Alíz

Új családtag. Vagy mégsem?

Nem hiszem el! újból kutyatulajdonos leszek?
Pedig egy éve megfogadtam: többet kutyánk nem lesz!

Nem is tudom hol kezdjem. Talán a kezdeteknél.
Több mint tíz év telt el azóta, hogy kertes házba költöztünk. Talán a tágas kert ihletésére az akkor tizenöt éves lányunkból erõteljesen tört elõ régóta dédelgetett vágya.  
-    Úgy szeretnék egy kutyát! Vegyünk egyet!
Másik lányunk is csatlakozott hozzá. Benne talán nem volt olyan mély a vágy, talán inkább testvére lelkesedése csalta elõ a kívánságot. 
Nem telt el nap, hogy ez a téma ne került volna napirendre. Ezt nevezik a szülõk manipulálásának. Addig - addig gyõzködtek, míg mi is elhittük: a családban múlhatatlanul szükség van egy kutyára. A család kutya nélkül olyan, mint az étel só nélkül, tudtuk meg tõlük.
„Magyartalanul” fogalmazva: rá lettünk beszélve a kutyatartásra. 
Nekünk még soha nem volt kutyánk. Fogalmunk sem volt, milyen fajta lenne a legalkalmasabb. Nem akartunk szobakutyát sem vad házõrzõt. Ha már kutyát „kell” tartanunk akkor az a kutya legyen a kertben, legyen barátságos, családszeretõ, de megjelenése azért legyen tekintélyes. Egyszer már megpróbáltak betörni hozzánk, ez a szempont ezért merült fel. Gondoltuk egy komoly kutya mellett ilyesmi még egyszer nem fordulhat elõ.   Ja, még azt is akartam, hogy a hamarosan megszületõ unokámnak se kelljen félnie tõle és a kutya se legyen veszélyes a babára.

Ez még nem a mi kutyánk, csak egy erõsen befolyásoló  kép a fajta kiválasztásához.

Csupán ennyi volt az elvárásunk.
De ha valaki valamit akar, ott nincs lehetetlen.
A lányok kitartó keresgélés után megtalálták az ideális fajtát. Leonbergi. Tulajdonságait olvasva meggyõzõdtünk, nekünk ez kell. Hatalmas méret, 50-60 kg, gyermek és családszeretõ, bírja a hideget, meleget, nem agresszív, és rendkívül intelligens.  Hát rajta! Akkor vegyünk egyet!

Az egyik tenyésztõ ajánlott egy címet, ahol nemrégiben születtek meg a kis Leonbergi kölykök. Elmentünk megnézni.  A lakásban tizenegy falatnyi kis szõrmók csúszott mászott a földön. Az anyjuk békésen engedte megvizsgálni a kölyköket. Legszívesebben azonnal hazavittem volna valamelyiket, olyan aranyosak voltak. Ettõl azért visszatartott a józan ész, hiszen a mama emlõjét nem tudtuk volna pótolni.
Otthon aztán beindult a szóáradat. De aranyos, de szép, de finom a szõre, de okos, milyen csillogó a tekintete, és még ezer féle dicsérõ jelzõ. 
Alig vártuk, hogy leteljen a szoptatási idõ, ami után el lehet hozni a kutyust.
Végre elérkezett a nap. Természetesen az egész család felvonult. A sok apró szõrmók között ott csetlett botlott a kiválasztott kutyus is. Összebújt a többiekkel, játékosan harapdálták egymást, szemmel láthatóan élvezték egymás társaságát.  Meg is kérdeztük a tenyésztõt.
-    Mi lesz, ha elhozzuk? Nem lesz rossz neki?
-    Majd megszokja – volt a válasz.
Összenéztünk. Egyöntetû volt az akarat: Vegyük el az egyik testvérét is. Ne legyen magányos.
Így lett két kutyánk, Alíz és Bella. Egészen jó eredmény ahhoz képest, hogy eredetileg egyet sem akartam.
Az együtt töltött évek alatt nagyon összecsiszolódtunk. Sajnos Bella, kullancs csípés következtében fiatalon meghalt, de Alíz velünk maradt  10 éves koráig. Az érzelmi összenövés következtében, mozdulatokból és szinte már a gondolatokból is értettük egymást.  Testvére halála után beengedtük a lakásba. Ez a lépés még szorosabbá tette kapcsolatunkat. Csak rám nézett és már tudtam mit akar. De ez fordítva is így volt. Sokszor ki sem kellett mondani mit várok el tõle, magától megcsinálta.

Itt épp azt kérdi: Én most miért nem kaptam enni?

A nagytestű kutyák hamar halnak. Alízzal sem volt ez másként. 10 együtt töltött év után, halála mély megrázkódtatás volt mindanyiunknak.  Méretes kutya volt, rajta nem lehetett csak úgy átnézni. Hiánya kétszeresen is feltûnt. Hiányzott fizikailag és érzelmileg. Ekkor fogadtam meg, többet kutyám nem lesz.
Az idõ múlásával szép lassan megszoktuk, hogy már nincs velünk. Éreztük hiányát, de leegyszerûsödött és elkényelmesedett életünk. Elmaradtak a napi háromszori séták.  Azonban még hosszú idõbe tellett, hogy az etetések idején már ne érezzük úgy,  vár ránk otthon egy éhes száj, egy szeretetre vágyó élõlény.
Szerencsére az esti sétára való igényünk megmaradt.

