Nehezen fogadták el, de végül luxus cikk lett belőle

Hosszú út vezetett a kakaó elfogadásához

A Közép- és Dél-Amerikában őshonos kakaócserje (Theobroma cacao) magjait a terület lakói már az olmék civilizáció virágzása idején (i. e. 1500–500 körül) is ismerték és fogyasztották, de hogy pontosan miként, arra vonatkozóan pontosabb támpontot csak a jóval későbbi maja és azték ábrázolások és leírások szolgáltatnak.

Az mindenesetre biztos, hogy az őslakosok csak viszonylag ritkán fogyasztottak kakaót, mivel termesztése, szüretelése és előkészítése igen idő- és munkaigényes folyamat volt. A friss kakaóbab gyakorlatilag alkalmatlan az emberi fogyasztásra, ezért fermentálni, szárítani, majd pörkölni kell ahhoz, hogy a mindenki által ismert ízét megkapja – a technológia sokat fejlődött az eltelt évszázadokban, de alapvetően ugyanazokat az eljárásokat alkalmazzuk ma is, mint Közép-Amerika őslakói.

A spanyol hódítók utálták a kakaót

A maják és aztékok – nem alaptalanul – gyógyító hatást tulajdonítottak a kakaó felhasználásával készült italnak, amelyet isteni eredetűnek tartottak, és rituális keretek között is fogyasztottak. De az általuk ivott kakaó nem nagyon hasonlított arra, amit manapság reklámoznak: alapvetően hideg, keserű és nagyon csípős volt. Persze rengeteg különféle recept létezett, ízesítették az összes ismert helyi fűszerrel, de mogyoróvajjal, kukoricaliszttel, chilipaprikával, mézzel és vaníliával is.

A spanyol hódítók ebben a formában nem lelkesedtek a nedűért – egyikük egyenesen „disznóknak és nem embereknek való italnak” titulálta –, az első években legfeljebb mutatóba vittek kakaóbabot magukkal az anyaországba. Aztán mégis lassan rákaptak az előkelőségek, igaz nádcukorral, mézzel édesítve, meleg, krémes állagú italként fogyasztották.

A kakaó sokáig rettenetesen drága luxuscikknek számított, a közemberek számára csak a 17. század végén vált elérhetővé. Ekkoriban már a csokoládé is megjelent a piacon, később pedig a kakaócserje termése meghódította az egész világot.