Ha kicsit gunyorosan akarunk fogalmazni (és nem tartunk attól, hogy ŐK az orrunkra koppintanak), bátran mondhatjuk, hogy többé-kevésbé titkos társaságokkal napjainkban tele van a padlás: szabadkőművesek, illuminátusok, bilderbergesek, céeferesek – hogy csak azokat említsem, akikről mi is megemlékeztünk.

Van (azaz hogy volt) azonban egy olyan csapat, amely (elméletileg legalábbis) már hétszáz éve megszűnt, de egykori szervezetük, céljaik és küldetésük a mai napig foglalkoztatja a konteósok fantáziáját. Nem véletlenül: a hajdani templomos lovagrend annak ellenére tartogat még meglepetéseket, hogy történészek, teológusok és kincskutatók ezrei foglalkoztak már velük.

Nyitásként fussunk egy laza, bemelegítő kört a megalakulásuk körül, mert – ahogyan az lenni szokott – a kozmondásos eb mindig a gyökereknél van elhantolva. Nem akarunk történelemórát tartani, de bizonyos előzményekről feltétlenül beszélnünk kell.

1.) A születés

Aktuális helyszínünk a Közel-Kelet, az első és a második keresztes háború közötti időszak (1115-1120 körül). A Szentföldön az európai keresztények és az iszlám harcosai gyakorlatilag folyamatosan csatáznak a mindkét nagy vallás számára ideológiailag és történelmileg elsődleges fontosságú területekért, városokért (és akkor a zsidókról nem is beszéltünk…)

A fő célpont természetesen Jeruzsálem, s a körülötte található, a keresztesek által 1099-ben a mohamedánoktól (muzulmánoktól? Mindig elszúrom, de hálistennek mindig akadnak kommentelők, akik kijavítanak) visszafoglalt, mintegy öt mai magyarországi megyényi területen létrehozott Jeruzsálemi Királyság volt.

Akkoriban a bibliai kegyhelyekhez zarándokló keresztények számára nem volt kifejezetten életbiztosítás végigsétálni a csetepatéktól hangos, gyakran ellenséges (arab) fegyveresek által ellenőrzött vidéken, ráadásul az akkori egyiptomi uralkodó, Al-Hakim kalifa különösen hírhedt volt a vallási intoleranciájáról. A keresztények körében egyre komolyabb igény merült fel egy olyan fegyveres alakulat (ma úgy mondanánk: különleges rendeltetésű egység) felállítására, amely (túl a szokványos katonai feladatokon) hatékonyan képes lenne ezeket a zarándokokat megvédeni az arabok zaklatásaitól.

Egy Hugues de Payns nevű francia (pontosabban akkor még talán “csak” frank) lovagnak végül teleszaladt a zsákja, s nyolc – a Szentföldön ideiglenesen állomásozó – társával együtt elhatározta, hogy elég a szövegelésből és a folyamatos (ámde eredménytelen) ötletelésből. 1118 nyarán testületileg felkeresik a trónját frissen elfoglalt II. Baldvin jeruzsálemi királyt (aki amúgy a híres Bouillon Gottfried unokatesója volt) és a kellő tisztelettel üzleti ajánlatot tesznek neki.

Az ajánlat lényege az volt, hogy ők kilencen létrehoznak egy katonai szerzetesrendet, amely (a napi kötelező zsolozsmákon túl) kifejezetten arra összpontosítana, hogy a rendelkezésükre álló szúró és vágó eszközök kreatív alkalmazásával annyi – keresztény zarándokot zaklató – iszlám harcost segítsen át a túlvilágra, amennyi ez emberi erővel (és az Úr segedelmével) csak lehetséges.

