Extrém élmények Franciaországban

EXTRÉM ÉLMÉNYEINK FRANCIAORSZÁGBAN
NOLASOL SPANYOL FUTÁRJÁRAT, Marbella-Budapest 2014. MÁJUS

Egy 13.000 km menettávolságú futárjárat üzemeltetése önmagában perverziónak minősíthető,
pláne ha hozzátesszük, hogy minden hónapban és hogy kétfős személyzettel (akik közül csak
egyikük sofőr) történik... Minden szándékunk ellenére a kényelmesebb, egészségesebb és praktikusabb „váltószemélyzet”
bevezetése áremelést eredményezne, amivel kivívnánk megrendelői közösségünk komolyabb
ellenszenvét, pláne, hogy megtapasztaltuk, amikor már héteurós csomag esetén is lehúzós jelzőt
kaptunk...
Vagyis igyekszünk betegesen praktikusan gondolkodni és megünnepelni, hogy három éve tehetjük
mindezt, immáron májusi járatunk során negyvenedszer
...
Lelkesen és megjátszott vidámsággal indultunk neki a májusi fordulónak, extraként nem is általunk
vezetve az autót, hanem - próbaútnak titulálva - egy leendő partner-páros ült az első üléssoron.
Terveink szerint minden második járatot ők, Roland és Brigitta visznek majd helyettünk, hasonló munkamegosztással, ahogy Noémivel dolgozunk.
Felvettünk még egy utast is – Zolit – Perpignan-ban, majd haladtunk tovább Budapest felé...
Útvonalunk egy későbbi pontján további két utas várakozott ránk, akiknek fontos volt időre eljutnia
Magyarországra. Semmi gond, már csak 60 km és beszállhatnak...
Mint többen emlékezhettek – a Facebook-on is publikált sorscsapásaink alapján – még áprilisban
egy ausztriai asztfalthibánál utánfutónk kerékagy-törést, Iveco-nk pedig AC-pumpa sérülést
szenvedett el egy komoly „huppanást” követően. Akkor komoly tortúrát éltünk meg, hiszen a
kerékagyat ugyan meggyógyította egy körmendi műhely, de a pumpa végül épp Dániában adta meg magát, rengeteg kellemetlenséget és egynapos késést okozva.
Nos, most kiderült, hogy áprilisi döccenőnk nem elégedett meg ekkora károkozással, elrejtett a technikában némi időzített bombát is, ami májusban törölte le a mosolyt a képünkről...
Már Zoli beszállását követően nem sokkal, egy 110-es szakaszon komoly fémes kerepelés hallatszott pár másodpercig az autó jobb elejéből. Azonnal megálltunk és komoly képpel úgy
tettünk, mint aki ránézésre megállapítja a hibát: kiszálltunk, alámásztunk, ráztunk és lökdöstünk mindent, amit elértünk, majd igazi szaki módjára azonnal telefonos segítséghez folyamodtunk.
Felhívtuk az autót kiválóan ismerő és folyamatos karbantartását végző ZuliCar-t, elmesélve a
jelenséget és kérve tanácsát. Mesterünk igyekezett felfogni a sztorit és rákérdezett mindenre, amire
nem tudtunk korrektül válaszolni, úgyhogy 1200 km távolságból végül azt tippelte, hogy kavics
kerülhetett a felni és a tárcsa közé. Ez passzolt is a hang jellegéhez, no meg ahhoz is, hogy a
jelenség csak pár másodpercig tartott és továbbhaladva nem is folytatódott, nem volt búgás, darálás.
Újabb kb. 200 km után egyszer csak ismét jött a durva kerepelés, csattogás, megint csak 2-3
másodpercig. Lassítva továbbhaladva füleltünk lelkesen és mindannyian löktük a tippeket, hogy ez
mi is lehet. Fék? Csapágy? Felfüggesztés? Felverődő valami? Ufó? Átok? Valaki anyósa?
Roland lassan továbbhaladt és arcára kiült a rettegés: mi lesz, ha épp a próbaútján, a keze alatt hasal el az autó, épp a negyvenedik jubileumi fordulóján, most először a három év és a 250.000 km alatt?
Pár km megtétele után egy körforgalomhoz közeledve Roli pánikja katarktikussá vált, mivel rázni kezdett a kormány és elhúzott az autó – megállt, hogy kijavítsuk a defektet, de ennek egyetlen akadálya az volt, hogy kiderült: nincs defektünk!
Na de akkor mink van? Egy fémes recsegést időszakosan, rövid ideig kibocsátó autónk, ami most már ráz, félrehúz, de minden alkatrésze a helyén van és nem lötyög... Próbáltuk számítástechnikai logikával feltárni a bug hollétét és lefuttatni egy gyors frissítést, de túl bután néztük az autót percekig, majd beültünk, hogy továbbhaladjunk legalább egy lakott településig. Merthogy a francia DN7 út egy igen elhagyatott szakaszán pislogtunk értelmet mellőző tekintetekkel... Roli újra elindult, de egy körforgalomnál újabb reccsenést követően az autó már billegni is kezdett és szinte menet közben ugrott ki a volán mögül, hogy márpedig ezt valaki megbabonázta és esküszik, hogy nem ő volt az, ezenkívül egy centit sem gurul tovább vele ...
