Óriás átverés

A kezdeti, nem túl borsos jegyárat hamarosan fél dollárra srófolták fel. Bár a Yale Egyetem régészei igen hamar hamisítványnak nyilvánították a leletet (a geológusok pedig azt állapították meg, hogy kutat sem éppen ott kellett volna ásni), a kíváncsi turisták áradata nem hagyott alább.

A két rokon két hónappal később – miután bevételeik a százezer dollárt is meghaladták – nem kis pénzért eladta az „ősi leletet” egy bankárnak.

A jó üzleti lehetőség láttán egy idő múlva már féltucatnyi megkövült óriás közül választhatott a nagyérdemű, amelyet a lelet hamisítványainak tulajdonjogai miatt pereskedő cirkusztulajdonosok és egyéb üzletemberek perlekedése is különösen szórakoztathatott.

A zűrzavar láttán Hull végül úgy döntött, véget vet a három hónapos komédiának, és 1869. december 10-én bevallotta a sajtónak a régészet egyik legnagyobb átverését.

Elárulta, hogy egy metodista lelkésszel folytatott teológiai vita után fogalmazódott meg benne a busás haszonnal is kecsegtető vállalkozás ötlete. Vitapartnere ugyanis szó szerint értelmezte a Biblia több könyvét, amelyek régi korok óriásairól írnak.

Az ateista New York-i dohánykereskedő elhatározta, tükröt tart az egyháznak, és felfedezi a maga óriását: egy öttonnás gipsztömbből kifaragtatta a hatalmas alakot, és kénsav, valamint kötőtűk használatával elérte, hogy az égimeszelő valódinak tűnjön.

2600 dollárt (mai áron közel 12 millió forint) költött rá, az óriáshoz maga állt modellt, a bányászoknak pedig azt hazudta, hogy egy Lincoln-szobrot fog készíteni.

Ezt követően a szélhámos az éj leple alatt elásta unokatestvére cardiffi farmján, a csűr mellett, a rokonokat és a szobrászt titoktartásra kötelezte, majd egy év múlva – a tervbe be nem avatott – földmunkásokat küldött a helyszínre, akik aztán rábukkantak az aranytojó óriásra.