Telt múlt az idõ, mi szorgalmasan sétáltunk az ismert utakon. Az egyik este, ahogy kiléptünk a kapun, egy fekete fehér foltos francia buldog rohant oda hozzánk. Talán egy éves ha lehetett.
-    Jaj de aranyos-tört elõ Évából az elismerés és megsimogatta.
Nekem inkább a „de csúnya” megfogalmazás jött az aranyos helyett. A kutyus üdvözölt, mint régen látott jó barátot. Örömében felugrált, nyaldosta kezünket és nem tágított mellõlünk. Nem volt rajta póráz, nem volt senki a közelben. Nem láttuk még ezt a kutyát a környéken, nem tudtuk kitalálni, honnan szökhetett el.  De úgy tûnt õ sem volt tisztában hova tartozásával, mert aznap esti sétánk lerázhatatlan társává szegõdött. Néha elfutott egy- egy macska után, de pár pillanat múlva már ott liheget nyomunkban. Hol elõttünk, hol utánunk, de végig közelünkben szedte pici lábait. 
Gondoltam, valahol majd csak rátalál az otthonára. De nem talált. Haza kísért minket. Megállt a kapu elõtt, majd ahogy nyitottuk, befurakodott a nyíló kapu résén. Visszatessékeltem az utcára, hiszen nem a mi kutyánk. Valaki biztosan várja valahol.
Úgy tíz perc múlva Éva kinézett. A kutyus egy kicsit odébb, de ott volt. Várt. Ekkor kimentünk hozzá. A kutyus azonnal csatlakozott és mintha haza jönne szaladt be elõttünk a nyitott ajtón.
-    Egy két napon belül kiderül keresi e valaki. Egyenlõre maradjon itt! Hideg az éjszaka a szabadban. - gyõzködtük magunkat
A kutyus tétovázás nélkül jött, mint aki ismeri a járást. Két lábra állt kinézett az ablakon, körbe szaglászta az üvegezett verandát, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, lefeküdt Alíz kedvenc helyére. Aztán odajött, odabujt a lábamhoz, megsimogattatta magát, és visszafeküdt.

Jó helyem lesz  itt!

Hát rendben van gondoltam.
-    Maradj itt nálunk, ha már ennyire otthon érzed magad! –mondtam neki. Lábára hajtotta fejét és pillanatok alatt álomba merült.  Álmában ép úgy hortyogott, mint annak idején Alíz.
Visszaültem a számítógéphez. Tekintetem az aznapi dátumra tévedt. Február 26.  Megdöbbentett a felismerés: Aliz, egy évvel ezelõtt, pontosan ezen a napon halt meg.

Ilyenkor elgondolkodom: Ez valóban csak véletlen?

Megtartjuk, döntöttünk.
Másnap gyakoroltuk az együttélést az új családtaggal. Ismerkedett környezetével, játszott egy régi teniszlabdával, rágcsálta a még Aliznak vett agancs darabot, és bekukkantott mindenhová ahová csak engedtük. Nem a külseje ragadott meg. Egy ajándéknál nem a csomagolás fontos, hanem az ami benne van tartja a mondás.

Még labdát is kaptam!

De mi van a csúnyácska csomagolás mögött?
Utána néztünk a fajtájának. Béketûrõ, játékos, ragaszkodó, természetü. Amirõl viszont nem írt az ismertetõ: Horkantgat miközben járkál, horkol miközben alszik  és hortyog, ha izgatott.  Vagy izgatott volt, vagy aludt, vagy csak a környezet megismerése miatt járkált, de folyton gurgulázó hangot hallatott. Így egész nap nyomon tudtuk követni, hogy éppen hol van a lakásban. Ezzel az alapzajával együtt  aranyos volt. Éreztük ragaszkodását. Napközben kétszer is kivittük sétálni és folyó ügyeit intézni. Póráza nem volt, de esze ágában sem volt megszökni. Szólni sem kellett neki, mikor elindultunk hazafelé, lelkendezve követett.
Azáltal, hogy eldöntöttük befogadjuk, hosszantartó együttélésre kellett felkészülnünk. Délután elvittük az ismerõs állatorvoshoz. Adjon tanácsot a francia bulldogok tartásával kapcsolatban és egy kalap alatt nézze meg nincs e valamilyen általunk észre sem vett problémája.
Mikor kimentem a kocsihoz, a kutyus úgy ugrott be mellém, mintha világéletében autóval járt volna.  A rendelõben szerencsénkre hamar ránk került a sor, és elmesélhettük történetünket. A doki megvizsgálta.  A nyakában megtalálta a bőre alá ültetett azonosító chippet. A chip adatait megnézte az interneten valamilyen központi nyilvántartásban. 
-    Zeusznak hívják, tegnap veszett el, és keresi a gazdája. - olvasta le a képernyőről.
Egymásra néztünk Évával. Csalódott kifejezésünket a doki is észrevehette, mert megkérdezte:
-    Itt van a ulajdonos telefonszáma. Felhívjam?
Válaszunk természetesen igenlõ volt, de nem vártuk meg a kutyájáért azonnal induló gazdit.
Zeuszt a rendelõben hagyva, fájó szívvel, csalódottan ballagtunk haza...