyet az FBI koordinált, de nem volt olyan szövetségi bűnüldöző és hírszerző szerv, amely ne kapott volna részfeladatot. A Hoover-fiúk valami döbbenetes mennyiségű és minőségű emberi és műszaki erőforrást mozgósítottak Cooper kézrekerítése érdekében: több ezer katona, nemzeti gárdista és rendőr fésülte át például azt az ötezer négyzetkilométernyi területet (nagyjából Cowlitz és Clark megyék, Washington állam déli része), ahol (legalábbis a valószínűségszámítások és az újrajátszás/lemodellezés adatai szerint) Cooper földet érhetett; sok száz vadászt, természetjárót, erdészt, hegymászót, favágót és hasonló foglalkozást űzőt hallgattak ki (a célzóna jelentős része erdővel borított terület), a fantomképet bemutató körözési felhívást csak az első napokban százezer (!) példányban nyomtatták ki és terjesztették. Az ügyirat írásos dokumentációja két év alatt akkora lett, hogy (ahogy a bennfentes poén állítja) lazán megtöltött volna egy 727-est.

Ne csodálkozzunk ezen a felhajtáson. Az FBI már akkor is a földkerekség leghatékonyabb, legprofibb, legjobban ellátott és felszerelt bűnüldöző szervezetének szerepében tetszelgett (ezt a képet azóta méginkább megerősítették), s azt, hogy egy magányos fazon ekkora majmot csináljon belőlük, nem tűrhették. J. Edgar Hoover, a szervezet legendás igazgatója személyes sértésként fogta fel Cooper tettét, s olyan nyomás alá helyezte az ügynököket, amilyennel ezek még a legborzasztóbb rémálmaikban sem találkoztak addig. Beszámolók szerint Hoover naponta kétszer (!) kért szóbeli jelentést arról, hogy éppen hol tart a nyomozás, személyesen is átolvasta a keletkezett dokumentumokat, és minden befolyását latba vetve azon dolgozott, hogy ez az ügy minél hamarabb eredményesen befejeződjön. Sokan (köztük Edgar szűkebb környezetéhez tartozók is) esküsznek arra, hogy a fél évvel később bekövetkezett, végzetesnek bizonyuló szívroham egyik kiváltó oka D.B. Cooperben keresendő.

Mielőtt továbbmennénk, válaszoljuk meg azt a – minden bizonnyal sokak által feltett – kérdést, hogy vajon hogyan lett Dan Cooperből D.B. Cooper? Nos, a nyomozás első napjaiban, amikor a hatóságok (biztos, ami biztos alapon) mindenkit leellenőriztek, aki Dan Cooper néven fut a különböző nyilvántartásokban, ráakadtak egy Daniel B. Cooper nevű pasira, aki valami apró balhé miatt már szerepelt az oregoni bűnügyi adatbázisban. Ezt a fazont percek alatt tisztázták (megdönthetetlen alibije volt), de egy újságíró megszimatolta a dolgot és ostoba módon máris nyilvánosságra hozta, hogy „D.B. Cooper az elsőszámú gyanúsított!”. Hiába következett a helyreigazítás, a név villámgyorsan rögződött a közvéleményben, s azóta is így emlegetik.

Szóval az FBI mindent bevetett: a kor legmodernebb technikáit és informátorok ezreit, értékelők, elemzők és profilozók tucatjai oldalak ezreit töltötték meg találgatásokkal és következtetésekkel, de egy tapodtat sem jutottak előre. Bevonták a kanadai RCMP-t (hátha mégis északra menekült, neadjisten az is lehet, hogy a juharleveles országból származott), de ennek se volt eredménye. Az azóta eltelt 42 év alatt körülbelül húszezer (!) szóbajöhető embert (potenciális D.B. Coopert) ellenőriztek (közülük mintegy ezer kapta meg a serious suspect, vagyis a „komoly gyanúsított” jelzőt), akik viselkedésükkel, kinézetükkel, szakmájukkal, hobbijukkal vagy kijelentéseikkel felhívták magukra környezetük és/vagy a hatóságok figyelmét.

