Szerencsétlenül járt spanyol kincses hajó

Az Újvilág felfedezése nem várt gazdagságot hozott azoknak, akik meghódították. Az ezüst és az arany valósággal ömlött Európába az új kontinens meghódítóihoz, a nemesfémet szállító flották megrakodva szelték át az óceánt. Az atlanti hajóutak azonban nem mindig a szebbik arcukat mutatják, és előfordult, hogy a természet erői megfosztották a gazdagságtól a kincsek tulajdonosait. A Nuestra Señora de Atocha megtalálása a modern kori kincskeresés egyik legértékesebb leletét eredményezte.
 

Amikor a konkvisztádorok elkezdték Közép- és Dél-Amerika felfedezését, majd meghódítását, hihetetlen mennyiségű kincs hullott az ölükbe. A gazdagságot nem az indiánoktól elrabolt kincs jelentette, hanem azok a bányák, amelyeket európai technológiával és rabszolgamunkával kitermelve óriási nyereséget hoztak a spanyol koronának. A legnagyobb bányák Mexikóváros közelében, valamint a mai Bolíviában lévő Potosíban voltak.

A kincses hajók útja leegyszerűsítve úgy képzelhető el, hogy Cadiz kikötőjéből ellátmányt, utánpótlást, és újabb embereket vittek az Újvilágba, majd Veracruzban vagy Portobelóban (Panama) a nemesfémet bepakolva visszahajóztak Spanyolországba. A visszaúton érintették Havannát, majd északkeletre hajóztak, Florida partjai előtt, hogy a Golf-áramlat a segítségükre legyen a visszaúton.

Ilyen hajók szállították a kincseket

A Nuestra Señora de Atocha három árbócos hajó 1622 márciusában hagyta el az Óvilágot, és május végén érkezett meg Portobelóba. Ott a Limából és Potosíból öszvérkaravánnal odaszállított nemesfémeket berakodták, és két hónappal később a hajó távozott. A hajó nem közlekedett egyedül: a Tierra Firme névre hallgató flottának tagja volt a Santa Margarita nevű galleon, valamint további felfegyverzett hajók is, összesen huszonnyolcan.

Mivel a Nuestra Señora de Atocha alaposan meg volt rakodva, a flotta hátsó részén hajózott a Santa Margaritával, a Nuestra Señora del Rosarioval és két társával együtt. Szerencsétlenségükre a flotta eleje még éppen el tudta kerülni azt a vihart, amely a hátul haladó hajókra teljes erővel lecsapott. A hajótest a zátonyokon megsérült, és szinte azonnal elsüllyedt, a vihart mindössze három tengerész és két rabszolga élte túl a hajó hátsó árbocába kapaszkodva.

A hajótörés

Nemcsak a Nuestra Señora de Atocha, hanem a négy másik társa is elsüllyedt. A fedélzetükön lévő kincs azonban arra sarkallta a spanyol hatóságokat, hogy megkíséreljék menteni a menthetőt.

A túlélőknek köszönhetően tudták, hogy hol süllyedtek el a hajók, és az árboc is kilátszott az ötvenöt láb (16,76 méter) mély vízből.

A korabeli eszközök azonban mai szemmel vajmi kevéssé tűntek alkalmasnak a feladat kivitelezésére: a hajók maradványait rézből készült búvárharangokkal közelítették meg, és rabszolgákat is alkalmaztak a művelet kivitelezésekor.

A feljegyzések szerint az elsüllyedt hajókat kimenteni szándékozó expedíció nem úszta meg halálos áldozatok nélkül a próbálkozást, és a rabszolgák egy része odaveszett a kísérletben.

Búvárharangos roncsmentés ábrázolása a 18. századból
 

A mentésben résztvevők nem tudták áttörni az Atocha fedélzetét, így a Rosarióra koncentráltak, amely sekélyebb vízben süllyedt el. Mialatt azonban a Rosariót mentették, egy hurrikán újabb rombolást végzett az Atochán, eltüntetve a könnyen észrevehető maradványait, így a hajót később már nem tudtak megtalálni.

1624-ben egy havannai politikus, egy bizonyos Francisco Melián engedélyt kapott az uralkodótól arra, hogy megpróbálkozzon a Santa Margarita rakományának a kimentésével, és hogy ebből a célból rabszolga-búvárokat vegyen igénybe, akiknek siker esetén garantálta a szabadságát.
1626. június 3-án egy Casta Bañón nevű rabszolga felfedezte a Santa Margarita roncsait, így a hajón található értékek egy részét a felszínre tudták hozni, annak ellenére, hogy Meliánt gyakran zavarták meg a spanyol hajókra vadászó hollandok.
A részleges sikert hozó mentőexpedíció ellenére az Atocha roncsainak helyszíne feledésbe merült. 

Egészen addig, amíg Mel Fisher kincskereső fel nem figyelt az ismeretlen helyen lévő roncsra. Nem volt már kezdő, mivel részt vett a híres, 1715-ben elsüllyedt spanyol kincses flotta felkutatásában.

Megalapította a Treasure Salvors nevű cégét, amelybe bevonta az egész családját, és nekilátott az Atocha felkutatásának. A kutatáshoz igénybe vette a legkorszerűbb technológiákat is, magnetométerrel pásztázták a tenger fenekét, és a Loran nevű navigációs rendszert is bevetették a siker érdekében.

A kezdeti próbálkozások nem maradtak eredménytelenek, mert 1971-ben egy horgonyt találtak a floridai Key Westtől délre. Hamarosan más tárgyak is előkerültek, így ezüst rudak és aranyláncok is.

Fisher valószínűsítette, hogy a megtalált darabok az Atochán található kincs részei, amely szétszóródott a tengerfenéken. 1975-ben találták meg azokat a bronzágyúkat, amelyek az Atocháról kerültek a tengerbe, és amelyek jelezték Fisheréknek, hogy közel járnak a célhoz.
 

1975. július 3-án azonban tragédia sújtotta a csapatot: Fisher fia, Dirk, a menye, Angel és egy Rick Gage nevű búvár balesetben életüket vesztették. A kutatás folytatódott, bár az eredményekkel kapcsolatban még a csapat is megosztott volt: a Fisher által szerződtetett régész, Duncan Mathewson mélyebb vizekben kereste volna a hajót, míg Fisher maga a sekélyebb részeken kutatott.

1980-ban újabb fordulat következett, mert Kane, Mel Fisher másik fia megtalálta a Santa Margarita maradványait. A korabeli forrásokból tudták, hogy már közel járnak a hajószerencsétlenség helyszínéhez.

A vállalkozás már azonban csaknem feladta a keresést, amikor Kane Fisher 1985. július 20-án egy rádióüzenetben értesítette a csapatot, hogy rábukkant a hajó maradványaira.

A spanyol hajó kincsei három és fél évszázadot töltöttek az óceán mélyén, így a megtalált műalkotások állagmegóvásra szorultak, így Mathewson sietve szerződtetett régészeket és restaurátorokat, hogy megőrizzék a felszínre hozott tárgyakat. A lelet mintegy negyven tonna aranyat és ezüstöt, valamint 114 000 spanyol ezüstérmét tartalmazott. Ezeknek a nagy része spanyol nyolcreálos érme volt, amelyeken a potosí-i verde jele szerepelt, de kerültek elő arany escudók is.

 

Forrás: Mult-kor