Vajon napjainkban is élhetnek még mamutok?

Szerző:
Prusinszki István


Valamikor régen, amikor a jégtakarók messze délre nyúltak, végeláthatatlan mamutcsordák taposták a földet Európa, Ázsia és Amerika északi részein. Az elmúlt években egyre több nemzetközi fórumon került előtérbe az elefántok családjába tartozó ormótlan, vastag bundájú állatok feltámasztása, a szenzációs lehetőségeket magában hordozó klónozás. A mamutok szöveteinek felhasználásáról Helsinkiben tudományos konferenciát is tartottak, ahol néhány orosz tudós bizonyítékokkal próbálta alátámasztani, hogy szükségtelen a klónozás – hiszen Szibéria feltérképezetlen, hóval borított hatalmas síkságain napjainkban is élnek mamutok!

Tudósok és laikusok fantáziáját egyaránt izgatják ezek a hosszú ormányú, hatalmas agyarakkal felfegyverkezett állatok, amelyek őseink életében olyan fontos szerepet játszottak. A mai sarkvidék kopár tundrájától a valamivel délebbre elterülő tajgáig elterjedt mamutok – egyes feltételezések szerint – több tízezer évvel ezelőtt végleg kihaltak. Egy ismert orosz természettudósokból álló csoport azonban néhány hónapja meglepő állításokkal próbálta meg bizonyítani ennek ellenkezőjét. Beszámolójuk szerint közülük többen is megkóstolták már az óriási vastagbőrű emlős húsát: egyszerűen felolvasztották, megsütötték és megették az évmilliók óta fagyott húst. A régészeti feltárásokon dolgozó építőmunkások egy csoportjának többször is meggyűlt már a baja a paleontológusokkal, amikor azok mamuthússal etették a kutyáikat.

A Helsinkiben rendezett konferencián felszólalt Robert M. Thorson geológus, a Fairbanksben található Alaszka Egyetem igazgatója is, akik még nem kóstolta a mamuthúst, de mostanában éppen egy hatalmas, részben megmaradt állat kiásatásán dolgozik. Egy harmincezer éve fagyasztott állapotban lévő bölény húsából azonban evett egy kis darabot. „A szelet, amelyet megkóstoltam, eléggé rossz volt” – jegyezte meg, és kollégái, akik megízlelték a mamuthúst, azt mondják, az sem valami finom – ugyanakkor szerencsére senki sem betegedett meg az őskori lakomától.

A Szibériában dolgozó orosz őslénykutatók vezetője, Nyikolaj Verescsagin igazán annak az esetnek az ismertetésével döbbentette meg tudós kollégáit, amely néhány hónappal ezelőtt, a jakutföldi Batamaj városától mintegy száz kilométerre északra történt. A csoportot kísérő vadászok egyik éjjel ismeretlen, nagytestű állat elmosódott lábnyomait fedezték fel a napokkal korábban leesett hóban. Kilométereken át kitartóan követték a nyomokat egészen egy mély szurdok széléig, ám ide a jeges, csúszós sziklákon már nem tudtak leereszkedni. A katlanba vezető ösvény végén azonban leírhatatlan látvány fogadta őket. Amerre csak a szem ellátott, mindenfelé sötétbarna, véres szőrcsomók és gigantikus méretű agyarak hevertek a földön. Mintha elefántoknál is nagyobb állatok támadtak volna egymásra, hogy azután a sebesülteket hátrahagyva meneküljenek vissza sziklákkal védett rejtekhelyükre. A megdöbbent vadászok több kilónyi, látszólag egészen friss és a hideg által is konzervált húst vittek vissza a táborhelyre, ahol kíváncsiságból megsütötték a zsákmányt. Az első harapások után viszont többen rémülten ugrottak fel: a húsnak éppen olyan íze volt, mint egy több százezer évvel ezelőtt megfagyott mamutnak!

