Sötét kép az emberiség jövőjéről

A dinoszauruszok elpusztulása óta nem volt olyan időszak a Föld történetében, mint amit több mint két évszázada tapasztalhatunk: a természetestől drámaian eltérő ütemben nő a gerinces állatok kihalása.

A fajok jelenleg olyan ütemben halnak ki a Földön, ahogyan 66 millió évvel ezelőtti a dinoszauroszok tűntek el majdnemhogy nyomtalanul. Ez a kihalási hullám pedig az emberiség létét is fenyegetik - állítják a Princeton, a Berkeley és a Stanford egyetem kutatói. Ez a jelenlegi a Föld hatodik, tömeges kipusztulást hozó korszaka.

Mára pontosan 114-szer gyorsabb lett ez az ütem, mint normál esetben. Az eddigi tudományos eredmények alapján a vizsgálat vezetői felálítottak a korábbi időszakra vonatkozó, természetes kihalási ütemet, ezt az ábrán szaggatott vonal jelzi: korábban 10 ezer emlősből 100 év alatt csak két fajta pusztult ki.
 

Az ütem növekedéséért emberi tevékenységek okozta károk okolhatók, mint például az erdőpusztítás vagy a globális felmelegedés. Pont ez a probléma, az emlősök, halak, madarak, hüllők és kétéltűek közül nagyon kevés hal ki természetes úton, ez pedig a biodiverzitást veszélyezteti, amelytől az eddig megszokott élelmiszerellátásunk és egyéb igényeink kielégítése is függ.
 

Sokszor az ember is besegít egy faj kipusztításába.  Erre jó  példa a tasman tigris kihalása, amelynek eredeti élőhelye Ausztráliában és Új-Guineaban és Tasmániában volt.
Mivel zavarták a telepesek birkatenyészetét, módszeresen irtották őket. Utolsó menedékük Tasmania szigete lett. Vesztüket az európai emberek bevándorlása okozta, akik birkákat kezdtek el tenyészteni. A hatalmas birkanyájak könnyű prédát jelentettek az erszényesfarkasok számára, bár a birkanyájakon vámot vettek a telepesek elvadult kutyái is. Ennek ellenére a telepesek minden elpusztult birkáért az erszényesfarkasokat tették felelőssé. Ez oda vezetett, hogy 1838-tól hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és 1886-tól az ausztrál kormány vérdíjat fizettet minden egyes kilőtt példányért.

Az erszényesfarkasok vadászatának hamar meglett az eredménye: 1888 és 1909 között 2072 példányért fizettek vérdíjat (ám a valóságban ennél többet is kilőhettek), de 1910-ben már egy példányért sem. Ekkorra viszont a ritkuló állatfaj felkeltette az észak-amerikai és nyugat-európai állatkertek és múzeumok figyelmét, akik sok pénzt fizettek az élve befogott példányokért. Ám az erszényesfarkasok fogságban nem szaporodtak. Utolsó ismert vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, utolsó fogságban tartott példányuk pedig, egy Benjamin névre hallgató hím 1936. szeptember 7-én múlt ki a hobarti állatkertben.

A célzott fajpusztítás nélküli kihalási ütemet a természeti kincsek felélése, a mértéktelen halászat, az óceénok, a folyók, a tengerek és a levegő szennyezése, gyorsítja több mint százszorosára.
Japán csak az idén, Antarktisz vizen 4000 bálnát akar elejteni "tudományos célból"  (Talán azt vizsgálják tudományosan, mennyivel nő az éttermek forgalma, ha bálnahúst is kínálnak az étlapon)

A kutatók szerint a 24. órában vagyunk, és ha nem változtatunk felelőtlen környezetpusztító tevékenységünkön, pár száz év múlva az emberiség következik a kihaló gerincesek sorában.