Arnold a szirti sas

 

Arnold a szirti sas

Arnold a hatalmas szirt sas az égig érõ hegység kisebbik csúcsa melletti fennsíkon lakott. A fennsík végén az örökké havas csúcs, két oldalán pedig sziklaszirtek magasodtak. A fennsíkot a völgytõl egy meredek sziklafal választotta el. Fenséges vidék. A szirtekrõl át lehet látni az alacsonyabb hegycsúcsok felett, egészen a távol síkság mellett kanyargó folyóig. Tiszta idõben még a folyón túli erdõs dombok is látszódnak.
Amikor felhõk gyülekeznek a távoli síkság és a völgy felett, a környezõ hegycsúcsok szigetként magasodnak ki a gomolygó felhõtengerbõl. A szirteken szikrázó napsütés és a völgyben megült felhõk szürke derengése, …. mintha nem is egy világ volna.
Arnold szeretett a fennsíkon lakni. Az erdõségek felõl fújó tiszta levegõ, a sok fény, a távoli csúcsok látványa volt az otthona. El sem tudott mást képzelni. Csupán egy dolgot nem tetszett neki:  a repülés. Félt a mélységtõl. Ezért csak a fennsík felett repkedett, ami nem volt nagy élmény.


Mindig vágyakozva nézte a másik hegy szikláin lakó kondorkeselyût, milyen fenségesen szárnyal a völgyek, szirtek, szakadékok felett. Õ is többször nekiveselkedett, hogy elhagyja a fennsíkot, de a sziklafal pereménél nem jutott tovább. Minden alkalommal, mikor lenézett a mélységbe, gyomra összeszorult, izmai elernyedtek és egész teste elkezdett remegni. Úgy érezte, ha tovább repül, néhány szárnycsapás után lezuhan. Olyan erõvel vonzotta a mélység, hogy alig tudott visszarepülni a biztonságos fennsíkra. Pedig csak néhány szárnycsapásnyira távolodott el a sziklaperemtõl.

Egyszer még Sas doktor is eljött hozzá, hogy megvizsgálja. Megállapította, Arnold gyógyíthatatlan tériszonyban szenved. Lassanként úgy beléivódott a mélységtõl való félelem, hogy az utóbbi idõkben már meg sem próbálta elhagyni az ismert és biztonságos fennsíkot. A kondorkeselyû szárnyalását azonban továbbra is vágyakozva nézte.

- Bár én is tudnék ilyen magasan repülni! - szakadt ki belõle a sóhaj.

A hegyi tündérek rendszeresen meglátogatták a tériszonyban szenvedõ szirti sast. A látogatások közben, Arnold és Tündér Tóbi, a kis hegyi tündér gyerek jól összebarátkoztak
. Mindketten szerettek fogócskázni, ugróiskolázni és kavicsokat dobálni a közeli gleccsertóba. Legjobban azt szerették, mikor Tündér Mama a tündérvilágról mesélt nekik. Ilyenkor leültek a nyugati szirt tövébe. Tóbi, Arnold szárnya alá bújt a jó meleg tollak közé és mindketten teljes átéléssel hallgatták Tündér Mama meséjét. A mese végén még hancúroztak egyet, aztán a tündérek haza repültek.  Arnold szárnyaival sokáig integetett utánuk. Mindig várta a következõ alkalmat, amikor újból együtt lehet Tóbival, kis tündér barátjával.

Legutóbbi alkalommal, Tündér Tóbi nagy lelkendezve újságolta: - A hét végén vendégségbe megyünk a kanyargó folyó mellett lakó vízi tündérekhez. Már annyiszor hívtak, de még eddig nem jutottunk el oda. Tündér Mama szerint hosszú és fárasztó az út odáig. Szerinte én még kicsi vagyok egy ilyen nagy utazáshoz. Pedig nézd meg milyen erõsek a szárnyaim! – ezzel büszkén meglebegtette vékonyka tündérszárnyait.
- A kanyargó folyó valóban messze van. Én sosem mernék ilyen messzire repülni. Annyi mély völgy, szakadék felett kellene szállnom. Biztosan lezuhannék. Én inkább csak itt repdesek a fennsík felett. Itt nem félek, itt nem vonz a mélység.
- Ugyan már! Te szirti sas vagy, a levegõ királya! Te bárhová el tudnál repülni, ha akarnál, ha le tudnád gyõzni a félelmedet!
- Hát igen! Én is hallottam, hogy a szirti sasok jól repülnek. Sokat gondolkodtam azon, akkor én miért nem. Talán nem is vagyok szirti sas. Csak úgy nézek ki. Egy nagyra nõtt, félõs, tériszonyos madár vagyok.
- Jaj, dehogy is! Te szirti sas vagy. Csak valahogy elfelejtetted. Most viszont mennem kell!  Holnap korán indulunk.  Néhány napig nem jövök, mert a vízi tündéréknél töltjük a hétvégét. Már nagyon várom. Hétfõn, vagy kedden újra itt leszek! - Azzal elrepült. Ahogy távolodott, szárnyai meg-megcsillantak a lenyugvó nap bársonyos fényében.