A király rábólint az ötletre, sőt, az újonnan alakuló rend egy kiemelt elhelyezési körletet is kap: Jeruzsálem spirituális

központjában, a Cion-hegyen jutottak egy értékes ingatlanhoz, méghozzá az egykoron a legendás Salamon király által építtetett templom egyik szárnyába költözhettek be. Későbbi (mindenki által használt) elnevezésüket is innen kapták, mert hivatalos nevük ez volt: Pauperes Commilitorum Christi Templique Salomonis (Krisztus és Salamon templomának szegény lovagjai). Az ünnepélyes fogadalom letételére 1119 karácsonyán kerül sor a Szent Sír templomban: a Templomos Lovagrend hivatalosan is megszületik.

Kicsivel később – a PR-szempontból sikeresnek bizonyuló zarándokvédelmen túl – felvállalnak további (ugyancsak speciális) feladatokat is. Ilyen volt a kereszténység szempontjából kiemelkedő jelentőségű ereklyék őrzése, védelme, illetve (szükség esetén) ezek szállításának biztosítása. Ők őrzik például Krisztus keresztjének, illetve töviskoszorújának különböző szilánkjait, továbbá a híres Torinói Leplet (most ne firtassuk ezek valódiságát), de nagy pártolójuk, Clairvaux-i Szent Bernát köpenyét is ők örökölték meg ennek halála után. Roppant büszkék voltak arra is, hogy Jeruzsálemből a flandriai Bruge-ig ők kísérik azt a tégelyt, amelyben a Megváltó pár vércseppje található.

Láthatjuk tehát, hogy ők voltak a korszak Terrorelhárítási Központja; a TEK parancsnoka, Hajdú tábornok inspirálódhatna a történelmükből, felkészülve például a megszüntetésre irányuló külső erőfeszítések visszaverésére – de ne szaladjunk ennyire előre…

 

Jelvényük (emblémájuk, pecsétrajzolatuk, címerük, állományjelzőjük, stb.) két, pajzzsal és lándzsával felfegyverzett lovagot ábrázol, akik egymás mögött, egyetlen lovon ülnek. Rosszízű tréfák szerint ebből a templomosokat összekötő, khm, a hétköznapi mértéket messze meghaladó férfibarátság kifejeződése olvasható ki, de ezen vetület elemzését meghagyjuk a Szexcsaták-blog avatott szakírójának (noha mindaz, amit leírtam, nem mitológia, hanem vegytiszta történelem).

2.) A Templom

Salamon templomának is könyvtárnyi irodalma van, ezért itt csak röviden emlékezünk meg róla.

A zsidók legismertebb királya valamikor az időszámításunk előtti tizedik században építtette meg az első Templomot annak a Hirám Abiff nevű építőmesternek az irányításával, akivel már mi is találkozhattunk, méghozzá a szabadkőművesekről szóló első posztban. Számunkra most csak azért érdekes, mert a Biblia szerint a frigyládát (tudjátok, amelyben az eredeti Tízparancsolatot őrizték, s amely állítólag természetfeletti erővel rendelkezett) itt, a Szentélyek Szentélye nevű szegletében helyezik el.

Az első Templomot négyszáz év múlva a babiloniak lerombolják, a zsidókat elhurcolják, s a frigyláda további sorsáról nincs hitelt érdemlő információ. Egyesek szerint a babiloniak nem találták meg az idejében elrejtett kegytárgyat, mások szerint elvitték magukkal, ismét mások azt állítják, hogy már Salamon odaajándékozta Menelik etiópiai királynak, akinek utódai azóta is féltve őrzik egy axumi kolostorban…

Számos – a Templomra vonatkozó – elképzelés nem csak a titokzatos frigyládát képzeli a jeruzsálemi óváros (ma már régészeti) maradványai közé, hanem a korabeli zsidók családi, állami és egyházi kincseit is. Ezen teória szerint a Templom (mindenféle liturgikus funkciója mellett) egyfajta nemzeti banktrezorként is működött, ahová nemcsak a hitközség, hanem a magánemberek és a királyi kincstár is elhelyezte/elhelyezhette értéktárgyait, készpénzét és más, jelentősebb értékeit.