Mivel az út közepén álltunk, késő éjjel, érzésre befékezett jobb első kerékkel, nem éreztem biztonságosnak a helyzetünket, így bemásztam a vezetőülésbe és némi hátramenettel gurulásképessé tettem az autót, hogy legalább a padkáig levihessem – sikerélményem maximumát értem el, hiszen legalább 200 métert gurulhattam előre, útszéli irányban (nem stílusban), mielőtt a jobb első végleg megadta magát és csikorgó sikítással jelezte, hogy egy tapodtat sem tovább a jól teljesítő Magyarország irányában. Mi ezt nem ballib szabotázsként értelmeztük, mert hideg volt és nem volt kedvünk politizálni, hanem szimpla fékhibaként, ami nem feltétlenül bolsevik ármány.
Jött a megoldáskeresés első fázisa: vajon a fékolaj felforrt és befogott a fék? Némi felnire öntött
langyos víz bizonyította, hogy ilyen egyszerűen nem ússzuk meg, a blokkolás nem oldott fel.
Oké, semmi gáz, lekapjuk a kereket és visszaszereljük a leesett féknyerget, fékbetétet, keréktárcsát,
futóművet, motort, váltót, bármit.
... Hihetetlen lelkesedéssel döntöttünk úgy, hogy kellő igény esetén komplett generált is elvégzünk mi, ott, az éjszakai országút szélén, 9 fokban, szerszámkészlet nélkül. Na, nem mintha egy professzionális Iveco-felszerelés sokban előrevitt volna két számítógépest, egy vendéglátóst, egy logisztikust és egy leendő könyvelőt, de itt és most értékeljük a lelkesedést!
A lelki nekiveselkedés után az első elakadás ott következett be, hogy a szerszámos táskában talált
négyféle kerékanya-kulcs mindegyike kicsi volt a vontatónk csavarjaihoz. Picit frusztrált, hogy én
magam indulás előtt nem sokkal dobtam ki a szatyorból egy ránézésre azonos kulcsot, ami eszerint
épp az egyetlen korrekt méretű volt, de hát én sem vagyok egy géplakatos, maximum hülye.
A társaság nem adta fel, így nekiálltunk stoppolni, hátha egy megálló furgon, kisteherautó stb. rendelkezik a szükséges méretű kulccsal és ha annak tulajdonosa kivárja majd azt a saccperkábé tizenöt órás házibarkácsot, amit terveztünk, akkor meg is vagyunk mentve.
Franciaországgal kapcsolatban az elmúlt kb. 25 évnyi nemzetközi sofőrködési tapasztalataim meglehetősen negatívak voltak, sok inzultus ért a régióban és sok dühítő emlék erősítette bennem az aggodalmaimat, miszerint a franciák miatt nyugodtan itt pusztulhatunk majd, örüljünk, ha valamelyik direktben elgázol és megment minket a lassú fagy- vagy éhhaláltól, egymás elfogyasztásától.
Rasszista és rosszindulatú énemet nagy lendülettel félredobtam és inkább beültem az autóba, hogy
onnan sajnáljam a többiek reménykedő, egyben életveszélyes ugrabugrálását az autók között.
Természetesen a francia furgonok és kisteherautók nagy ívben tojtak ránk és kis ívben kerülgették
az eléjük ugráló utastársaimat, dudálva és szenvtelenül. Sztereotípiáim lelkesen fejlődtek és
erősödtek... Ám ekkor döbbenetes történésként megállt egy terepjáró, benne egy jól szituált – mint
kiderült: doktor – úrral, aki megértette angol hablatyunkat és úgy döntött, ad nekünk kulcsot, már ha
van neki. Csakhogy a csomagtartója full tele volt mindennel, legalul a pótkerék és talán, esetleg
egy jó méretű kulcs. Ott, az éjszaka közepén kirámolta, sőt hagyta, hogy mi kirámoljuk csomagtartóját
és valódi fájdalommal a szemében látta be, hogy neki sincs kerékanya-kulcsa. Még próbált
megoldáson gondolkodni, de belátta, hogy Franciaországban egy négynapos ünnep második
napjának késő estéjén nincs az a beteglelkű szakértő állampolgár, aki szerszámot venne a kezébe...
Mindeközben Facebook-on a dél-franciaországi magyarok is felpörögtek, hallva helyzetünkről,
igyekezve segíteni rajtunk – de ők is belátták, hogy a Szaharában vagy a pápua felvidéken
hamarabb találunk nonstop szervizt, mint Marseille-től úgy 50 km-re, Nizza közelében, Párizstól
TGV-vel úgy kétórányira. Még taxist sem találtak, aki majdan fedél alá vinne minket az országútról,
ha netalán házi szerelésünk több kárt okoz majd, mint hasznot. Még autómentőt sem, aki kijönne
készpénzes fizetés ellenében, merthogy előbb vegyük fel a kapcsolatot autónk spanyol biztosítójával, aki majd kirendeli őket. Picit olyan 'Holdra kerültünk' érzés kerített hatalmába, de ekkor jött egy másik autó, aki megállt nekünk...
Ennek okát nem értettük, mivel a csomagtartójában egy hatalmas hűtőszekrény dekkolt, amit épp
szállított hazafelé a tulaj és ami miatt lecsukni sem lehetett annak ajtaját.
