Mátrix vagy nem Mátrix?

Már régóta és sokan elgondolkodtak ezen a kérdésen:  az egész életünk, társadalmunk, tapasztalataink, a teljes külvilágból érzékelt részletek valójában azok-e, amiknek tűnnek (magyarán: objektív valóság), vagy mindannyian egy óriási (jobb szó híján mondjuk, hogy számítógépes) szimuláció, egy gigantikus RPG mesterséges szereplői vagyunk?

 A gondolat (a szimulációs hipotézis, a továbbiakban SzH) távolról sem új: Platóntól kezdve Descartes-on és Bertrand Russelon keresztül egészen Nick Bostromig egy csomó jó arc pedzegette már, hogy mi van, ha mindaz, ami érzékszerveinket keresztül lecsapódik bennünk, csak az agyunk (vagy valaki másnak az agya és szándéka) fantáziálja, de roppant életszerűen? Az istenhívők ezt a „valaki más”-t nyugodtan hívhatják Teremtőnek, az ufósok Nagy Zöld Kombinátornak, a Mátrix-rajongók intelligens gépnek; apróságokon most nem fogunk fennakadni.

A filozófiai előzményekbe nem fogok belemenni, csak a sztori legvégét (?) említem meg egy kicsit részletesebben, már csak azért is, mert a 21. század mikrobiológiai, valamint információ- és nanotechnológiai ismereteivel a zsebünkben az SzH már átlépett a „pihent agyú filozófusok szórakoztató, de totálisan irreális elmélete” kategóriából a „basszus, ebbe talán jobb bele sem gondolni!” kategóriába.

Szó volt Nick Bostromról, aki nem kisebb renoméjú helyen dolgozik, mint az Oxfordi Egyetem jövőkutató intézete (ráadásul nem portásként, hanem ő ott az igazgató). Nos, Nick (aki még nincs negyven éves, tehát mi sem áll távolabb tőle, mint a szenilitás) egyik tanulmányában felvetette, hogy emlékképeket hamarosan mesterségesen is elő lehet idézni, amelyek olyan életszerűek lesznek, hogy az ezeket „átélő” emberi agy nem fog tudni különbséget tenni az álom, a valós emlékek és a mesterségesen kreáltak között (a Mátrixon kívül lásd még a scifi-kultúra olyan gyöngyszemeit, mint Az emlékmás, A Truman-show, vagy az Eredet, hogy csak a legismertebbeket említsem).      

Bostrom tovább is megy ezen az izgalmas ösvényen: szerinte hamarosan olyan szimulációs programokat fognak majd írni, amelyek az emberiség történelmének egyes korszakait fogják olyan alapossággal lemodellezni, hogy az az ember, aki erre a szimulációra rákapcsolódik, egyszerűen nem fogja érzékelni, hogy (mondjuk) 2018 nyarán egy sisakkal a fején ül féltranszban egy periféria előtt, hanem meggyőződéssel állítja, hogy (teszem azt) valóban a waterlooi csatamezőn figyeli, amint von Bülow csapatai északkeletről oldalba támadják Drouet tábornok franciáit. És minden fűszál, minden lövés hangja, minden lónyerítés és széllökés valóságosnak fog hatni, mert a program az agy adott részeit fogja stimulálni.

És Nick barátunk nem áll itt meg, hanem beleerősít, s nagyjából a következő (ma talán még költőinek minősülő) kérdést teszi fel (persze nem szó szerint): Mi van, ha mi most éppen azt gondoljuk, hogy 2013 május 2-án, Budapesten élünk, s munkahelyünkön pont egy monitor előtt ülve olvassuk a Costa del Sol magazin cikkét – de a valóságban 2418 tavasza van, a testünk már rég nem létezik, az agyunk egy befőttesüvegben lebeg, s egy jóságos arcú, kísérletező tudós éppen egy 2013-as közép-európai szimulációs programot futtat rajta?  

Ez csak szimulációs program, vagy valóság?

Biztosan sokan felismeritek ebben a kérdésben a filozófia (és a tudományos-fantasztikus irodalom) egyik kedvenc toposzát, a „brain in a vat” (agy a tartályban) címűt, aminek az a lényege, hogy ha a testet elválasztják az agytól, s ez utóbbit egy speciális (ezt életben tartó) folyadékkal teli tartályba helyezik, majd az agyat egy külső erő folyamatosan olyan stimulációkkal bombázza, mint amilyeneket egy valós testhez tartozó agy kap, akkor ez az agy nem fogja érzékelni, hogy test már nincs, csak finom, a neuronokon átfutó bioáramok és a 36,8 fokos langymeleg. És ha mindezt egy (megfelelően rugalmas, tanulásra is képes) számítógépes programmal kombinálják, ahová az agy visszatáplálja az inputokra válaszként adott reakcióit, akkor készen is vagyunk: egy tökéletes szimulációban, amelyről csak az agyon kívüli külvilág tudja, hogy nem real life (David Chalmers ausztrál elmefilozófus leírása alapján).

Alokh Ja (a The Guardian tudományos szakújságírója, az idén magyarul is megjelent Doomsday Handbook szerzője) a következőképpen vélekedik erről: Annak kiderítésére és megnyugtató tisztázására, hogy egy szimulációban élünk-e vagy sem, a legjobb (de sajnos korántsem biztos) módszer a programhibák keresése. Egy potenciális életszimulációban az ilyen működési zavarok úgy nézhetnek ki, mint a mi világunkban a paranormális jelenségek, a transzcendentális észlelések vagy esetleg a csodák.

Ha tehát a mindennapi életünkben egy olyan jelenségre bukkanunk, amely látszólag ellentmondanak a természettudományos alaptörvényeknek, vagy amelyre nincs semmiféle logikus magyarázat, akkor lehetséges, hogy ott valami bug került az alapszoftverbe. Vagy gondoljunk a jövőbelátás képességére, a jósokra, a szellemekre, a kísértetekre, a spontán égésekre, a titkokzatos állatokra, a percek alatt begyógyuló sebekre, a történelem megannyi csodájára, a déja vu érzésre, a gondolatátvitelre, satöbbire… Lehet, hogy mindegyiknek ilyen roppant egyszerű lenne a magyarázata: apró számítógépes hiba a Nagy Szimulációs Programban..?

És ha elfogadjuk (vagy legalábbis nem zárjuk ki) az SzH-t, további kérdések sorjázhatnak: mióta megy ez így? Ki(k) állhat(nak) a háttérben? Meddig fog ez működni? Mi a célja a létrehozójának? Milyen teszteket, próbákat, kísérleteket lehetne kitalálni ahhoz, hogy ezt a szimulációs dolgot megcáfoljuk vagy megerősítsük?

Forrás: tiboru írása alapján  
Kapcsolódó cikkek:  Mit bizonyíthat a távolba látás?   Holografikus a világ?