Eltelt a néhány nap, de se Tündér Mama, se Tündér Tóbi nem jött el. Aztán megint eltelt egy nap, de még akkor sem jöttek. Viszont Arnold egyre több madarat látott repkedni a völgy felett a szomszédos hegyoldalnál, sõt még a távoli síkság felett is. Mintha légi bemutató lenne. Arnold szirti páholyából   nézte a gyönyörû fordulókat, légi bukfenceket.
- De szívesen repkednék közöttük én is! De nem merek!  Biztosan leesek abból a magasból. - csitította vágyát.
Csak nézte, nézte vágyakozva a madarakat, ahogy a magasból alá buknak, majd a föld közelben újból felvágnak , vissza a magasba. Gyönyörû látvány volt!

Aztán megint eszébe jutott kis barátja, Tündér Tóbi. Nem értette, miért nem jön. Ilyet még sosem csinált. Mindig ott volt, amikorra megígérte.
- Hahó! Hahó! – kiáltott az épp arra szálló kondorkeselyûnek. - Nem láttad Tündér családot? Nem tudod, mi van velük? – érdeklõdött.
- Tündér Tóbi elveszett a hazafelé vezetõ úton. Most mindenki Õt keresi. - Kiáltotta vissza röptében a hatalmas keselyû.
- Jaj!....- rázkódott meg a hír hallatára. - Mi lehet vele?
Arnoldot soha nem ismert érzés kerítette hatalmába. Aggódott. Aggódott, barátjáért. Nagyon megszerette Tóbit, és nem akarta, hogy bármi baja essék.
- Biztosan nagy bajban van! Segítenem kell rajta! ...........De, hogyan segíthetek én itt a sziklatetõn? Körülöttem mindenütt a nagy mélység. ............Nem tudok innen elmenni, nekem tériszonyom van! Még a doktor is megmondta. Ebbõl még õ sem tudott kigyógyítani, pedig sokáig tanult az egyetemen. - bizonygatta magának.
Ekkor megszólalt benne egy másik hang.
- Tóbi a barátod!...... Most bajban van!..... Meg tudod keresni!..... Meg tudod menteni! ........Képes vagy rá!  Emlékezz csak!  Megmondta neked, hogy te egy szirti sas vagy a levegõ királya. Ezért vágysz mindig a magasba, valahányszor meglátod a kondorkeselyût. Repülj fel hegyek, völgyek fölé, és sas szemeiddel meg fogod találni Tóbit!
- De nem merek. Félek, lezuhanok!
- Ha nem mersz, nem nyersz. Vagy most indulsz, vagy soha! – és ezzel a belsõ hang elnémult.