Krisztus megfeszítését követően az eddigieknél is combosabb találgatások kaptak lábra arról, hogy mi is rejtőzhet még a Templom egykori falai, katakombái és termei mélyén. A konteósok egy része biztos abban, hogy a Szent Grál is ide volt elrejtve (bármi is legyen ez: kehely, doboz, Jézus valamelyik testrésze, használati tárgya, feljegyzése, stb.)

A második Templomot kábé hetven évvel az első lerombolása után építik fel a visszatérők, s ez egészen időszámításunk szerint 71-ig fennáll, amikor is a rómaiak ismét a földdel teszik egyenlővé, a zsidó háború legvégén. Romjain (illetve azokhoz nagyon közel) később a mai napig álló Al-Aksza mecset épül fel, s egyes vélekedések szerint a mai Siratófal is hozzá tartozott.

Szóval ebbe a templomba (pontosabban ennek romjai közé) fészkelik be magukat a templomosok, hogy elkezdjék elképesztő (egyházi, politikai és gazdasági) karrierjüket.

3.) A felemelkedés

A templomosok viszonylag rövid időn belül teljes, nemzetközi elfogadottságra tesznek szert. 1139 tavaszán a II. Ince pápa által kiadott, és az Omne Datum Optimum („Minden tökéletes ajándék” “Mindennél tökéletesebb ajándék”) címet viselő bulla hivatalosan is elismeri a szerzetesrendet. Őszentsége elhatározását az is erősíthette, hogy a templomosok szervezeti és működési szabályzata egyetlen világi vagy egyházi méltóságot sem ismert el maga fölött, kivéve magát a pápát. Ma úgy mondanánk, hogy közvetlen pápai alárendeltségben működhettek, avagy úgy, hogy a rend nagymestere (ekkor már Robert de Craon) kizárólag a pápának jelentett, cserébe teljes adómentességet (s ezzel párhuzamosan tizedszedési jogot) kaptak, ami már annak idején se lehetett rossz buli.

Innen kezdve templomosnak lenni egyre menőbb dolognak számított az európai elit családok ifjai számára, noha a fogadalom nem csak a szegénységet, engedelmességet és a kolostori körülmények között lebonyolódó hétköznapokat írta elő, hanem például a teljes szüzességet is – egészen pontosan a nőkkel való érintkezés abszolút tilalmát.

Közgazdasági és pszichológiai értekezések tárgyát képezhetné azon jelenség elemzése, hogy az 1150-es évektől kezdve elkezdett ömleni a pénz és az egyéb adományok a templomosok felé: főúri végrendeletekben őket jelölik meg kizárólagos örökösként (a szegénységi fogadalom csak az egyénekre vonatkozott, nem a rendre!), kastélyokat, földeket, valamint ingóságok egész sorát íratják rájuk Spanyolországtól Frankföldön és Itálián át egészen Antiókhiáig.

A templomosok üzletembereknek sem voltak utolsók. A felhalmozott vagyonnal nagyon okosan bántak (eldáridózni ugye nem nagyon tudták): várakat, erődítményeket, kastélyokat és rendházakat építettek a Szentföldtől Portugáliáig, földjeiken ezrek és ezrek dolgoztak, sőt, még a korszerű bankrendszer egyes elemei is a nevükhöz fűződnek.

Ők találták ki például a gyors készpénzátutalási modellt. Ez annyit jelent, hogy ha – teszem azt Jeruzsálemben – befizettem tíz (száz, ezer) aranyat a helyi templomos kasszába, akkor – mondjuk – a portugáliai Tomarban található kirendeltségnél a hozzátartozóm ezt pár napon belül felvehette, s nem kellett két földrészen keresztül fizikálisan végigcipelnem a lóvét, ami ugye napjainkban sem egy életbiztosítás, hát még nyolcszáz évvel ezelőtt.

