Paprikás csirke

Az ötvenes évek elején nagy volt a szegénység. Ebben az idõben voltam gyerek. Talán négy, vagy öt éves lehettem, mikor az egyik délelõtt, édesanyám szólított:
-    Peti, gyere segíts!  El kell mennünk a piacra. Mára szabadságot vettem ki, hogy bevásároljak, takarítsak , mindent elõkészítsek amit lehet, hiszen mindjárt  itt a vasárnap utána meg Szent István ünnepe.  Sok mindent kell vennünk.

Nem szívesen hagytam abba a játékot, de felrémlett a piaci sokaság, meg a sok érdekes dolog, amit ott lehet látni. Ellenvetés nélkül fogtam kis szatyromat, meg édesanyám kezét és elindultunk
Régi, bérház harmadik emeletén laktunk. Lift nem volt, gyalog ballagtunk le a lépcsõkön.
-    Mik azok a lyukacskák egymás mellett a falon? –érdeklõdtem. Már régebben észrevettem, de eddig nem kérdeztem. Nem értettem, miért van a falon elnyúlt vonalban olyan sok pici lyuk.
-    Azok golyó nyomok. Tudod, mielõtt megszülettél itt nagy háború volt. Katonák jöttek, lövöldöztek. Ezek a kis lyukacskák a puskájukból kilõtt golyók nyomai. Lassan tíz éve, hogy itt díszelegnek a falon. Máshol vannak házak sokkal több sérüléssel, elõször azokat javítják ki.

Közben kiértünk az utcára. Az utcai forgatag elterelte figyelmemet a golyó nyomokról. Lovas kocsi jött, a lovak patái csattogtak a kövezeten.
-    Jeges!!! Itt a jeges!!! –kiabálta érces hangon a bakon ülõ ember. Aztán leugrott a kocsiról, szakadt trikójára egy még szakadtabb zsákot terített és a jeges kocsi szekrényébõl kihúzott jégtömbbel a vállán beszaladt a sarki húsboltba.
Közben gyûltek a kocsi köré az emberek.  Mindenki hozott valamilyen edényt. Vödröt, lavórt, rossz lábast, amiben el lehet vinni az olvadozó jeget.  A jeges kihúzott még egy hosszú, vastag jégtömböt, kampós jégcsákányával feldarabolta és ezeket a darabokat tették az emberek az edényükbe.

Büszke voltam magamra, mert tudtam mire kell a jég.  Magdi néni, aki a szomszédban lakott egyszer megmutatta nekem a konyha sarkában álló szürke szekrénykét. Abban nem konyharuhát vagy lábosokat, hanem jeget tartottak. Azt mondta, ha a jég mellé teszik az ételt, akkor sokkal tovább eláll. Másnap, sõt van, amit még harmadnap is meg lehet enni, ha a jégszekrényben van. Mikor nincs ideje megsütni a húst azon a napon amikor megvette, beteszi a jég mellé és ott nyersen is eláll még egy nap.

Nekünk nem volt ilyen szekrénykénk, pedig anyukám sokszor kérlelte apukámat:
-    Jó volna, ha mi is tudnánk venni jégszekrényt. Több napra elõre fõzhetnék, nem kellene minden nap munka után fõzõcskézni.
-    Igen, én is tudom, Szívem – így becézte anyukámat, – de még nincs elég pénzünk hozzá.
Nem értettem, miért nincs elég pénzünk, mikor anyukám minden nap elment reggel dolgozni és csak késõ délután jött haza. Napközben nagymama vigyázott rám meg a bátyámra. Ha kérdeztem miért nem marad velünk otthon játszani, mindig ez volt a válasz :
-    Tudod kisfiam, dolgozni kell. Pénzt kell keresni a megélhetéshez, mert pénz nélkül nem adnak a boltokban semmit.
Gyerek fejjel arra gondoltam, milyen kevés pénz lehet azon a helyen ahová dolgozni jár. Egész nap keresi, keresi, de mégis olyan keveset talál.  Azt sem hozhatja haza azonnal. Összegyûjtik amit talált, és csak a hónap végén adják oda neki.
Nekem ez nem tetszett. A hónap elején azért nem kaptam semmit, mert ”Kell a pénz a hó végére!”, a hó végén meg azért nem, mert addigra elfogyott a pénz.