De francia élményeimet ízesítendő, a fickó minden tiltakozásunk ellenére kikapta a hűtőgépet az
éjszakai országút aszfaltjára, csakis hogy nekünk kulcsot kutathasson alatta... Döbbenet és néma csend, még az agyamban is, ami nagy szó, mert bizonyos dolgok mindig járnak benne
Kulcs értelemszerűen nem került elő a szerszámos készletből, így a hűtőt visszaemelte és
sajnálkozva továbbhaladt, de elmondta, hogy holnap – szombaton – elvileg itt nyitva lesznek a
boltok (később kiderült, hogy azok valóban, de a műhelyek semmiképp).
Kamionokkal is próbálkoztunk, hiszen azoknak van mindenük és amúgy is országúti betyárok, megértik, hogy zizeg a lelkünk ebben a szituációban. Ők azonban dudálva, villogva, nyerges
vonaglással kerültek ki bennünket és nagy gázzal hagytak minket maguk mögött... Pechünkre szinte csak francia rendszámúak érkeztek, hiába bíztunk egy szolidáris spanyolban vagy magyarban (az utánfutónk magyar rendszámmal pihent az árokparton).
Hideg volt, éjszaka volt és egyre kevesebb autó – a normális emberek nem befékezett autójuk mellett, az országúton töltik a négynapos ünnepet, hanem otthon, családi körben. Na de hol vagyunk mi a normálistól?
Egyszer csak jön egy picuri autó, benne apuka, anyuka, kicsi gyerek... Nem is intettünk neki, hiszen mérete alapján inkább a csomagtartónkba férne, nemhogy megfelelő méretű kulcsot tartana magánál, de ő kérés nélkül megállt, behúzódva az út közepén lévő apró, forgalomtól elzárt sávra. Azonnal próbált nekünk guglizva segítséget szerezni okostelóján, miután belátta, hogy a szerszámai nem teljesen kompatibilisek... Miután ő is rálelt az online infókra, miszerint Franciaország minden
vállalkozása az ünnep alatt zárva tart, felajánlotta, hogy elhúz (!) minket utánfutóstul (!) egy műhelyig... és ezt komolyan gondolta! Kb. öt tonnányi tömeget... Minden pozitív jelzőm a francia srácé, de jeleztem neki, hogy önmagában a szerelvény is kuplungcserésre sütné őt pár km alatt, de a beblokkolt kerék miatt ez képtelenség, ha meg nem lenne beállva, akkor magunk is legurulnánk, hiszen motorikusan nincs gondunk. Sajnálkozott, sok sikert kívánt és továbbhaladt kis családjával.
Pozitív döbbenet és percekig tartó ámuldozás köreinkben...
Megérkezett a rend őre... Villogó kék fényekkel mellénk állva, ablakon keresztül kommunikáltunk, elmondtuk mi fáj, mik a vágyaink és mit szeretnénk meglepiként, bízva abban, hogy a Rendőrség adatbázisa kiváló és naprakész, rádión keresztül azonnal megoldják minden bajunkat és még vacsorát is főznek nekünk...
Ehelyett totális megrökönyödéssel azt láttuk, hogy előveszik okostelefonjukat és elkezdenek guglizni. Egyikük némileg értett angolul és megpróbáltam értésére adni, hogy velük együtt
immáron négyszázhatvanan állapították és állapítják meg a Google-n, hogy nincs segítség, ez a régió ilyentájt passzívabb, mint a baloldali szavazók Magyarországon, ami elég nagy szó, de ők masszívan tovább szörcsöltek és felhívattak velem két francia számot, amit találtak és ahol nem beszéltek más nyelven, mint amin én egy szót sem, szóval összehoztuk közösen is a lényegi konzekvenciát: nincs megoldás. Ennél a pontnál ismét felsejlett bennem a szakmai elvárás, a rend őrével szembeni várakozás, aki szolgál, aki véd, aki előállít... majd ő megoldja, rádiózik, intézkedik, levegőbe lő... de annyit mondtak, hogy most dolguk van, menniük kell, hamarosan visszanéznek errefelé, hogy találtunk-e megoldást és amúgy meg hajrá, sok sikert... nem menjünk az úttestre,
mert az veszélyes és ne szedjünk gombákat, mert az az övék... Elhúztak és teljes némasággal néztünk utánuk egészen addig, amíg üvölteni nem kezdtük magunkból az „ez most miiiii???!!!” és értelmileg ezzel azonos tartalmú hangulatkiáltásokat.
Újabb megnyugvási fázisba érve tovább próbálkoztunk hasonszőrű haszonjárművek stoppolásával,
de csak azt értük el, hogy mindannyiunkért aggódtunk, mert életveszélyes szlalomozással bújtak át közöttünk, csak hogy ne kelljen segíteni egy elakadásjelzővel álló utánfutós furgonon, annak öt, láthatósági mellényben villogó utasán...
Az apátia egy olyan állapot, ami a depresszió fókuszált pillanatait jelenti és amit nálam megspékelt a tudat, miszerint én, ÉN dobtam ki az egyetlen jó méretű kulcsot a kocsiból indulás előtt és ez a
sok szerencsétlen, leendő közúti áldozat miattam pattog fel s alá a járművek maximálisan közömbös vezetőinek érzékeire és reflexeire bízva...
Aztán egyszer csak kamion közeledik. Román (ismétlem, mert fontos a sok-sok szintén
sztereotípiákkal megspékelt honfitársunk számára: ROMÁN) rendszámmal. Hátulról. Ez fontos, mert hátul magyar a rendszámunk. Ezt is ismétlem: MAGYAR rendszámunk felől közeledik egy ROMÁN kamion.
Megáll...