Ugyancsak a nevükhöz fűződik a váltó kitalálása és tömeges alkalmazása, amikor egy (az adós által aláírt), amúgy elidegeníthető papírdarab jelentette a pénzügyi követelés visszafizetésének garanciáját.

1187-ben az arabok ismét visszafoglalják Jeruzsálemet, a a templomosok is költözésre kényszerülnek: átcuccolnak Akkóba.

4.) A csúcson

A fegyveres harcok, valamint a szabadidős imádkozás mellett barátaink egyre komolyabb szerepet vállaltak az európai monetáris és financiális rendszer működtetésében. Eleinte csak magánszemélyeknek kölcsönöztek és hiteleztek (viszonylag korrekt kamatra, hiszen az uzsorát a Biblia is tiltja), majd egyre jobban belemásztak a különböző fejedelmi és királyi udvarok pénzügyeibe. A XIII. század második felére a rend olyan befolyásra tett szert, amiről korábban talán ők maguk sem álmodtak: a nagymester titkos szekrényeinek mégtitkosabb fiókjaiban olyan

kötelezvények, váltók és hitellevelek lapultak, amelyek aláírói között európai főnemesek, uralkodók és más befolyásos emberek tucatjai voltak, a század végére pedig odáig fajultak a dolgok, hogy például a francia udvar szinte teljes költségvetésének megfelelő adóslevelet birtokoltak.

A posztnak nem célja a közel két évszázadon át egymást követő keresztes hadjáratok elemzése, ezért távirati stílusban most csak annyit mondunk, hogy 1292-ben a teljes Szentföld (ismét) a muszlimok kezére jut, s a templomosok (a többi kereszténnyel együtt) kénytelenek feladni közel-keleti állásaikat és visszavonulni Európába. Ha sarkosan akarunk fogalmazni: a katonai szerzetesrend (annó az alapító okiratukba foglalt) létjogosultsága megkérdőjeleződött, hiszen egyfelől egyértelmű kudarcot vallottak, másfelől pedig mostantól nem voltak többé szentföldi keresztény zarándokok (és más stratégiai érdekek), amelyek megvédéséhez szükség lett volna rájuk.

Innen kezdődően a templomosok gyakorlatilag pénzügyi kasztként működtek tovább, hiszen az öreg kontinensen (akkor még, illetve már; attól függ, honnan nézzük) komolyabb iszlám-keresztény csörtékkel és összecsapásokkal nem nagyon kellett számolni (az akkoriban területileg erősen visszaesőben lévő dél-spanyolországi mór vidéktől eltekintve).

5.) A vég

1286-ban egy igen agilis, bevállalós király foglalta el a francia trónt. IV. (Szép) Fülöp nem volt egy beszari alak, s szemrebbenés nélkül felvállalt konfliktusokat – egyebek mellett – a katolikus egyházzal, sőt, személyesen a római pápával is. Megadóztatta az egyházi birtokokat, s amikor a Szentatya tiltakozott és kiátkozta az akkor (1303-ban) még csak 35 éves királyt, Fülöp egy kommandót küldött utána Itáliába, amelynek vezetője, bizonyos Guillaume de Nogaret főpecsétőr (ha hinni lehet a régesrégi pletykáknak) formálisan megpofozta az egyházfőt, tán még a fülét is megcibálta.

Fülöp kincstárnoka 1307 kora őszén jelenti a királynak, hogy a pénzügyi összeomlás a küszöbön áll, és ha nem következik be valami jelentős változás, az emésztőgödör tartalma át fog csapni a fejük felett.

Az államcsőd lehetősége (kortól, rendszertől és és az éppen uralkodó ideológiától függetlenül) mindig is alkalmas arra, hogy az állam- vagy kormányfők gyomra diónyira zsugorodjon, s gerincük mentén hideg veríték kezdjen lefelé csorogni. Fülöp esetében sem volt ez másként.

