Montserrat

Montserrat

Aki Barcelonában jár annak kihagyhatatlan a Montserrati monostor megtekintése. Sok mindent olvastunk, hallottunk  szépségérõl, történetérõl a hozzá fûzött legendákról.  Arra gondoltunk, ezt nekünk is látni kell.  A gondolatot követte a tett és utazásunk utolsó napjának délelõttjén ellátogattunk Montserratba.

Kanyargós hegyi út vezet az 1200 méter magas sziklák lábánál fekvõ monostorba.

A hegytetõn zsúfolásig telt parkoló fogad. Megállni, csak majd egy kilométer távolságra tudtunk a bejárattól. Annyira nem bántam, mert a bejárathoz tartó gyaloglást kárpótolta a fantasztikus kilátás.

Közben felötlött bennem ennek a helynek a történelme. A feljegyzések szerin 880 körül alapították. Elõször négy kis kápolna volt itt amely állítólag a homályos eredetû Fekete Madonna szobornak adott helyet.

A Fekete Madonna köré épült az a kultusz, amely Montserrat hírét és virágzását biztosította.  A szájhagyomány szerint, Szent Lukács készítette és Szent Péter hozta ide i.sz. 50-ben. Aztán a 880-ban a szobrot elrejtették a mórok támadásai elõl, ami olyan jól sikerült, hogy csak 1200 körül találták meg.

Ennek a történetnek ellentmond az a tény, hogy a carbonos kormeghatározás szerint a szobrot 1200 körül készítették.  A legenda ügyesen ötvözi ezt a kétféle információt.

A szobornak különbözõ csodákat tulajdonítanak. Állitólag az 1400-as években életet adott egy vízbefúlt 6 éves gyereknek, majd egy másik hasonló, korú szekér alá esett összetört csontú fiut egészségesen támasztott fel a halálból. Ez a középkori reklám meg is hozta az eredményét. Csõstöl jöttek ide zarándokok, királyok, sõt egy alkalommal még a pápa is ellátogatott.

Sajnos a franciák nem értékelték a hely szentségét, mert a Napoleoni idõkben, 1811-ben, Barcelona feldúlásával egy idõben, Montserratot is lerombolták.  Egészen 1844-ig egy szerzetes vigyázott a romokra és imádkozott az újjáépítéséért.

Mikor ezt olvastam a neten, kétségek merültek fel bennem. Harminchárom évig egy szerzetes feledata volt ennek a helynek a megõrzése? Még romjaiban is úl sok érték maradt itt ahhoz, hogy egy ember lássa el ezt a feladatot. Aztán jobb idõk jöttek és õrszolgálatos szerzetesünk imája meghallgatásra talált. Az 1840-es évek után folyamatosan hozták rendbe az épületeket és újabbakkal egészítették ki a régieket.

Jelenleg a monostorba háromféleképen lehet feljutni. Jól kiépített autóúton, kötélpályán libegõ kabinnal és fogaskerekû vasúttal.  (A hagyományos gyalogos hegymászást már nem is számolom a lehetõségek közé.)

A fogaskerekû végállomása

A kötélpálya végállomása

És célunk, a sziklák alá épített monostor

Ezen a bejáraton jutottunk fel a templom elõtti térre.

A háttérben lévõ épület rejti a hatalmas templomot

A templomba egy belsõ udvaron keresztül lehet bejutni. A homlokzaton lévõ szobrokat az újáépítés után az 1800-évek második felében helyezték el.

Turistákkal mindig zsúfolt a bejárat elõtti tér.

Az ezüstlemezekkel díszített oltár hivatott mutatni a templom gazdagságát.

A Fekete Madonna az oltár feletti szinten van elhelyezve. A szobor megtekintésére hosszú sorban várnak az emberek. A sor olyan hosszú, hogy kezdete a templomon kívül van. (Jobbra, a fal mellett álló emberek már a sor részét képezik)

A sorban álló emberek türelmesen várakoznak, hogy megsimogathassák a csodatevõ szoborot védõ üvegfalat.

A Fekete Madonnát a hívõk túlzott szeretetétõl védve, üveg mögött õrzik.

Feketeségét olyan történettel is magyarázzák, miszerint jelenlegi színét egy tûzesetben nyerte. Mivel a szobor csodatevõ,  magával is csodát tett. Nem égett el, csak megfeketedett.

A szoborot nagy tisztelet, és csodálat veszi körül. A turistákon kívül mai napig hívõk sokasága zarándokol ide valamely csodát várva a Jézust tartó Madonnától.  Idõnként még misét is celebrálnak tiszteletére.  Ez a nagy szobor kultusz  furcsa számomra, mert emlékezetem szerint a katolikus vallás tiltja a bálványimádást.

Szent Péter üdvözli az ide látogatóknat.

A bejáratnál dombormû örzi a pillanatot, mikor II. Fülöp térdet hajt a szobor elõtt.

A templom megtekintése után, másik kapun távoztunk.

A látogatók véget nem érõ áradata egy harmadik kapun is özönlik a monostorba.

Még megnéztük a történeti múzeumot, ahol a helyhez kapcsolódó tárgyakon, események kívül, számtalan mûvészeti alkotás, kép, szobor tekinthetõ meg. A sok néznivaló és szellemi táplálék után rájöttünk, hogy bizony testünk is táplálék után sóvárog. Egyszerûbben fogalmazva: rohadt éhesek lettünk.

Az monostor üzemeltetõi számíthattak erre, mert  modern étteremmel várják a nézelõdésbe belefárad látogatókat.

Bõséges választék, gyors kiszolgálás. Elfogadható áron, efogadható mennyiséget kaptunk. Ebéd után jól esett volna egy kis pihenés,  de sürgetett az idõ. A hazafelé vezetõ út,  még több mint ezer kilométer. Kénytelen-kelletlen indultunk el a parkoló felé. Azonban ez nem volt olyan egyszerû. Az út másik oldalán helyi termékeiket kínálgatták az utcai árusok. A látvány vonzása áthatott az úttesten, és a túloldalon sétáló ártatlan nézelõdõket, mármint minket , magához húzott.  Az itt felhallmozott sajtok, gyömölcsök, és egyéb finomságok illata megtette hatását.

Az eladók kedvesen kínálják portékáikat.

Az egyik árus elégedetten nyugtázza: sikerült ránkbeszélni valamelyen helyi különlegességnek számító kecske sajtot. Nekem inkább ára, mint az íze tünt különlegesnek.

A kocsi felé közeledve újból elbûvölt a táj varázslatos szépsége. Az egyik oldalon a  sziklákkal tûzdelt hegyoldal,

a másikon  a monostor ablaknyílásán át láthtó íves sziklaorom késztetett fényképezésre. Erre a látványra tette fel a koronát a templomtoronyból ide hallatszó harangszó. Mintha egy meseköny színes lapjai elevendnének  meg.

Ha most mesét írnék, az illene ide:   "Ha a monostor harangja  hármat nem ütött volna, beszámolóm is tovább tartott volna." Bizony hármat ütött és ez már az utolsó figyelmeztetés volt az indulásra.

Nehéz szívvel szívvel vágtunk neki a hazafelé vezetõ hosszú útnak.