Vajon egyszerűen agyonlő minket, vagy bocskort kiáltva feszítővasat nyom a hátsónkba?
Kiszáll, angolul keveset beszél, elnézést kér, hogy magyarul sem tud – és még mindig nem vette elő a leendő gyilkos fegyvert!
Odasétál az autóhoz, mutogatunk, 'blocked', 'stopped', igazi animációkat és valódi performanszot nyomunk le neki kollektíve, ő pedig érteni akarja, majd meg is érti útszéli parkolásunk okát.
Hozza a bődületes szerszámosládát, kipakol, felemel a nagy hidraulikussal, lecsavar (akkora kulcsa
is volt, amivel még egy Közgép-et is letekerne), majd nekiáll – javítani!!!
Anyám, hol élek, mi lesz az én ideológiámmal, világnézetemmel, hogyan megyek én vissza a magyarok közé??? Éjjel egy román kamionos bontja az autómat és nem elárusítás, hanem javítás érdekében!
Miután rájövünk, hogy valójában igazi autószerelő, fegyver sincs nála (legalábbis nem fogta még
ránk), egyre nagyobb bizalommal stíröljük autónk bontását... féknyereg kalapálása, fékolaj dugattyú
kicsavarása, tárcsa forgatási kísérlete, nyögés, izzadás, meló... egyedül ő, mert mi csak lélekben állunk mellette, fizikailag csupán totál bambán...
Végül rájön, nincs mentség: rámutat a csapágyra, annak takaró sapkájára és elhangzik a végítélet: "kaputt"!
Visszaszerel, visszacsavaroz, leenged, visszapakol, búcsúzik... elmondja, ne is reménykedjünk, mert
Európa ezen szegletén emberi jogai csakis a vállalkozóknak vannak, a póruljártak az út mentén pusztulnak el, ha munkaszünet van. Bezzeg Romániában, továbbá Magyarországon (!) ilyen nem fordulhat elő, mert ott az emberek dolgoznak, az még egy normális világ...
Kezébe nyomok egy húszast, a munka mellett a hozzáállásért és a bölcsességért is, alig akarja elfogadni, majd megköszöni és sok sikert kívánva továbbáll...
No comment...
De, mégis: francia magánember kipakolja a komplett csomagtartóját, kirámolja a hűtőszekrényt, elvontatna minket egy fél kispolski méretű kisautóval, román kamionos nekiáll szerelni egy magyar csapat kérésére az éjszaka közepén, előre fixált díj nélkül... sztereotípiáim komoly lövéseket kaptak és minden negatív érzületem, előítéletem miatt bűntudatot érzek amellett, hogy fázom is.
Mindemellett francia furgonosok, kamionosok kikerülnek, a rendőrök némi netezés után
lekoccolnak, ez pedig világnézetemet a másik oldalról bombázza. Egy biztos: errefelé senki és semmi nem normális.
Közben a tőlünk 60 km-re minket váró utasaink lemondják a fuvart, elmennek majd vonattal egy nagyvárosig, ahonnan az Eurolines buszára akarnak szállni. Másnap megtudjuk: a vonat is lerobbant
alattuk. Már tudjuk: ők maguk az átok, miattuk van minden és punktum. Ettől picit jobb...
Miután a Facebook-on értünk küzdők is jelzik, nincs segítség, még az autómentő sem jön ki értünk,
ha nem a spanyol biztosító bízza meg őket, hatalmas szkepticizmussal tárcsázom a marbella-i
Generali ügyfélszámát...
Spanyolokat hívni munkaügyben, péntek éjjel? Elég komikus...
Elsőre felveszik. Beszélnek angolul. Máris intézkednek, ne aggódjunk, mindent elintéznek, fizetnek, jön a trailer 45-60 percen belül. Menjünk motelbe és nyugodjunk meg.
Auhh... pici európai fíling, picike civilizáció, picike emberség és reménysugár...
Autóba ülünk, jár a motor, melegszünk, várjuk a trailert, spanyol kifejezéssel a gruát
.
A tapasztaltak hatásai alatt vagyunk... kaptunk jéghideget és jó meleget is. A legszélsőségesebb
hozzáállásokat tapasztaltuk meg, részben erősen alátámasztva, részben komolyan megbillentve
előítéleteinket...
Kb. 45 perc múlva a rendőreinkkel együtt megérkezett a grua. Középkorú pasi kiugrik, odaszalad,
szálljunk ki a kocsiból. Kiszálltunk. Elkezdi felkötni az autót a vontatóra, leakasztja utánfutónkat,
nem kérdez és nem mond semmit
.
Szólunk neki: van két beteg kutyus is velünk a hátsó részben. Vegyük ki, szól a diktátum. Kivesszük. Állunk, várunk.
Engem beparancsol a volán mögé és felkormányoztatja a csikorogva, recsegve felkúszó autót a rámpára. Közli, hogy az utánfutó itt marad
! Miii??? Mondom neki, majd a rendőröknek is: emberek, tele van cuccal, értékkel! Az országúton bárki feltöri, kipakolja. A rendőr szerint ne aggódjak, látja, van rajta lakat. Anyám, ez hülye! ...és az én kontómra hülye!
Mondom neki: kb. egy perc felakasztani a futót egy idegen autóra és elvinni a hátsó kertbe. Kb. két
perc lefeszíteni itt helyben a lakatokat... mindössze ízlés és választás kérdése. Azt mondja, hát ja, megérti, de reméljük (reméljük!), nem történik ilyesmi.
