Tatyó történetei (2): Első nap az iskolában

Elérkezett az izgalommal várt nap. Katinka elõször ment iskolába. Reggel, nyüzsgött az egész család. Mindenki izgatottan készülõdött, de leginkább Katinka.
- Had vigyem én a táskámat! Tegnap este megbarátkoztam vele. Még nevét is tudom.
- Nevet adtál a táskának? - csodálkozott anya.
– Hogy hívják?
Katinka el akarta mesélni, hogy a nevet nem õ adta, hanem az már volt, de az idõ sürgetett. Egy ilyen érdekes történetet nem lehet csak úgy röptében elmesélni. Majd máskor. Ezért csak a lényeget mondta:
 - Tatyó, Tatyó, Tatyó! – ismételgette Katinka. – Tatyónak hívják. Barátok lettünk.
- Jól van, de most indulni kell. Irány az iskola. Katinka a kocsiban az ülésen gondosan maga mellé rakta Tatyót, megsimogatta, majd csendben odasúgta neki.
- Ne izgulj, vigyázok rád.
Persze az igazság az, hogy nem Tatyó hanem inkább Katinka izgult.

Az osztályterem kifestve, padok, székek a helyükön. Minden rendben. Elsõ találkozásra készen várta az osztályterem a gyerekeket. Katinka kicsit megilletõdve ült be a második padba. „Ez a hely itt jó lesz nekem. Mégsem én ülök legelöl, de mégis mindent látok, hallok” gondolta. Meg különben is, az a szemüveges kislány, aki mellé leült, nagyon barátságosnak látszott. Tatyót maga mellé tette a padba, pont a szemüveges kislány táskája mellé.
Elkezdõdött az elsõ óra. A tanító néni bemutatkozott és sorban kérdezgette a gyerekek nevét. Péter, Dani, Zsanett, Ági, Eszter, hallatszottak a nevek. Tatyó a padból nem látta, meg nem is hallotta jól a gyerekeket, ezért aztán figyelme a mellette lévõ táska felé fordult.
- Szervusz! Tatyó vagyok. Téged hogy hívnak?
- Nekem nincs nevem. - válaszolta szomorúan a szemüveges kislány táskája.
- Hogy, hogy nincs neved? Neve mindenkinek van!
- Nekem nincs! Én nem kaptam. Vagy, ha kaptam akkor biztosan elvesztettem, mert most nincs.
- Pedig a név az nagyon fontos. Ha hallod a neved, tudod, rólad beszélnek, ha hallod a neved, tudod, hogy most veled fognak foglalkozni, ha hallod a neved tudod, hogy gondolnak rád. Márpedig gondolnak rád, mert nagyon fontos feladatod van. A Te dolgod a ceruzák, füzetek megõrzése, Te fogod össze a könyveket, tolltartót, vonalzót, sõt még Te vigyázol az uzsonnára is. Ilyen fontos feladatot nem lehet név nélkül végezni. Biztosan van neved! .... Azt nem lehet csak úgy elfelejteni!
- Gondolod?..... Várj csak, had gondolkozzam!........ Nevem?..... Nevem!...... mi lehet az én nevem?
- Hát tudod, mikor készítettek, amikor elvittek a boltba, amikor hazavittek, csak hívtak valahogy. Biztosan nem azt mondták, „Megveszem azt az izét”, vagy „Kislányom ez lesz a te hogyishívjákod, amibe pakolhatsz”, vagy "rakd be a nemtudommicsodába az uzsonnádat". Valahogy csak neveztek téged!
A névtelen táska nagyon törte a fejét. Egyszer csak felkiáltott.
- Megvan! Megvan! …….Amikor tegnap csomagolták belém az iskolaszereket, azt hallottam: „Kislányom, ne felejtsd el a szütyõdbe beletenni a ceruzahegyezõt sem!” Akkor én …..akkor én……. - Szütyõ vagyok!.... Tényleg! Én vagyok a Szütyõ! …………..Szütyõ vagyok.! ……… Szütyõ a nevem!
A boldogság csak úgy sugárzott Szütyõbõl. Eszébe jutott a neve. Közben véget ért a tanítás. Csengetéskor Katinka felkapta Tatyót, aki még búcsúzóul odakiáltott.
- Szütyõ, találkozunk holnap is!
Kifelé menet, nagy siettében, Katinka kicsit hozzákoccantotta Tatyót az ajtófélfához, de Tatyó ezt észre sem vette, mert annyira örült, hogy Szütyõ megtalálta a nevét. Anya már a kertben várt.
- Milyen volt? – csak ennyit kérdett
- Nagyon jó ! Igaz Tatyó? – És Katinka boldogan megütögette Tatyó vállpántját.