A tudóstársadalom persze kétkedve és gúnyosan mosolyogva fogadja Verescsagin társainak beszámolóját. Elképzelhető lenne, hogy nem haltak ki ezek az óriási állatok? Az Oroszország északkeleti részétől egészen a Csendes-óceánig húzódó, végeláthatatlan erdők és mocsarak borította, közel nyolcmillió négyzetkilométer területű tajgavidék még napjainkban is jórészt lakatlan, eltekintve az elszigetelten élő nomád vadászoktól. 1581-ben egy Szibériába vezényelt kozák kapitány, Ermak Tyimofejevics arról számolt be, hogy az első állatok egyike, amit az Urálon túl megpillantott, egy „hatalmas, szőrös elefánt” volt. Az ottani lakosok nem voltak meglepve. Elmondták neki, hogy az állatot „hústorony” néven ismerik arrafelé. Egy évszázadnak kellett eltelnie, amíg Evert Ysbrandt Ides holland diplomata és kutató felvetette azt a lehetőséget, hogy a nagy tömegben talált „mamut-elefántcsontok” egy elefánthoz hasonló lénytől származnak.

Az alábbi elgondolkodtató történet egy Jules Gallon nevű francia diplomatától származik, akit 1920-ban Szibériába helyeztek. Itt ismerkedett meg egy helybéli férfival, aki négy éven át járta a tajgát, medvékre és farkasokra vadászva. Az illető elmesélte neki, hogy egyszer az erdőben hatalmas lábnyomokat talált mélyen az iszapba nyomódva. Az ovális alakú nyom 60 centiméter széles és legkeskenyebb részén is 45 centiméteres lehetett. A vadász négy lábnyomot vehetett szemügyre. Az első kettő pontosan négy méterre volt a második pártól, amelyek valamivel nagyobbnak látszottak. A vadász azután kelet felé, egy szilfákból álló erdő irányába indult tovább. Ott nagy halom állati ürüléket pillantott meg, amelyről meg tudta állapítani, hogy növényi anyagokból áll. Három méterrel odébb törött ágak jelezték a helyet, ahol az állat becsörtetett az erdőbe. A vadász követte a csapást. Néhány nappal később felfedezte, hogy egy másik, hasonló nyom csatlakozott az elsőhöz.

„A szél felém fújt, így könnyen be tudtam cserkészni az állatokat anélkül, hogy azok megszimatolhatták volna jelenlétemet. Hirtelen egészen tisztán láttam az egyiket. Be kell vallanom, nagyon megijedtem. Az állat két fiatal fa között állt. Hatalmas elefánt volt, nagy, fehér, hajlott agyarakkal. Amennyire ki tudtam venni, sötétbarna bundát viselt. Hátul hosszú szőr fedte, elöl rövidebb. Fogalmam sem volt, hogy léteznek ilyen hatalmas elefántok! A másik állat is a közelben állt. Néhányszor megpillantottam a fák között. Ugyanakkorának látszott, mint a társa.” A vadásznak nem volt ekkora behemót elejtésére alkalmas fegyvere. Halkan visszahúzódott és visszatért téli szállására. Gallon szerint barátja nem volt olyan művelt, hogy rájöjjön arra: ő volt az első ember hosszú ideje, aki élő mamutokkal találkozott. „Sohasem hallott még mamutokról, így amikor megemlítettem neki ezt a nevet, nem értette, mire gondolok.”

Évszázadok óta folyamatosan gyűlnek a rejtélyes szibériai mamutokról szóló hihetetlen históriák. Megbízható paleontológusok és diplomaták, katonák és vadászok számolnak be egy olyan óriási teremtményről, amely hivatalosan nem létezik, a megszállott tudósok mégis vadásznak lábnyomaira és kóstolgatják állítólag nem is olyan ízletes húsát. Több orosz utazási iroda tervbe vette, hogy jövőre mamutfigyelő túrákat indít a fagyos északi tundrára, és több tízmillió forint értékű jutalmat fizet annak, aki elfogja a történelem egyik legnagyobb méretű, legfélelmetesebb és legszőrösebb lényének valamelyik élő egyedét.

PRUSINSZKI STVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2003. MÁJUSI SZÁMÁBAN