Gibraltár

Afrikát és Európát elválasztó Gibraltári-szorosban, az újabban napvilágot látott elméletek szerint, a jégkorszakban, és azt megelõzõ idõben, többször is olyan alacsony volt a tengerszint, hogy száraz lábbal is át lehetett kelni a két kontinens közti 15 kilométeres távon.
 
Az ókorban a föníciaiak alapították az Atlanti-óceán partján Cadiz városát, amely a Gibraltári szoroson keresztül pezsgõ kereskedelmi életet folytatott a mediterranummal.
A görög, majd a római kultúra után a terjeszkedõ arabok 711-ben foglalták el Gibraltárt. A spanyolok csak1462-ben tudták birtokba venni. Egészen 1704-ig uralták a stratégiai fontosságú sziklát. Ekkor a spanyol örökösödési háborúban az angolok foglalták el, és ezzel átvették az ellenõrzést a szoros forgalmán.
 
A terület hovatartozása azóta is feszültség forrása Anglia és Spanyolország közt. 1830-ban angol koronagyarmattá nyilvánították és azóta is ebben a státusban van.
Területe 5,8 km², amelyet a spanyolok az elmúlt háromszáz évben több sikertelen ostrommal sem tudtak visszafoglalni.
1967-ben népszavazás volt, melyben a lakosság 95%-a az angol fennhatóságot választotta. 1969-ben Franco lezáratta Gibraltár szárazföldi határát. Ez egészen 1985-ig tartott. Az 1986-os uniós csatlakozás egyik feltétele a helyzet normalizálása volt. Azóta lehet szabadon látogatni ezt a csöpp területet, aminek jelenleg harmincezer lakosa van.
2013-ban egy halászati vita kapcsán újból felizzott az angol-spanyol ellentét, aminek következtében a határátlépés ideje kiszámíthatatlanná vált. Jelenleg ez az idő igen rapszódikus, ami lehet fél óra, de a 3-4 órás várakozás sem ritkaság.
Viszont a táj politikától függetlenül gyönyörű.



A múlt század elején, az angolok által épített, meredek út vezet fel a csúcsra. Amikor az erõs szél miatt leáll a kabinos felfonó, néhány fuvarozó vállalkozik a keskeny úton a turisták körbevitelére.


Itt várják a majmok a turistákat. Érdemes megnézni az idevezetõ utat is. Az út mellett legalább 350m a mélység.