T(K)ényszerű versike

Ezt a néhány sort egy mélabús hangulatú írás után barátomtól kaptam.
„Javaslom, hogy a tenger ihletésére írjál verset a teraszodról eléd táruló tájról is”
Nekiültem, ez lett belőle:


Szomorú volt versem? Ezért ajánlod
Írjak a tengerrõl mit teraszomról látok?

Igazad van! Jobb ha témát váltok.

Ülök a teraszon, várom az ihletet
Míg ide nem ér, írok kín-rímeket.

Elõttem tenger, mögöttem hegy.
Alkonyodik, a  nap épp lemegy.
Vörös korongja hatalmas festõ
Bíborszínû ég, piros minden felhõ,
mit itt hagyott a délutáni szél.


Szemben Afrika. Bíborszín alkonya
parázslik a lenyugvó napnak.
Múló pillanat, emléke marad
meg belém ívódva a túlpartnak.
Színpad változik, tenger eltûnik,
 

Parton fények gyúlnak. Éber a város.
Még nem fekszik le, télen sem álmos.
Karácsonyi díszek figyelmeztetnek:
Hahó!!!     December van!    Mindjárt itt az ünnep!
Szélvészként száguld, múlik el az év.

Látom a kikötõt. Színes fényeit
víz tükrözi vissza. Messzeségben kint       
egy crusero int búcsút a partnak.  
Nyugodt a víz, halászhajók adnak
fényt a halaknak az éj sötétjében.


Aztán felnézek. Felettem az ég.
Világít a hold és a csillagok.
Sok kis fénylõ pont. Számuk végtelen.
A mindenség nagyságát ésszel nem
érem fel. Beleszédülök.
 

Ülök a teraszon. Írtam mit láttam.
Hûvös lett. Bemegyek. Fázik a hátam.

Mindenkinek jó éjszakát!