Közben néztem, ahogy a jégcsákány belehasít a jégtömbbe, és a sok jégkristály szanaszét repül. Arra vártam, hátha felém is repül egy pici darabka, amit el tudok kapni, amivel el tudok játszani. De anyukám megszólalt. 
-    Gyere, menjünk! Még rengeteg dolgom van. Nem ácsoroghatunk itt estig! – fogta meg kezem és húzott maga után. 
Nem hagyott nézelõdni, pedig én szívesen néztem volna tovább, ahogy a jeges újabb és újabb jégtömböket darabol fel. 
A Garay téri piac közel volt, hamar oda értünk. Ott aztán rengeteg a látnivaló.

Garay téri piac épulete a háború előtt

Ahogy beléptünk a kapun, máris megcsapott a friss kenyér illata.  A kenyérbolt pultjáról csábítóan néztek rám a friss túrós batyuk, és a finom péksütemények.
-    Velem hiába incselkedtek, most nem állhatunk meg. Sietünk. – súgtam oda nekik. Kicsit fájt a szívem értük, de büszke is voltam magamra. Fontos feladatom van: segítek bevásárolni.
Nekem úgy tûnt, mintha az egyik túrós megértõen rám kacsintana, közben mondaná:
-    Menj csak, majd legközelebb!
Aztán megcsapott a tejesbolt jellegzetes szaga.  Itt lehetett olyan tejet kapni, amit ha aznap nem ittunk meg, másnapra összeállt és aludttejjé változott. Volt a pulton nagy fém tálban finom túró, mellette másik edényben tejföl. Összekeverve nagyon finom. Itt sem álltunk meg, hiszen siettünk.
-    Kisfiam, nem szórhatjuk a pénzt mindenféle nyalánkságra. Örülök, ha a holnapi ebédhez mindent meg tudok venni. – simogatott meg anyukám.
Ahogy még beljebb értünk, feltárult a piac. Egyenes sorokba rakott fémlábú asztalok, mögöttük nagyszoknyás vidéki asszonyságok álltak és mindenfélét kínáltak, ami csak megtermett a ház körül.  Petrezselymet, hagymát, répát, paradicsomot, hegyes zöldpaprikát, krumplit, és még ezerféle terméket. Kicsit odébb nagy halomban álltak az érett, méregzöld görögdinnyék.
-    Itt a finom dinnye! Édes, mint a méz. Kóstolja meg nagysád! …..Édes, mint a méz! – kínálgatta az árus.
De mi csak mentünk tovább rendületlenül. Végül a piac hátsó sarkában megláttuk a csirke árust. Dróthálóval körbetekert kis ketrecekben voltak a tyúkok. Kicsit odébb, alacsony drótkerítéssel elkerítve, kacsák, libák várták új gazdáikat.

Ládákban hozták a piacra a szárnyasokat

Nem véletlenül keveredtünk ide. Apukám kedvence: Tejfölös, paprikás csirke nokedlival. Ez lesz az ünnepi ebéd! Azt én is szerettem. Örültem, hogy a hétköznapok  fõzelékei, krumplis tésztái után vasárnap ilyen finomság lesz. Gondolatban megjelent elõttem a paprikás csirke képe.

-    Nekünk nincs jégszekrényünk, élõ csirkét kell venni, hogy holnapra ne romoljon meg a húsa.  Aztán meg az élõ csirke olcsóbb, mint a félkész bolti. Éjszaka meg el lesz a konyhában. – magyarázta anyukám.