Bekéri a pénzügyi kimutatásokat, átnézi a főkönyveket, összeveti a kiadásokat a bevételekkel, a tartozásokat a követelésekkel és borzongva kénytelen igazat adni Enguerrand de Marigny-nak: a kincstárban annyi pénz sincs, amennyivel akár csak az udvari hóhért ki lehetne fizetni. S a legnagyobb addigi kölcsönző, a Templomos Lovagrend már kétszer is jelezte, hogy a jövőben hitel: alma. Ráadásul a zsidókat (a középkori európai uralkodók hagyományos fejőstehenét) már egy évvel korábban kiűzette Franciaországból, vagyonuk jelentős részét elkobozta és korábbi adósságok kifizetésére fordította.

Fülöp nemcsak szép, hanem okos is volt; belátta, hogy egyetlen módja van elkerülni a totális összeomlás és a fizetésképtelenség hivatalos bejelentését… Egy kis szervezőmunka után Párizsba hívja az összes francia templomos vezetőt, azzal az ürüggyel, hogy a pénzügyi elszámolások dolgában szeretne velük tárgyalni; ezzel párhuzamosan intézkedett, hogy a királyság területén írják össze az összes rendtagot és szimpatizánst, függetlenül ezek származásától (nemesek, egyházi személyek, polgárok vagy más segítők), majd (ugyanarra a napra időzítve) rendházaikba „kérette” őket.

Úgy látszik, az állam- és szolgálati titok védelmét akkoriban még komolyan vették, mert szinte semmi sem szivárgott ki a királyi tervből (az egyedüli kivételről kicsit később); a templomos főnökök a fővárosba sietnek, a többiek pedig a kolostorokban, templomokban és más közösségi helyeken gyülekeznek, érdeklődve (és roppant ostobán) várva a Fülöp-féle kinyilatkozást.

Nos, 1307. október 13-án délben (állítólag pénteki nap volt…) Fülöp elitkatonái (a testőrség és a katalán zsoldosok) egyidőben több tucat franciaországi helyszínen rajtaütnek a templomosokon, a legtöbbjüket válogatás nélkül lemészárolják, majd az ezt követő házkutatások során felkutatják és elégetik azokat a váltókat, kötelezvényeket és más dokumentumokat, amelyek a francia állam eladósodottságát bizonyították. Minden intézkedés ezzel a mondattal kezdődött: “Dieu n’est pas content; nous avons des ennemis de la foi dans le Royaume!” (Az Úr elégedetlen, mert hitünknek királyságunkban ellenségei vannak!”). Innen is látszik, hogy Fülöp tanácsadói az egész cirkuszt eretnekségi vádakkal alapozták meg.

Gondoljuk csak el: olyan volt ez, mintha napjainkban egyik-másik – nagyon eladósodott – állam hírszerzése behatolna mondjuk az IMF (vagy bármelyik nagy hitelfolyósító) számítógépes rendszerébe, a báziskönyvtárban kikeresné az ország nevét tartalmazó mappát és a „Del” gomb elegáns megnyomásával végleg megszabadulna adóssága tetemes részétől.     

Oké, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de álmodozni azért még szabad, nem..?

Az életben hagyott vezetőket, élükön a rend 23. (és egyben utolsó) nagymesterével, Jacques de Molay-vel egyházi büntetőeljárásnak vetik alá. A vádak között minden szerepelt, aminek hallatán egy magára valamit is adó inkvizítor mind a tíz ujját megnyalta volna: istentagadás és -káromlás, bálványimádás, cimborálás a Sátánnal, szodómia, vallásgyalázás, satöbbi. A kor szokásainak megfelelően a kihallgatásoknak (nevezzük nevén: a koncepciós pereknek) külön bukét adtak az elkerülhetetlen kínzások, amelyek hatására bizony a templomosok gyakorlatilag mindent bevallottak, amit a fejükre olvastak.

