A múlt jótanácsai az újdonsült anyáknak

Édesanyává válni súlyosan idegtépő élmény tud lenni. Napjainkban szerencsére mind a professzionális segítség, mind az interneten elérhető számtalan ingyenes információforrás a gyermeket vállalók rendelkezésére áll. Mi volt a helyzet a múltban? Az alábbiakban olvasható öt történelmi tanács az új anyáknak, a gyermek nemének megjóslásától az együtt alvás előnyeiig és hátrányaiig.

Elin Danielson-Gambogi: Anyaság (1893) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Megjósolni a baba nemét

Sok szülő minél hamarabb szeretné tudni, fiú- vagy lánygyermekre számítson – a történelem során sajnos igencsak igazságtalan módon a fiúgyermeket látták kedvezőbbnek a legtöbb társadalomban.

A történelem során több elmélet is született arra, hogyan lehet a születendő gyermek nemét megjósolni, vagy akár egyenesen befolyásolni is: a fogantatás ideje körül meleg vagy hideg étel fogyasztásáról sokáig tartották, hogy a mérleg nyelvét a fiú, illetve a lány felé billentheti.

A terhesség különböző fizikai jeleit is igyekeztek egyik vagy másik irányba értelmezni: a népi bölcsesség sokáig úgy tartotta, a fiú magzatok magasabban helyezkednek el a méhben, mint a lányok, és az is gyakori „megfigyelés” volt, hogy ha a nő jobb melle keményebb (vagy jobb szeme fényesebb), akkor fiút fog szülni, ellenkező esetben lányt.

Elterjedt volt az a nézet is, hogy a fiatalabb nők gyakrabban szülnek fiút, míg az idősebbek gyakrabban hoznak világra lányt.

Együtt vagy külön érdemes aludni?

Az 1930-as évek Kentuckyjában egy Verna Mae Slone nevű nő minden gyermekével mindig egy ágyban aludt, amíg csecsemők voltak. Azzal magyarázta szokását, hogy egy 12 gyermekes szegény háztartásban nőtt fel, ahol jellemzően az egész család egy ágyon osztozott.

Az 1970-es években kiadott gyermeknevelési emlékirataiban amellett foglalt állást, hogy az együtt alvás „olyan közelséget eredményez, amelyet lehetetlen megérteni, ha nem élte át az ember.”

Azonban az ezzel kapcsolatos közvélemény – ahogy napjainkban is – megosztott volt a 20. században is. Az orvosok sokáig azt tanácsolták, egészségesebb a gyermeknek külön ágyban aludnia, azonban sok helyen rossz szemmel nézték a tanácsot betartókat, gondatlan és hideg szülőknek bélyegezve őket, miközben jóhiszeműen cselekedtek.

Altatás és etetés

Írott szülői tanácsadókönyvek már a 17. században is megjelentek Nyugat-Európában. A Jane Sharp jegyezte Bábák könyve 1671-ben öt oldalt szentelt a szülés utáni tanácsoknak „A gyermekről” címszó alatt.

Sharp azt javasolta, ne tartsák ébren a csecsemőt, ha álmos, „de próbáld elaltatni ringatással és altatódalokkal!” Azt is tanácsolta, „vedd gyakran kézbe, és táncoltasd!”

Étienne-Adolphe Piot: Anyaság (1910 k.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

„Ne szoptasd túl sokáig egyszerre, de tedd gyakran” – szólt a javaslat a baba emésztésének megóvására. Sharp szerint a mellek váltogatása is fontos.

A 17. századi Angliában az anyák kötelességének tartották, hogy bármikor megszoptassák csecsemőjüket, amikor csak kérték, bár a sírást is pozitív dolognak tartották: úgy gondolták, erősíti az agyat és a tüdőt. Mindazonáltal Sharp is megjegyezte, hogy a túl sok sírás nem egészséges, mert „megtörhet a hasa a túlzott erőkifejtéstől.”

A napi rutin

Az 1960-as években minden korábbinál több nő állt munkába a házon kívül, és ez alól az újdonsült anyák sem képeztek kivételt. A dolgozó háztartások számára egyre fontosabbá vált a pontos menetrend tartása a gyermekekkel is, és az orvosok is azt javasolták, a kijelölt alvási és etetési időpontokhoz ragaszkodjanak szigorúan.

Gyakori jelenség volt azonban – ahogy ma is –, hogy az ember az első gyermek esetében minden utasítást szigorúan betart, a későbbi gyermekekkel pedig jóval engedékenyebb.

Egy angol asztalosfeleség a következőt nyilatkozta az ekkoriban született gyermekeiről: „Jane-nel még a rutin uralta az életünket. Az óra szerint éltünk: ha még aludt, felébresztettem. Paul esetében már meggondoltam magam, a kezdettől fogva sokkal nyugodtabb voltam, gondolom azért, mert nem az első volt. Az ember ilyenkor nem aggódik már annyit.”

Visszatérés a munkába

Habár kétségtelen, hogy az édesanyáknak érdemes minél több időt tölteniük újszülöttjeikkel, nem minden közösség értelmezte ezt mindig ugyanúgy.

Métis őslakosok a Manitoba tartománybeli Fort Dufferinnél, 1874 körül (kép forrása: Flickr)

Maria Campbell, a kanadai Saskatchewan tartományban lévő Gabriel’s Crossing nevű métis indián közösség tagja arról mesélt, náluk a 20. század közepén az éppen újszülöttet nevelő nők is ugyanúgy részt vettek az asszonyok csoportos tevékenységeiben:

„Nyolc-tíz lovaskocsival mentünk el ehhez a nagy gödörhöz körülbelül fél mérföldre az úton.” Itt nagy öntöttvas edényekben melegítettek vizet, és mosták bennük a ruhákat.

Ha valakinek újszülöttje volt, akkor a nehéz sikálásban ugyan nem vett részt, helyette főzött a többiekre. E szokásnak csupán a mosógépek megjelenése vetett véget évtizedekkel később.

Európában ehhez képest a Magyarországon gyermekgondozást segítő ellátásnak (gyes) nevezett állami pénztámogatás szinte általánosnak minősül, és arra biztatja az újdonsült anyákat, hogy gyermekükön kívül ne foglalkozzanak mással. A természetesnek tűnő közösségi támogatás azonban meglehetősen új fejlemény.

Múlt-kor