Kinézte a kedvére való tyúkot. Az árus a lábánál fogva tartotta, hogy jól meg tudjuk nézni. A tyúk szabadulni akart kényelmetlen helyzetébõl, csapkodott szárnyaival, de hiába, nem volt menekvés. Bekerült a szatyorba. Így már sokkal kényelmesebb volt neki, a szárnycsapkodást is abbahagyta.
Otthon, a konyhában hosszú zsinórral kötöttük lábát a hokedlihez.
-     Vizet adjál neki, bizonyára szomjas! – kaptam meg feladatomat.
Szívesen tettem, tetszett ez a tyúk. Pislogott szemeivel, ijedten állt a hokedli alatt.  Figyeltem, hogyan ismerkedik új helyével. Kipróbálta mennyire tud elmenni a hokedlitõl. Mikor a madzag nem engedte tovább, elindult a másik irányba. Talán azt kereste, hova tudna elbújni.
-    Nyugodj meg tyúkocska! Itt biztonságban, jó helyen vagy. Vigyázok rád! Nem jön róka, hogy megegyen, nem kell este korán lefeküdnöd, addig lehetsz ébren, ameddig akarsz. Még akkor is ébren lehetsz, mikor nekem már aludni kell.
Érezte, nem akarom bántani, lassacskán megnyugodott. Ahogy óvatosan felé nyúltam, engedte magát megsimogatni. Elfogadta a vizet, csipegette a kenyérmorzsát, amit adtam neki. Aztán találtam a szekrényben darát, elé szórtam, azt is felcsipegette.
-    Itt jó helyed lesz! Ide teszem neked ezt a karton dobozt, ebben tudsz éjjel aludni. Akár még tojást is tojhatsz reggelre!

Figyeltem, hogyan lépked, hogyan pislog, hogyan csipegeti az elé tett darát. Olyan fáradhatatlannak látszott. Néztem, hogyan tud ilyen peckesen járni, hullámosan nyújtogatni a nyakát, hogyan tud egy lábon állni, hogyan iszik az elé tett kis tálból. Ott hasaltam elõtte a konyhakövön és csak néztem.  Olyan természetessé vált számomra, hogy ott van, mintha mindig is velünk lett volna.

Elérkezett a másnap. Anyukám elõvette a nagy kést, hátrafeszítette a tyúk nyakát, majd egy mozdulattal elvágta a torkát.    "Ne! Ne!" ... kiálltottam ösztönösen.

Nem értettem miért fogom olyan erõsen a saját kezem, mi az, ami összeszorítja mellkasom, és miért futnék el innen jó messzire. Ha messzire nem is, de a függõfolyosóra kifutottam.

Csatlakoztam a házban lakó többi gyerek futkározásához, bújócskázásához. A tyúkról meg is feledkeztem, annyira belemerültem a játékba.

-    Kész az ebéd!  Gyere enni! – hasított bele a levegõbe anyukám hívó szava.

Ekkor döbbentem rá mennyire megéheztem a rohangálásban. Örömmel szaladtam haza. A szépen megterített étkezõasztalnál már ott ült a család többi tagja. Gyorsan én is leültem a helyemre és kiéhezve vártam a finom ebédet.

Anyukám az ünnepi alkalmakra tartogatott porcelán tálban hozta be a levest. Kimert apukámnak egy adagot, majd elém tartotta az illatozó tálat.

-    Mit kérsz? Válassz!

Hogy jobban lássam mi van a tálban, megkavarta a tartalmát.  Az aranysárga lében úszkáló, zúza, máj, szív, és nyak darabok mögül felbukkant a levesbe fõtt tyúkfej. Pont rám nézett. Szinte hallottam, ahogy mondja:

„Azt ígérted, veled biztonságban leszek, nem kell félnem. Most pedig megeszel. ”

Éhségem egy pillanat alatt elmúlt. Szívem összeszorult, könycseppek jelentek meg szememben. Nem tudtam enni sem a levesbõl, sem az utána következõ fõ fogásból, a tejföllel ízesítettt paprikás csirkébõl.

P.R.