Gyermekkorom emlékezetes karácsonya

Régi karácsony
 
Az 1950-es évek az emberekben különböző érzéseket ébresztenek. A fiatalabb generációk csak hallomásból ismerik ezt a kort, de az idősebbek közül sokan emlékeznek ezekre a sötét időkre. Ekkor akarták a szocialista ideológiát elültetni a társadalomba.
  Háttérbe szorították vagy átnevezték a hagyományos ünnepeket,  új ünnepnapokat kreáltak, de a karácsonyt nem merték bántani. A karácsony megünneplése olyan mélyen beívódott a keresztény társadalomba, hogy annak eltörlése talán a rendszert is eltörölte volna.
Pedig történtek rá kísérletek. Jézus születésére való emlékezés helyett az ünnep gyökerét igyekeztek a téli napfordulóból, vagy az ősi kelta népszokásokból eredeztetni.
 
Ebben a korban voltam kisgyerek. Öt éves fejjel nem érdekelt milyen új történelmi hátteret kreál az ország akkori vezetése a karácsonyhoz, az én képzeletemben továbbara is ott éltek az angyalkák, és ott volt Jézuska, mint az ajándékok legfőbb elosztója.  Nekem a különleges hangulat, a titokzatos módon érkező karácsonyfa és a vele együtt megjelenő ajándékok voltak valóságosak nem az ősi napforduló áldozati ünnepei.  
Így volt ez 1955-ben is.

Számomra a szenteste jelentette a karácsonyt, az igazi ünnepet, mert az utána következő két nap unalmas rokon látogatással telt el. De ez az este nehezen akart megérkezni, hiába sürgettem az időt. Szaladgáltam a lakásban, ide-oda raktam régi játékaimat, lábatlankodtam a konyhában, ahol az ünnepi vacsora készült. Időnként benéztem a fürdőszobába, meglestem a kádban az ünnepi halvacsorához vásárolt, mit sem sejtő, békésen úszkáló pontyot és türelmetlenül vártam az estét.
 
Sokszor beszaladtam a szobába, de hiába figyeltem a tálalószekrény tetejét, a karácsonyfa helyét, a fa csak nem akart megjelenni. Pedig annyira kíváncsi voltam, hogyan tudnak az angyalok a zárt ablakon keresztül berepülni a feldíszített fenyővel.
 
Az ablak üvegéhez tapasztottam homlokom és figyeltem, hátha meglátom a karácsonyfával repkedő angyalokat.  Angyalokat nem, de megláttam néhány szállingózó hópelyhet. Aztán ezek a fehér pelyhek egyre sűrűbben hulltak és kezdték fehérre festeni az utca szürke kövezetét.

- Esik a hó! - lelkendeztem és minden másról megfeledkezve szerettem volna kimenni a hóesésbe.

- Nahát, mégis fehér karácsonyunk lesz! - kiáltott fel apukám – Menjünk, nézzük meg!
 
Rohantam öltözködni. 

A városliget közelében laktunk, hamar kiértünk a ligetbe. Már szürkült. A lámpagyújtogató ekkor járt lámpaoszlopról lámpaoszlopra és hosszú botjával felnyúlva, egy kis kart elfordítva gyújtotta meg az oszlopok tetején a gázlámpák lángját. A hó mindent fehérre festett és ebbe a fehérségbe simult a lámpák sárga fénye.
 
A hétköznapokon apukám sokat dolgozott, rám alig volt ideje. Most végre velem volt. Futott a szánkóval, mögém ült, együtt csúsztunk le a dombon, hóembert építettünk, hógolyóztunk.  Mindig iilyennek  szerettem volna apukámat, de hol sokáig dolgozott, hol fáradt volt, hol fontos emberekkel beszélt és én nem értettem, miért nem akar velem játszani. De most velem volt, csak velem.
 
Észre sem vettük, hogy repül az idő.
 
- Későre jár, menjünk haza! – javasolta. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma karácsony van és ezt az estét vártam egész délelőtt, így nem kellett kétszer mondania. Siettünk haza. Még én húztam kézenfogva, ha nem jött elég gyorsan. A lépcsőházban apukám felkapott és futott velem felfelé. Éreztem ahogy körbevesz a biztonságot nyújtó szeretete. 

- Na végre, csakhogy itthon vagytok! – várt minket az ajtóban anyukám – gyertek, gyertek már csak ti hiányoztok.
 
Éreztem a vacsora finom illatát, de mégis jobban izgattak az előszoba üvegajtaján át a szobából kiszűrődő színes fények. Szüleim levették a hótól lucskos ruhámat, feladták rám az ünnepi alkalmakra tartogatott nadrágot, inget majd kellő áhítattal beléptünk a szobába.
 
A karácsonyfa teljes pompájában ott állt a tálalószekrény tetején. Egy pillanatra felvillant bennem, hogy ebben az évben sem sikerült meglesni a fát hozó angyalokat, de a fenyő varázsa, az ajándékok, az ünnepi hangulat elásták kíváncsiságom.