Arnold Tóbira gondolt. Tudta segítenie kell. Félelménél nagyobb volt benne a vágy, hogy megtalálja és segítsen neki.  Tanácstalanul toporgott a szirt peremén. Lenézett a mélységbe:
- Hú de mély! - és rémülten visszalépett.
Aztán arra gondolt, Tóbi mennyivel jobban félhet egyedül egy ismeretlen  vidéken. Ekkor szánta el magát. Becsukta szemeit, elrugaszkodott a sziklafal peremérõl ....... és hatalmas szárnycsapásokkal belevetette magát a mélységbe. - Úgy kell repülnöm, mintha nem is a mélység, hanem a fennsík felett lennék. – magyarázta magának.
Ütemesen mozgatta szárnyait, érezte, hogy a mélység felett repül, de szemei még mindig csukva voltak.  Nem merte kinyitni.
- Ki kell nyitnom, körül kell néznem. Ki kell nyitnom, körül kell néznem.  Csukott szemmel sohasem találom meg Tóbit! - gyõzködte magát.
Aztán egy résnyire kinyitotta, de rögtön be is csukta. Szédítõ magasban szállt.
- Jaj! mindjárt lezuhanok! - rémüldözött.
Néhány szárnycsapás után  erõt vett magán és újból kinyitotta. Elõször jobbra nézett. Meglátta a völgyben, a mélységben  csordogáló kis patakot. Aztán balra nézett, és meglátta a fák közt a patak forrását is. Most már teljesen kinyitotta szemét és végre elõre is nézett. Még épp idõben, mert majdnem nekirepült a szemközti szirtnek. Ekkor ösztönösen megbillentette szárnyát, és egy éles fordulóval elkerülte a sziklát.
- Jéé? Ilyet is tudok? – csodálkozott magán.
Egyre jobban belejött a repülésbe. Felemelkedett, leereszkedett, fordult és még bukfencezett is a levegõben. Érezte, ha ráfekszik a szélre, az repíti tovább. Még a szárnyait is alig kell mozgatni.

Ahogy repült, ismeretlen tájakat látott a nagy hegy másik oldalán. Kis hegyi tavak, amiben megcsillan a napsugár, üde zöld erdõk,  magas havas csúcsok. A sziklafennsíkról nem lehetett ide látni, eltakarta a szemben lévõ hegy.
Ahogy nézte az egyik lankás hegyoldalt, egy tisztás szélén meglátta Tündér Mamát, amint a bokrok alsó ágait széthajtva szólongatja Tóbit. 
- Tóbi! Tóbi! Merre vagy kis tündérem? Tóbi! Tóbi! Hova tûntél? - Kereste kétségbe esetten.
Arnold leszállt mellé.
- Jöttem segíteni. Tóbi a legjobb barátom, nem hagyhatom elveszni az erõben!
- Át mertél repülni a szakadékok felett?- csodálkozott. - Hol hagytad a tériszonyod, hová lett a félelmed? - Mesélj el mindent,   ......... csak elõbb találjuk meg Tóbit!  

Tündér Mama hajnal óta rengeteg bokor alá benézett rengeteg helyen járt.  Kezdett elfáradni. Jól jött a segítség.
Felült Arnold hátára, mert a magasból mindent jobban lehet látni. Tudta, hogy egy sasnak sas szeme van, ami még a tündérszemnél is élesebb.

Hamar a kanyargó folyó melletti síkság fölé értek. Arnold magasan körözött a levegõben. Éles szeme a legkisebb mozgást is észrevette a mezõn. Ahogy egy gesztenyefa liget fölé ért, apró csillogást vett észre az egyik fánál. Lejjebb ereszkedett. Most már két csillogás látszott. Ezek a csillogások pont olyanok voltak, mint ahogy utoljára Tóbi szárnya csillogott a napfényben. Egész közel repült a fénypontokhoz és meglátták Tündéranyót, amint kézen fogva vezeti Tündér Tóbit.
Tündéranyó a mezei tündér, korán reggel talált rá egy gyöngyvirág szirmában a keservesen sírdogáló Tóbira.
Nagy volt az öröm. Egymás szavába vágva mesélték el kivel mi történt, miután Tóbi elveszett. 

- és .. és ... akkor tündéranyó meglátott, adott ennem, innom, meg, meg....ültünk a gesztenyefán, meg .... kergetõztem a pillangóval, meg.......
- Jól van, jól van. - simogatta meg kis buksi tündérfejét Tündér Mama. Most menjünk haza. Otthon majd mindent elmesélsz.
Arnold jólesõen nézte kis barátja nagy boldogságát.

Tündér Mama megköszönte Tündér Anyónak Tóbi gondozását, majd felültek a sas hátára. Tóbi otthonosan bújt be a jó meleg tollak közé. Felszálltak és elindultak a nagy hegyek felé.

Repülés közben Arnold már teljes bizonyossággal tudta:  Õ nem csak egy nagyra nõt félõs madár, hanem  Õ a hatalmas szirti sas.

Dupla öröm volt számára ez a nap, hiszen nem csak Tóbira, hanem saját magára, saját szirti sas természetére is rátalált.