Alig negyven nap telik el az ominózus pénteki nap óta, amikor 1307. november 22-én V. Kelemen pápa (aki ekkor már úgy táncolt, ahogyan Fülöp fütyült) kiadja a Pastoralis Præminentiæ című bullát, melyben minden európai keresztény uralkodót felszólít a templomos rend felszámolására, birtokaik és ingóságaik elkobzására. Több ezer templomos végzi várbörtönben, vízbefojtva, máglyán, akasztófán vagy bárd alatt; aki túléli, az elbujdosik vagy meakulpázik és onnan kezdve úgy éli tovább életét, hogy tudja: haláláig célkeresztben lesz.

Magát a rendet hivatalosan 1312-ben számolják fel (újabb pápai bulla, ezúttal a Vox in Excelso című, V. Kelemen tollából); a legfőbb templomos vezetők még két évig húzzák a párizsi vártömlöcben, mígnem 1314 márciusában Jacques de Molay-t és Geoffroy de Charnay-t a Notre Dame székesegyházzal szemben, a Zsidók szigetén (Ile aux Juifs, ami azóta a Szajna hordaléka miatt “összenőtt” az Ile de la Cité-vel) máglyán megégetik, de egyesek szerint erre már 1312-ben sor került.

Remélem, hogy a jó kis templomos átokról, amely ekkor hangzott el, s amely állítólag beteljesedett, majd valaki beszámol a hozzászólások között.

2002-ben a vatikáni levéltár zárt részlegén felfedeznek egy „véletlenül rossz helyre iktatott”, 1308-ból származó dokumentumot (az úgynevezett Chinoni Pergament), amelyből kiderül, hogy a pápa kényszer (magyarul: Fülöp) hatására vádolta meg eretnekséggel a templomosokat. A pergamen tartalmát Barbara Frale olasz történész hozta nyilvánosságra, 2007-ben.

Párizsban 2009-ben felfedeznek egy másik, 30 méter hosszú pergamentekercset, amely a teljes kihallgatási jegyzőkönyv-sorozatot jelenti, amelyre 1307. október 19-e és november 24-e között kerül sor, s 138 lovag  (gyakran kínzások hatása alatt tett) nyilatkozatát tartalmazza. A Francia Nemzeti Levéltár (Archives Nationales) további mintegy 500 korabeli templomos dokumentumot őriz, amelyek feldolgozása folyamatban van, Ghislain Brunel szakértő vezetése alatt.

6.) Utóhangok

A templomosok közül kevesen bár, de egy páran (talán egy korabeli Mély Toroknak köszönhetően) megússzák a megsemmisülést; Skóciába és Portugáliába menekülnek, s magukkal visznek bizonyos rejtélyes csomagokat. Az egyik délfrancia kikötőből három hajójuknak is sikerül kifutnia még azelőtt, hogy a kikötőket Provence-ban is lezárnák, fedélzetükön hatalmas ládákkal, amelyekkel (egyes beszámolók szerint) úgy bántak, mint a hímes tojással. Hogy ezekben pontosan mi is volt, nem tudjuk, az viszont tény, hogy Fülöp egy kicsit pofára esett, mert a kötelezettségei egy részét letudta ugyan a templomosok eltakarításával, de jelentősebb mennyiségű készpénzre (vagy más, pénzzé tehető ingóságra, értéktárgyra) nem sikerült rábukkannia.

A már említett vatikáni pergamen tartalmaz egy olyan részletet is, mely szerint két templomos (bizonyos Hugues de Chalons és Gérard de Villers, a franciaországi rendfőnök) 1307. október 12-én késő este elhagyják Párizst, egy kisebb (három szekérből és mintegy negyven megrakott hátaslóból) álló menet élén; bizonyos források szerint ők vitték el azt a rakományt, amit az előző bekezdésben említett hajók szállítottak tovább pár nappal később.