Franciaország, 2014., Marseille és Nizza között, a rendőrség ezt nyújtja...???
Igen hisztissé váltam, csúnyán néztem és fenyegetően mozgattam a kisujjamat, ezért a rendőrök egyezkedni kezdtek a gruással, ugyan vigye má' el a futót is. Közbeszóltam, hogy amúgy kötelező is, merthogy a biztosításunk azt is tartalmazza... A szállító morgott egyet, majd kb. 1 perc alatt ráaggatta a futót a saját vonóhorgára és indult volna tova... hacsak nem szólunk, hogy ember, várj már, minden cuccunk a kocsiban, nem mondtad hová viszed, meddig viszed, mikor érhetjük el a holmijainkat stb. Jaaaa, majd hétfőn, addig le lesz zárva: ad öt percet, vegyük ki ami kell... közben morog, szitkozódik, szinte köpköd. Én felmászom a rámpára, félig lelógva kapaszkodok egy nyitott ajtóba és dobálom ki ruháinkat, táskáinkat, a laptopokat, pénztárcákat, iratainkat, kajáinkat, mindent, ami egy többnapos dekkolás esetén netán létszükséglet lehet és amit szó nélkül elvitt volna e kedves ember... Közben sürget, kapkod, rohangászik körülöttem, frusztrál az idegbajával, amiből nekem is van elég, így persze pár dolog bentmarad és később anyázunk miatta a motelban... de a motel még nagyon-nagyon messze van.
Végül elviharzik, utánfutónk kivilágítatlanul pattog a grua mögött, később kiderül, hogy összetörte az elektromos csatlakozót, a segédkereket és a hátsó kitámasztót is. Sebaj...
Az általa adott elismervényen szereplő cím egy Le Luc-ban lévő telephelyé, ami épp a legközelebbi település és ahol épp tudunk is alacsony árú motelt, így ezt tűzzük ki elérendő célként. Mondjuk a hátramaradt rendőröknek, hogy akkor most odamennénk, mi jár erre: taxi, busz, űrhajó?
Rázzák a fejüket, erre sajna semmi... se busz, se taxi, se szatellit. Oké, akkor mégis mit tegyünk, 12
km-re a civilizációtól? Azt mondják, kérjünk segítséget a barátainktól, ismerősöktől? Jaj, már megint egy „miiiiiii???
”... Ember, az ismerőseink vagy Dél-Spanyolországban, vagy
Magyarországon élnek, mindkét földrajzi pozíció uszkve 1200-1500 km-re van innen, elég nehéz idecsábítani a jelenlegi vagy exszomszédot egy 12 km-es gyorsfuvarra... Azt mondják, sajnálják, legyen szerencsénk és feltétlenül menjünk le az útról, mert az olyan veszélyes, hogy csak na... majd elmennek.
Ha valakit fejbelőnek, hatos sorozattal, az sem néz furábban, mint mi, egyedül maradva a néma, sötét, jéghideg országúton, távolodóban látva rendőreink fényeit... De legalább nem vittek sittre. Vagy az jobb lett volna? Meleg... kaja... ágy... hmmmm...
Európai Unió, azon belül az egyik legfejlettebb tagállam, Franciaország... Itt állunk, tele tapasztalattal és gatyával.
Hamar megállapítjuk, hogy a gyalogtúra esélytelen. Rengeteg holmi, nehéz táskák, bőrönd, két kutya, még 1 km sem menne, nemhogy 12... ráadásul megmondták, nem lehet gyalogolni az országúton, mert veszélyesebb a fagyhalálnál...
Integetünk a félóránként feltűnő autóknak, de látva ötünket, kutyáinkat, csomagjainkat, felbőgő motorral fogják menekülőre a dolgot... megértem, nem neheztelek rájuk, szimplán fázom tovább.
Egyszer csak személyautó közeleg, láttunkra lassít, majd a szélvédő mögött felvillan a kék fény és megáll. Két egyenruhás száll ki a civil kocsiból, döbbent arccal néznek ránk és keresik az űrhajónkat... Gendarmerie a felirat ruhájukon, nem Police Municipal, vagy mi volt az előző, akik otthagytak minket.
Kérdi egyikük, szabad fordításban, mégis mi' frászt keresünk itt hajnali 3 táján, itt, ahol még a gengszter se jár? Elmondjuk kalandunkat, ők fura grimasszal emésztik a hallottakat és valami
hasonlót olvasunk ki tekintetükből, mint amit magunk is érzünk - „ilyen nincs!”.
Próbálnak rendőrként stoppolni (!) nekünk arra járókat, de miután ritka a forgalom három táján és az erre járók sem rendelkeznek elegendő férőhely-kapacitással, a helyzetünk romlani kezd. Brigi nagyon fázik, Roland ciánkapszulákat keres a zsákjában, Noémit sétálni viszi a nagykutya, akarata ellenére, Zoli monológot motyog a francia határ átlépése iránti beteges vágyáról, én pedig igyekszem nagyon halkan vacogni, nehogy tovább demoralizáljam a csapatot.
Hosszas passzív és eredménymentes idő elteltével az egyik rendőr odahív és azt suttogja: ők most olyat tesznek, ami nagyon-nagyon tilos, de idehívták még egy kollégájukat járőrkocsival és a két autóval elvisznek minket a motelig, de figyeljünk, hogy ha autó fényeit látjuk, szakítsuk félbe a becuccolást, mert őket megfenyítik, bebörtönzik, kivégzik és még a Marsra is száműzik ezért, mindezt egyidejűleg...
