Mennyire szólhat bele a hatalom az anya életébe

A napokban magasra csapott megint az indulat. Otthonszülés, vagy sem, felelőtlenség vagy sem. Nekem is megvan a saját - magam számára kellően megalapozott - véleményem.

Lassan, nagyon lassan kristályosodik ki bennem, hogy mi az, ami zavar. Nem annyira az, hogy lefelelőtleneznek az otthonszülés miatt. Ott voltam, tudom, hogy mennyire volt biztonságos vagy sem.

Ugyanaz zavar, mint régebben, a babahordozással, a szoptatással, az otthontanulással: az, hogy nem tekintenek felnőttnek. A képességet, hogy egy gyerek megfoganjon bennem és kihordjam, össztársadalmi szinten csak véletlennek tekintjük. Az előtte-utána vállalt felelősséget, a beletett energiát, a tépelődéseimet egyetlen tollvonással képes a társadalom lenullázni.

Miközben ezeknél a témáknál majdnem mindenhol ott szerepel az “otthon”, szabályozásokra hivatkozol. Érted? A szabályok betüremkednek a nappalimba, az otthonomba. Az otthonomba, ami a legintimebb terem, ahol alapvető elvárásom, hogy biztonságban érezzem magam.

Kiskorúsítanak életem legembertpróbálóbb korszakában és olyanok mondják meg, hogy mit tegyek, akik soha nem kerülnek, soha nem kerülhetnek hasonló helyzetbe. Férfiak, akik soha nem aludtak kétórás ütemezéssel éveken keresztül, akiknek a hólyagján nem ugrált magzat, akik nem szorongtak a vizsgálóasztalon, míg egy másik férfi turkált bennük, hogy megállapítsa, “jól van, zárva van a méhszáj”.

Olyanok döntenek, akiknek nem írták elő a terhesség alatti testsúlyukat, akiknek egy másik élet miatt soha nem kellett évekre lemondani a szórakozásról, az alkoholfogyasztásról, a dohányzásról, az alvásról. Olyanok, akiknek egyetlen stria sincs a derekán, akiknek soha nem fog lógni a mellük, miután sikeresen tejet fakasztottak magukból és a testükkel tápláltak egy másik embert - évekig.

Nem Geréb Ágnes közel két éves büntetése fáj, hanem az, hogy még mindig épp csak felserdült fiúk kommentelnek az oldalamra, hogy “márpedig a szülés veszélyes üzem”. Igen, tudom. Az én fiam volt az, akinek elakadt a válla, akinek a születésekor másfél centit vágtak a gátamba érzéstelenítés nélkül, akinek az egészségi állapotáról az orvos szándékosan nem tájékoztatott. És én vagyok az, aki ezek után rájött arra, hogy az a környezet nem szülő nőnek való. Mert én voltam az, akit óránként katétereztek, aki mellett egy másik kismamát kapartak és én voltam az, aki vajúdás közben megsimogattam a másik szobában a halott magzatot megszülni kényszerült másik nő kezét. És én voltam az, aki a lassan induló mentő miatt a második gyerekét asszisztencia nélkül szülte meg rohamszüléssel - és ezzel én ébredtem öntudatomra: képes vagyok rá.

Nem tudom, hol válik két entitássá az anya és a magzat. Nem tudom, hogy onnantól számít-e önálló lénynek, hogy megfogan vagy saját TAJ-számot kap, vagy hogy rajtam kívül másból is elkezd táplálkozni. Nem tudom, hogy van-e joga valakinek beleszólni az iskolázásába, mikor az első szavakat tőlem tanulta, az első lépéseket a szemem láttára tette meg.

Azt viszont tudom, hogy ha a nők meseolvasás helyett történelmet írnának, akkor most az iskolában arról tanulnánk, hogy melyik államfőnek hány gyereke volt hány anyától. Akkor arról beszélnénk, hogy miért megalázó ágyasokat tartani a feleség mellett és miért embertelenség egy rabszolganőtől elszakítani a gyerekét. Ha a nők írnák a történelmet, akkor nem csak hadvezérek és királyok, hanem bábák és javasasszonyok életrajzát is tanulnánk. Akkor Károlyi Zsuzsanna nem egy feleség lenne, valahol lapszélen megemlítve, Zrínyi Ilona pedig nem “csak” egy anya lenne.

Nem akarok sokat. Annyit akarok, hogy tekintsetek a társadalom egyenrangú, teremtő tagjának, aki képes magáért és az általa létrehozottakért felelősséget vállalni. És azt akarom, hogy mikor ebben a teremtő munkában vagyok, tartsátok tiszteletben körülöttem a teret. Úgy, ahogy azt a bábák teszik a szülő anya körül. Amikor teremtek, akkor nem tudom megosztani az erőmet. Akkor vagy kifelé védekezek, vagy befelé fordulva dolgozom. Azért vagyok ilyenkor védtelen, mert egyetlen irányba kell koncentrálnom az erőmet.

Nőként képes vagyok a magoddal megfoganni, képes vagyok belőle gyereket növeszteni. Képes vagyok a gyereket megszülni és felnevelni, hogy te is lásd benne magad. De ha gyerekként kezelsz, soha nem leszek társad, soha nem leszek az, aki a magodat megsokasítja. Mert én mindent képes vagyok megsokasítani. Téged is. De ha gonoszságot adsz, ha gyűlöletet ültetsz belém magad ellen a gyámkodásoddal, azt sokszorozom meg. Akkor Tündér Ilona helyett én leszek a vasorrú bába, a gonosz ex, az agresszív feminista, a férfiakat kifacsaró aranyásó.

Most a félelem uralkodik. Félünk, mert “mi van, ha?”. Mindegy, hogy ez most az otthonszülés, az otthonoktatás, a munkahelyi szerepvállalás, a politikai élet. Mindegy, hogy a főnöktől, az adóhivataltól, vagy a “migránstól”: FÉLÜNK. Félünk és rettegünk. Sötét árnyak tekeregnek körülöttünk, hideg van. Egyedül vagyunk, békesség helyett ellenségeket keresünk. Sorost, Geréb Ágit, a románokat, a muszlimokat, a pirézeket. És a reggel, mikor a falon remegő árnyékról kiderül, hogy csak az ablak alatti fa kivetülése volt, nagyon messzinek tűnik.
 

Értsd meg: félelemben nem lehet, csak beteg, megrokkant palántákat nevelni. És valahol, egyszer, neked is rossz lesz. Sokkal rosszabb, mint nekem, most, mikor kint állok, és azt mondom: már merek nem félni, megállok és szembe nézek a viharral.