Egyes vélemények szerint az általunk jó hosszan kitárgyalt szabadkőművesek egyfajta jogutódai a templomosoknak, s a lovagrend egykori titkai jelenleg a maszonok birtokában vannak. Hasonló gyanú fogalmazódott meg a gnosztikus, ezotériába és okkultizmusba hajló rózsakeresztesekkel kapcsolatban is.

7.) A templomos titkok

Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nagyközönséget nem annyira a templomosok szertartásai és hitélete, pláne nem a pénzügyi tranzakcióik módszertana érdekli, hanem az, hogy milyen titkok, kincsek és tudás birtokában lehettek. Mi a magyarázata annak, hogy gyakorlatilag pár évtized alatt egy 9 fős, egzaltált, torzonborz és meglehetősen egyszerű lovag alkotta rendből az lett, ami?

Senkit ne tévesszen meg a nemesi származás; ez önmagában már akkor sem jelentett semmiféle garanciát sem a széles látókörre, sem a műveltségre, sem semmire; szóval hogyan válhatott egy eredetileg kilenc harcosból álló csoport olyan befolyásos társasággá, amely világi és egyházi kontroll nélkül (ne feledjük: 150 éven át a mindenkori pápák a tenyerükből ettek!) fejthette ki gazdasági és politikai tevékenységét, létrehozva Európa talán legelső transznacionális pénzügyi cégét, amelyben elsősorban a rend iránti lojalitás számított, s csak ezután a nemzetiség?

Lássuk akkor, hogy a konteók szerint mit, illetve kit rejtegettek a templomosok, majd utódaik:

7.1.) A Szent Grál

A templomosok a legendás Szent Grált találták meg, bármi legyen is ez a titokzatos ereklye. Különféle spekulációk vannak a kegytárgy mibenlétéről.

A  kehely-verzió tartja magát a legerősebben: eszerint valójában arról a kupáról (más verzióban: tányérról) van szó, amelyből a Megváltó az utolsó vacsorán ivott, majd a keresztrefeszítésekor ebben fogták fel a kiömlő vérét. A Grál csodatevő erővel bír, birtokosának sebei gyorsan gyógyulnak, a betegségek elkerülik, illetve (spontán vagy irányított módon) olyan erős fényt bocsájt ki, amely el- avagy megvakítja az ellenséget.

Magával az anyagával kapcsolatban is vannak találgatások; a legizgalmasabb az, mely szerint abból a drágakőből (smaragdból vagy zafírból) készült, amely akkor esett ki Lucifer koronájából, amikor az Úr a bukott angyalt letaszította az égből. És akkor tessék ezt a metaforát végiggondolni, mondjuk Däniken kolléga paleoasztronautikai elméleteinek fényében: az Idegenektől származó (az égből leesett) rejtélyes tárgy, amely egyfelől elősegíti a sebek gyors gyógyulását, megóv a fertőzésektől (betegségektől), s néha roppant erős fénynyaláb tör ki belőle…

7.2.) Krisztus végrendelete

Letartóztatása előtt Jézusnak bőven volt ideje arra, hogy papírra (pergamenre) vesse (esetleg lediktálja) végső akaratát, hiszen pontosan tudta, mi vár rá. Ez a végrendelet meglehetősen különbözik attól, amit végül a papság és az egyház megvalósított. Nem is kell kézbe venni a formális végakaratot ahhoz, hogy tudjuk: Jézus nem egy ilyen merev intézményt képzelt el, szigorú hierarchiával, kiváltságos kaszttal, impozáns székházakkal, páncélozott autókkal, elképzelhetetlen gazdagsággal, arannyal átszőtt liturgikus öltözékkel, nemesfémekből készült és drágakövekkel díszített edényekkel, pápai tévedhetetlenséggel, máglyákkal, inkvizícióval, adómentességgel, cölibátussal – hogy a nagyon-nagyon kényes (esetenként gyomorforgató) ügyekről most ne is beszéljünk… Elég fellapozni az Újszövetséget ahhoz, hogy Krisztus

valódi, tiszta szándékairól képet alkothassunk magunkban, s – ellenpontként – elég elmenni a legközelebbi püspöki székhelyig, vagy fellapozni a botránykrónikákat ahhoz, hogy lássuk, mi a megvalósult gyakorlat.