Megérkezik egy immáron feliratos, villogós, csilivili Gendarmerie autó, majd a két kocsiba villámsebesen bepakolunk. Ülök, ölemben a nagy kutyával, aki lemondva életéről próbál lecsúszni a padlóra, ami amúgy tilos. Valamennyi erőmmel és sörhasam teljes bevetésével tartom őt szintben, miközben a két rendőrautó hasít velünk a motelhez...
Ott még lekérdezik, van-e szabad szoba, majd bárminemű hála elfogadása nélkül, kizárólag lelkes „merszí” és ezzel vegyített „merszíbokú” kiáltásainkat bezsebelve távoznak...
Volt szoba... Három is. Brigi és Roli az egyikben, Zoli a másikban, mi Noémivel a harmadikban keressük a kardot, amibe beledőlhetünk.
Másnap szombat lesz, aztán vasárnap, nyitott műhelyre esélyünk sincs, kaját is vennünk kéne, az autót is meg kéne nézni, hogy jó helyen tárolják-e, hiszen síkideg vagyok az aggodalomtól...
Másnap, némi maradék reggeli begyűrése után a motel internetes szolgáltatását izzítva laptopon keresem a grua telephelyének pozícióját – sikertelenül. Nincs ilyen quartier, nincs ilyen cím, nincs ilyen cég a neten sem... Hmmm... izgi.
A recepción viszont ismerik őket és nyomtatnak egy térképet, amivel odatalálhatunk... 7 km. Gyalog. Mert taxi, busz Le Luc-ban sincs, itt még a dédmama is saját Peugeot-val jár, vagy maximum ellopja a szomszédét.
Elindulunk csapatosan, úgyis kell vásárolnunk is, de azt se tudjuk, hol egy szupermarket.
Másfél óra séta után elérjük a városka belső részét, ahol találunk autósboltot, nyitva is van, rá is
kérdezünk: igen, a csapágy 109 euró, keddre lenne... Nyilván nem rendelünk, mi hétfőn
továbbmegyünk, a telephely szervíze biztosan megoldja, tudják, hogy sürgős és hogy sokan várunk
rá.
Aztán rálelünk egy Intermarché szupermarketre is, ahol veszünk minden földi jót, ami kijön 5-6 euróból...
Úgy döntünk, nem sétálunk további 5 km-t, mert mindenki biztos benne, hogy zárt, őrzött telephelyre lehet csak szállítani a járműveket (később kiderül, hogy ez az egyetlen dolog, amiben
nem tévedtünk , valóban védett helyen várt ránk a szerelvény).
A boltból kilépve megállapítjuk, hogy szakad az eső, villámlik, dörög és az eget fürkészve ez nagyjából negyvennapos eső lesz. Idefelé még sütött a Nap... most meg tele vagyunk nehéz szatyrokkal. Egyikőnk sem csodálkozik, most alapjáraton ezt érezzük normálisnak...
Leültünk a bolt előtti, eresz alatti padra és kínunkban szétröhögtük az agyunkat. Brigi azonnal családot akart alapítani, Roli szerint be kellene osztani a maradék négy eurót egy hétre, Zoli szerint pedig minden francia egy hülye. Mi Noémival eszegettünk és azon gondolkoztunk, melyikünk fogja túlélni mindezt és mit mond majd a családnak...
Aztán meguntam, felálltam és nekiindultam a szakadó esőben a közeli benzinkúthoz, „taxit” szerezni. Megázva érkeztem oda és a benzinkutas hölgy megerősített, hogy a legközelebbi taxiállomás valószínűleg Budapesten található, busz pedig nem jár erre azért,  mert csak
Úgyhogy a tankolni érkező, amúgy üres kisbuszokat támadtam le szívszaggató sztorinkkal, kérve a sofőrt, vigye el az öt elcsigázott magyart a kb. 1,5 km-re lévő motelba a szakadó eső miatt.
Mindenki sietett, senki nem értett angolul, spanyolul, érthetetlen módon magyarul sem, mindenki az óráját mutogatta és volt, aki csak hátat fordított egy roppant lealázó pofavágással.
Aztán jött egy kis dobozos furgon, olyan Kangoo-féle, csak ezeréves, széthulló fázisban. Fiatal fickó szállt ki tankolni, egyetlen idegen nyelv ismerete nélkül, de nem engedett elfordulni, érdekelte a sztorink... Én elmondtam angolul, ő bólogatott, nem értette, de mondta, üljek be, elvisz minket. Odamentünk a bolthoz, de kiderült, hogy a csomagtartója fullig van, áthelyezett egy beépített gyerekülést, rengeteg szerszámot, dobozt, vödröt, majd 4 embernek helyet varázsolt. Én még mindig láttam lelki szemeim előtt az általam kidobott kerékanya-kulcsot, így rebegő pillákkal kiugrottam és a többiek integetve elhúztak a motelbe.
Pár perc múlva érkezett egy arab srác az áruház parkolójában álló kocsijához és bár tanuló jogsija volt, szó nélkül engem is hazafuvarozott, sok szerencsét kívánt és elköszönt.
Román kamionos szerel nekünk, francia figura kipakolja a hűtőt, a csomagtartót, elvontatna vagy épp tilos módon szolgálati kocsival fuvaroz, arab srác első blikkre elszállít...