A zsaruk több száz önjelölt (és önfeladó) Díbível is találkoztak, de mindegyik zsákutcának bizonyult, noha volt olyan kitartó jelentkező, akit végül bírói végzéssel kellett eltiltani minden FBI-irodától, s mi sem természetesebb, mint hogy nők százai kínálták fel kezüket (és egyéb testrészüket) az ismeretlen hősnek.

8.) A bankjegyek

Említettem, hogy a váltságdíj kifizetése előtt valamennyi bankjegyet (a tízezer darab huszast) lefotózták és a sorozatszámokat figyelőlistára tették, majd a 35 oldalas táblázatot megköröztették valamennyi amerikai pénzintézetnél és rendőri szervnél. ’72 februárjában a teljes listát nyilvánosságra hozták.

1980 februárjában egy nyolcéves gyerek (Brian Ingram) a Columbia folyó partján játszadozott, amikor a parti fövenyből

kipiszkált három csomagot, benne félig szétázott húszdollárosokkal. A fegyelmezett srác (ahelyett, hogy nyalókára vagy játékautókra költötte volna a közel hatezer dollárt) hazaviszi a zsákmányt, a szülők pedig (rövid hezitálás után, elvégre emberek vagyunk…) lélekszakadva berohannak a sheriff irodájába. Itt perceken belül megjelennek a szövetségiek, akik megerősítik, hogy igen, ez a lóvé a Cooper-féle pénzből származik. És ennyiben is maradtak – további következtetést nem sikerült levonni az eseményből. Hogy ez azt bizonyítja-e, hogy Cooper elvesztette a pénzt, hogy meghalt-e a becsapódáskor, vagy hogy – félrevezetési szándékkal – maga (vagy egy esetleges bűntársa) dobta volna el a három csomagot, nem lehet tudni. Az viszont tény, hogy ezután szinte az egész Columbia folyót és környezetét feltúrták

(részben a rendőrségi búvárok, részben a szerencsevadászok), további sokezernyi munkaórát ölve a dologba, mindhiába; se több pénz, se holttest, se ejtőernyő-maradvány a mai napig nem került elő. Márpedig a Columbia nem egy patakocska: kábé az a kategória, mint a Duna.

Később számos újság, tévé- és rádióadó, cég, szervezet és magánszemély ajánlott fel 5.000 és 100.000 dollár közötti jutalmat annak, aki ebből a kontingensből még legalább egy bankjegyet beszolgáltat – eredménytelenül, pedig hónapokon át egy komplett ország első dolga volt, hogy a kezébe jutott húszdollárost alaposan szemügyre vegye, hátha…

9.) Utózöngék

A repülésbiztonság azonban rengeteget köszönhet neki: az eset után vezették be kötelező jelleggel az utasok felsőruházatának átvizsgálását (kicsit később a biztonsági kapukat) és a kézipoggyászok ellenőrzését, s ugyancsak miatta módosították a 727-100-as Boeingok hátsórámpás ajtóit úgy, hogy repülés közben ne lehessen kinyitni őket (ezt a biztonsági kütyüt azóta is Cooper-retesznek vagy Cooper-zárnak hívják). Ugyancsak neki köszönhető, hogy a pilótafülkék ajtajára nézőkét tettek, amin keresztül az utastér akkor is megfigyelhető, ha az ajtó csukva van.

És persze lelkes utánzók (úgynevezett copycat-ek) is akadtak szép számmal (15-20 közötti számokról olvasni a kriminalisztikai évkönyvekben), de ezeket kivétel nélkül vagy elfogták, vagy agyonlőtték, legkésőbb a földetérést követően. Úgy tűnik, az eredeti D.B. Coopernek megismételhetetlen szerencséje volt (már ha tényleg túlélte).

Szerző: Tiboru