Egy ilyen hiteles okirat birtokában a templomosok valóban a kezükben tarthatták a pápát, s nemcsak őt, hanem az egész egyházat.

7.3.) A frigyláda

Ahogyan azt a Bibliából tudjuk, sokáig a jeruzsálemi templomban őrizték azt a ládát, amelyben a Mózes által nyilvánosságra hozott, a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat tartották. A frigyládáról sokan és sokat írtak, nem

akarom itt elismételni az egészet, de azt tudjuk, hogy milyen óvintézkedések közepette lehetett akár csak megközelíteni is, hiszen ölni is tudott (a magasfeszültségű elektromos áram minden élettani hatásával). Fegyverként sem lehetett utolsó, pláne abban a korban, amelyben az ultimate weapont az íj, a kard, vagy a kőhajító gép jelentette.

7.4.) Krisztus utódai

A templomosok által fellelt és őrzött dokumentumok Krisztus családjáról tartalmaztak információkat: Mária Magdolnáról és/vagy Sáráról például… Ugye nem is kell tovább fejtegetnem azokat a prognosztizálható hatásokat, amelyekkel az iratok (netán más tárgyi bizonyítékok) nyilvánosságra hozatala járt volna. Azt tudjuk ugyan, hogy a Tridenti Zsinat (vagyis a XVI. század közepe) előtt a nős pap nem számított extra dolognak (maga Pál apostol is „egy feleségű férfiú”-ként jellemzi az ideális püspököt, tehát csak az újraházasodást, illetve a többnejűséget tartotta nemkívánatosnak, ráadásul az apostolok közül többen is nősök voltak), de egy élő Jézus-vérvonal jócskán bekavart volna az akkorra már becsontosodott egyházi hierarchiába.

7.5.) Krisztus egyéb ereklyéi

Csak példálózó jelleggel: torinói lepel, keresztfa darabja, töviskoszorú darabja, Longinus lándzsája, Mária Magdolna szivacsdarabja, Veronika kendője… Ezen kegytárgyak birtoklása automatikusan befolyást és tekintélyt kölcsönzött annak, aki rendelkezett velük, még akkor is, ha az ereklyék „csak” spirituális szempontból számítottak. A gyógyító erejükbe vetett hitet például fel lehetett használni ezer dologra, nem utolsó sorban a hívő tömegek befolyásolására, irányítására, manipulálására; márpedig a középkorban gyakorlatilag mindenki hívő és vallásos volt (ha nem, sitty-sutty el is intézték).

7.6.) A Jézus-átverés bizonyítéka

Jézus halálának másfajta történetét elmesélő esetleges bizonyítékok is elég izmos cuccot jelenthettek a templomosok kezében az egyházzal szemben; ha mondjuk ráfutottak olyan írásokra, amelyekből világosan kiderül,

hogy Krisztus nem halt meg a kereszten, vagy az, hogy helyette mást feszítettek meg, neadjisten nem volt feltámadás harmadnapon… hát ez meglehetős fejfájást okozhatott (volna) a vatikáni főbérlőnek.

7.7.) Salamon király kincsei

A legnagyobb zsidó király feltételezett (és számtalanszor megénekelt) kincseit háromezer éve keresik, mindeddig eredménytelenül. Nincs meg például a szimbolikus, legelső gyertyatartó (a Menóra), amely olyan jelentőségű a zsidók számára, hogy ez alkotja a mai Izrael állam címerének fő alakját is. Nincsenek meg a drágakövek, a több tucat ládányi arany és ezüst, az ugyancsak nemesfémekből készült serlegek, kupák és más rituális edények, a díszek, függők, nyakláncok, gyűrűk és más csecsebecsék.

Szerző: Tiboru