Kezdhetek új értékrendet felépíteni, buta magyar fejemmel...
A szombat hátralévő része és a vasárnap mély csendben telt, pihenni próbáltunk (aminek ellentmond, hogy letöltött videóként Való Világot és Éjjel-nappal Budapest-et néztünk Noémivel), tudván, hogy a bolygó ezen vidékén ilyenkor csakis a zombik működnek, az emberek hibernált állapotban várják a hétfői rebootot.
Ám a kedélyeket felkavarta Palkó úr bejelentkezése a Facebook-on, akiról kiderült, hogy magyar autószerelő, mozgó javítóműhelye van és tőlünk kb. 20 km-re éldegél... Mint a mesében, már csak a varázspálca hiányzott, de az kiderült később, hogy nagyon is...
Azt mondta, ő átveszi az ügyünket, mert a grua cég biztosan át fog verni bennünket pénzzel és időben egyaránt, de ő hétfőn rágyúr erre, beszerzi az alkatrészt és aznap mehetünk is tovább, mindezt baráti áron...
Nagy volt az ünnep, koccintottunk is narancsszörppel, várva a hétfőt...
Hétfőn kiderült, hogy az Iveco szerint ehhez a modellhez háromféle típusú csapágymegoldást használtak, nem tudni, ebben melyik van. Szerelőnk kettőt beszerzett, a harmadik csak rendelésre van. Bizakodtunk...
Kiderült, hogy a motel által adott térkép alapján szerencsénk volt, hogy nem indultunk telephelyet felkutatni, mert szerelőnk telefonon történt egyeztetése alapján kiderült, hogy teljesen más irányban vannak...
Odamentünk, beengedtek minket helyszíni javításra. Közben kiderült, hogy maga a grua cég nem is javít, csak szállít és hogy szerdára (!) ütemezték be az autónk átszállítását egy javítóműhelybe...
Ouh. Empátia en France...
A csapágyat csak aggyal együtt sikerült lebontani, mert beleégett, beleszorult. Ráadásul kiderült, hogy épp a harmadik típus való bele... naná. A szerelőnk engem visszavitt a motelbe, ahol a többiek elkeserítésében lehetett így nagy szerepem a
továbbiakban. Ő maga elvitte a kerékagyat, kipréselni a törött csapágyat és beszerezni az újat. Facebook-on kommunikálva jöttek a hírek: prés oké, csapágy kint van, agy nem sérült... Juhhé! Alkatrész nincs... talán egy bontóban, egy óra múlva odaér... drukk... Közben nekünk ki kellett cuccolni a szobáinkból, letelt az időnk és a motel előtti kis teraszon vártuk a híreket.
Ami jött is a bontóból: nem jó...sokadik naná
...
Rohanás a boltba a szerelőnk által, rendelni a leggyorsabb beszállítótól... oké, de kiderül, hogy az is 24 óra, ráadásul önállóan csapágyként nem lehet, csak kompletten, aggyal együtt... 109 helyett 366 euróért... a fejemmel már úgy bólintottam rá, hogy abban benne volt életem minden fájdalma, beleértve óvodáskori sérelmeimet is.
Újabb szobafoglalás, immáron keddig, aznap délelőtt megjön a cucc, Palkó Úr berakja és
lekoccolunk. Vásárolni ismét kell, én nem vagyok hajlandó, inkább itt döglök, de előtte legalább leadom a
pocakomat...
Roliék elmentek és hoztak nekünk is élelmet, mint katasztrófavédők a belvíz sújtotta károsultaknak.
Depresszió, döglés, Való Világ...
Másnap ismét kicuccoltunk a motelből, elfoglalva kedvenc teraszunkat és vártuk a híreket.
Az alkatrész nem jött meg az ígért 11 órára... sem délre... aztán bezárt a bolt sziesztára, hiszen előtte csak négy napig volt pihenő... Délután újra nyitva, de az alkatrész sehol.
Ekkor tudtuk meg, hogy csapágyunkat a nagy Franciaországba, az EU szívébe Belgiumból hozzák! Anyám... Az olasz határ 400 km, és autónk olasz
... Franciaország elvileg az egyik best of, az egyik number one az EU-ban, verik is a pozícióért a németek asztalát... de olyan csapágy, ami az utakon kb. ötpercenként elhaladó típusba kell, kizárólag a megyényi Belgiumból érkezhet, ott a stock, ott az Élet, mit nekünk a legnagyobb francia városok, a helyi ipar, a rengeteg autó...
A belga futár délután ötkor megérkezett... Újabb stressz: jó-e, amit hozott? Jön a hír: tökéletes!
Wow, rohanás a telephelyre, beszerelni...
17:45 -kor érkezünk , de kiderül, hatkor zár és a tulaj már nem enged be, mert neki programja van... Szerelőnk kérleli, felesel vele, majd üvölt, végül verekedés irányában mozdul el a csevej... Semmi... A francia pali hajtogatja, hogy őt nem érdekli a péntek óta veszteglő öt ember, a két kutya, a 600 eurónál járó motelköltség, neki programja van és ez pedig a mi bajunk
... Különben is, jól megadta asszonyának is a magáét, amiért első nap beengedett minket a telepre, leszerelni a csapágyunkat, mert ez tilos. De ha már ez van, jöjjünk vissza reggel és kapunk egy órát.
