Mary Celeste

Soha se derült ki, hogy mi történt Benjamin Spooner Briggs kapitánnyal, és legénységével.

Az 1800-as években nem olyan luxushajók cirkáltak a folyókon, és tengereken, mint most a modern korunkban. A még fából készült hajók idejében, 1861-ben építették meg az egyik legszebb két árbocos, négyszögletes vitorlájú, brigantint, amelynek hossza 32 méter volt és 12 embert tudott szállítani.

Az akkor még Amazon névre keresztelt, Mary Celeste Kanadában készült el. Akkortájt senki se hitte volna, hogy a hajó elátkozott.

A különös történet 1872. november 4-én kezdődött, amikor is a Mary Celeste kifutott a New York-i East Riverről, az olaszországi Genova felé, hogy nyers alkoholt szállítson oda.
A hajó kapitánya Benjamin Spooner Briggs volt, akit felesége és két éves lánya is elkísért az úton. Mellettük a fedélzeten tartózkodott még Albert Richardson, első tiszt, és a hét fős legénység.

Napokig úgy tűnt, hogy minden rendben van a hajón, legalábbis a kapitány naplóbejegyzései nem utaltak semmi furcsaságra. November 24-én már az Apori-szigeteknél járt a Mary Celeste. Briggs azt jegyezte le, hogy a viharos időjárás miatt, be kellett vonni néhány vitorlát.

A rá következő napon, már csak a Mary Celeste helyzetének meghatározása szerepelt a hajónaplóban, s ez volt a kapitány utolsó bejegyzése.

Tíz nappal később a céltalanul sodródó Mary Celeste-et a Dei Gratia britt brigantin találta meg. A hajó kapitánya, David Moorehous, átküldte három emberét egy csónakkal a hajóhoz, hogy derítsék ki, hogy mi történt azon.

A Mary Celeste-re küldött legénység csak az üres hajót találta. Nem volt azon se élő, se holt ember. A berendezés is rendesen állt. A kapitány kabinjában megtalálták Mrs. Briggs paliszanderfából készült harmóniumát, rajta egy kottával, mintha éppen játszott volna a hangszeren, amikor eltűnt.

A kapitány kislányának játékait gondosan elpakolva találták meg. A legénység szálláshelyén szárítókötélen lógó, és összehajtogatott ruhákat fedeztek fel.
A hajókonyhában reggeli előkészületek nyomai látszódtak. A teríték fele már ki volt rakva az
asztalokra.

A rejtélyesen eltűnt legénység után maradt hajót, a Dei Gratia elkezdte vontatni Gibraltár felé. Moorehouse fantáziáját nagyon izgatta a különös eset, ezért végig arra próbált értelmes magyarázatot keresni, de bármi is jutott az eszébe, mindig talált rá valamit, amivel meg tudta cáfolni.

A kapitány fejében megfordult, hogy a vihar miatt hagyta el a legénység a Mary Celeste-t, de ha olyan nagy lett volna a vihar, hogy azért el kell hagyni a fedélzetet, akkor összetört volna a berendezés.

Moorehouse következő elmélete szerint lázadás tört ki, de akkor küzdelemre utaló jeleknek is lennie kellene a hajón, de semmi ilyesmi nem volt. Különben is, ha sikerült átvennie a lázadóknak az irányítást, akkor miért hagyták el a Mary Celeste-et az áldozatokkal együtt?

Erre azzal felelt a kapitány, hogy azért, mert túl sok víz szivárgott be a hajóba, de azt megvizsgálva kiderült, hogy a három lábnyi víz egyáltalán nem szokatlan tíz nap után.

Ezután Moorehouse elméletei más irányt vettek, ugyanis a tíz alkoholos hordóból egyet felnyitottak, tehát előfordulhatott, hogy a legénység tivornyába kezdett, aminek a vége pánik lehetett, de megint csak nem utalt erre semmiféle jel.

A legénység rejtélyes eltűnésén kívül, volt még egy dolog, amit sehogy sem tudtak megmagyarázni a hajóval kapcsolatosan, az pedig az volt, hogy hogyan lehetséges, hogy öt napig, tíz mérföldön át a Mary Celeste tartotta az irányt?

Amikor a Dei Gratia megtalálta a hajót, akkor az balról érkezett, míg a Mary Celeste jobbról kapta a szelet. Lehetetlen volt, hogy magától tartotta az útvonalat, tehát valakinek lennie kellett a fedélzeten, aki napokig irányította a hajót.

A Mary Celeste végül december 13-án megérkezett Gibraltár kikötőjébe, a Dei Gratia legénysége pedig megkapta a mentésért járó jutalmat.

A hajót nyilvánosan és alaposan megvizsgálták, de nem találtak semmit ami magyarázatot adhatna az eseményekre.

A Mary Celeste számára nem ez volt az utolsó út, ugyanis rendbe hozták, és később tizenhét gazdája volt, akiket szintén üldözött a balsors, ezért a tengerészek már nem akartak utazni rajta.
Az elátkozott hajó utolsó útja 1884-ben volt, amikor is Haiti közelében korallzátonyra futott, és elsüllyedt, örökre megtartva magának rejtélyét.

Természetesen az emberek, és a média rengeteg elméletet gyártottak az évek alatt. Voltak hihető magyarázatok, mint az hogy kalózok támadták meg a hajót. A legénységet megölték, a kapitányt és a családját elvitték rabszolgának.

Ennél vadabb változat az volt, hogy a földönkívüliek vitték el az embereket, de szó esett kollektív öngyilkosságról, tengeralatti földrengésről és még Atlantiszról is.

Forrás: Hír.ma