Hívom telefonon a többieket: ne pakoljatok tovább, ne álmodozzatok duruzsoló motorhangról, elhaladó tájakról, ehelyett vegyetek ki 3 motelszobát... Hívom bennünket váró két utasunkat is, akik közben lerobbantak vonattal, visszautaztak és vártak ránk újra, ma pedig már csomagoltak, hallván hogy itt az alkatrész és indulunk... pakolás ki, maradunk.
Tragikomédia...
Szerelőnk is dühöng, csapkod, folyamatosan ismétli, hogy ha tudja, be se vállalt volna minket
...
Ez nem esik túl jól, mivel rágódom, mi okozott neki ekkora traumát... Első nap csak telefonált, másnap leszerelt és kipréselt, megnézett egy bontót, aztán telefonált. Harmadnap telefonálgatott, majd amikor megérkezett a cucc, eljött a telepre ahonnan visszaküldték. Ez még nem tűnik extrém nehézségű munkának, pláne fura érzés, amikor saját helyzetünket ecsetelem és arra is az a válasz, hogy hát még neki
... Mindegy, betudom az idegességének, mert amúgy rokonszenves és tényleg
próbál segíteni nekünk...
Szerda reggel... már fél nyolckor felvesz furgonjával szerelőnk a motelnél és megyünk a telepre.
Kb. 15-20 perc alatt teljesen készre rakja az autót és indulhatunk!!! Kifizetem a telephely által kért további 130 eurós tárolási díjat, az alkatrész 366 euróját és a 300 eurós szerelői munkadíjat (490 helyett, kedvezménnyel), mindezt összeadom a motelköltségeinkkel és levezetem az egyenletet, az indulataimat és az életkedvemet a föld alá... 1.350 eurót hagytunk itt kp-ben a grua szállítási díja nélkül , mert utóbbit a biztosítónk átutalta neki... a csapágy egy magyar weboldalon 28 ezer forint lett volna...
Felpakolunk, haladunk, ismét úton.
Megállunk utasainkért az Antibes közelében lévő találkozási ponton, ők beszállnak, majd indulnánk
– de a motor (történelmében először) nem indul... Másodszorra sem.
Minden ezoterikus és paraizé vádaskodásunk megalapozottá válik és tutira képben vagyunk  utasaink elátkozottságát illetően, ami miatt komoly felelősség terheli őket gondjaink miatt...
Praktikusan azonban a kártérítés bevasalása előtt újraindítóztunk – és elindultunk
...
Afféle 'hab a tortán' csúcspontra pedig akkor jutottunk, amikor nem sokkal ezután a vezetőülés
alatt megtaláltuk az Iveco gyári kerékanya-kulcsát...
Nem tudom, mennyire tekinthető normálisnak a XXI, században, az Európai Unió szívében, az egyik legfejlettebb tagállam legnagyobb iparvárosainak szomszédságában a mi történetünk...
* Csapágybehozatal Belgiumból egy olyan Iveco-hoz, amiből több futkos errefelé is, mint anno Pesten a Trabantból... mindezt ide, az olasz határ közelébe, Marseille szomszédságába, az európai ipar szívébe...
* Útszélen minket otthagyó rendőrök, akik az utánfutónkat simán otthagyatták volna és akik a Google-n akartak megoldást keresni, majd feladták és ránk bízták a dolgot...
* Autómentős, aki nem is szól arról, hogy ötünket otthagyja majd, az autót bezárja minimum 3 napra és esetleg vegyük ki fontosabb holmijainkat, ja és kutyáinkat...
* Bennünket veszélyes manőverek árán is kikerülő furgonosok, teherautósok, akik pillanatig sem érezték azt, hogy segíthetnének...
* A szakadó esőben kérésemet folyamatosan visszautasító kisbuszosok, akik mind rohantak, mert amúgy életszerű ezen a négynapos ünnepen, hogy a franciák szaladnak dolgozni
...
* Grua telephely, ahol a pénteken bevitt autót szerdára ütemezik be, tudván öt utasáról
...
* Ugyanők, akik zárás előtt negyedórával elhajtanak minket ordenáré stílusban, ugyanannyi ideig
üvöltözve, mint amennyi idő alatt a szerelő másnap megoldotta a problémát...

# De ugyanitt, ugyanekkor találkoztunk franciákkal, akik időt, kényelmetlenséget nem sajnálva kipakolták autóikat, hátha segíthetnek rajtunk...
# Román kamionossal, aki mindent megtett, hogy megoldja az elakadt magyarok problémáját...
# Arab fiatallal, aki első szóra elfuvarozott az autóján...
# Francia rendőrökkel, akik egzisztenciájukat és jövőjüket veszélyeztetve segítettek rajtunk és két
autóval fuvaroztak minket az éjszakában...

Érdekes út volt...
Több, mint 2.000.000 km van mögöttem Európa útjain, de összességében sem tanultam és tapasztaltam ennyit emberi oldalról, mint ezen a fordulón, afféle esszenciában.
Köszönet mindenkinek, aki mellénk állt, aki interneten, Facebook-on drukkolt nekünk, aki támogató sms-eket küldött, aki szervezte a megmentésünket a dél-francia csoportban, köszönet mindenm megrendelőnknek, akinek megbízása volt erre a járatra és aki türelemmel és megértéssel fogadta a kezdetben még négy és fél napos, a végére kétnaposra zsugorított késésünket...
Júniusban ismét útra kelünk és reméljük, ismét a korábbi, 39 alkalommal már megszokott problémamentes fordulón teljesíthetjük a megrendeléseket!

Nolasol