Évente 35-40 ezer titokzatos eltűnés a nyugati világban.

Kezdjük a legelején és próbáljuk meghatározni, mit is értünk „eltűnés” alatt. Természetesen nem a négyes-hatos villamoson köddé vált mobiltelefonunkra, vagy a másik klasszikus, minden háztartásban jól ismert esetre (a mosógépbe párosával berakott, majd onnan szőrén-szálán felszívódó egy darab zoknira) gondolok, hanem azokra az emberi lényekre, akik (általában egyik napról a másikra) egyszerűen eltűnnek lakókörnyezetükből, s mindenféle előjel és/vagy ésszerű magyarázat nélkül nem mutatkoznak többé.

1.) Szubjektív előszó

Nem tudom, olvasóink közül hányan voltak (netán vannak) vannak olyan helyzetben, hogy saját tapasztalatokkal rendelkezzenek ismerős vagy hozzátartozó eltűnésével kapcsolatban, de őszintén remélem, hogy nagyon kevesen. Tudjátok, hogy nem nagyon szoktam olvasóimat magánéleti információkkal terhelni, azt azonban elmondhatom, hogy az én tágabb családomban van olyan eltűnt személy, akinek esete tökéletesen illeszkedik az alábbiakban megtárgyalandó mintába: utólag teljességgel érthetetlen, előzmények nélküli és (legalábbis a rendelkezésemre álló információk alapján) minden józan észnek ellentmond.

Ezt csak azért osztottam meg veletek, hogy érzékeltessem: megpróbálok ugyan objektívnek és pártatlannak maradni, de ha a továbbiakban esetleg egyik-másik mondatomból csipetnyi elfogultságot vélnétek kiolvasni, a hiba bennem van.

2.) Számok

Első körben azt ajánlom, hogy saját portánkon nézzünk egy kicsit körül, s lássuk, hogyan alakulnak idehaza az eltűnt személyekkel kapcsolatos hivatalos kimutatások. Szándékosan nem fárasztom az olvasókat egészen pontos adatokkal (a rendelkezésemre álló források sem egyértelműek ilyen vonatkozásban), abban viszont biztos vagyok, hogy a nagyságrendek abszolút megfelelnek a valóságnak. Igyekszem nem túlzásba vinni a számokat, de sajnos a levezetéshez szükség van rájuk.

Magyarországon évente és átlagosan körülbelül 16-18 ezer eltűnési esetet jelentenek a hatóságoknál, zömében a rendőrségen. Ezt 365-tel visszaosztva megkapjuk, hogy (többé-kevésbé kétségbeesett) emberek naponta 45-50 alkalommal térnek be a legközelebbi rendőrkapitányság ügyeletére azzal, hogy hozzátartozójuk (barátjuk, ismerősük) egy ideje nem jelentkezik. Még mielőtt bárki is a szívéhez kapna a horribilis szám olvastán, gyorsan pontosítanom kell: ebbe a 16-18 ezerbe minden „eltűnéses” bejelentés beletartozik, a játszótérről elkódorgó, szülői felügyelet alól kikerült óvodás esetétől (akit a hisztériás anyai bejelentés után negyven perccel megtalálnak a parkban, amint hasonfekve az egyik különösen érdekes hangyaboly tevékenységét szemléli, épen és egészségesen) egészen a 85 éves Sanyi bácsiig, akit amúgy már évek óta nem látott a családja, de egy örökségi ügy miatt most vált érdekessé a személye (lásd még a holttá nyilvánítással kapcsolatos tudnivalókat, amiről a későbbiekben majd még szót ejtünk). Az alapbejelentések 65-70 %-a kiskorúval (ezen belül a többség gyermekkorúval) kapcsolatos.

Csak mert elég sok zavar van a kategóriák között, főszabályként ez a helyzet:

Kiskorú: 18 évesnél fiatalabb
Fiatalkorú: életkor 14 és 18 év közötti
Gyermekkorú: 14 évesnél fiatalabb 

Az összes bejelentés 35-40%-a pár órán belül megoldódik, vagyis az „eltűnt” személy (általában az elkódorgott gyerekkorú) előkerül. Ezek túlnyomó hányadában különösebb adminisztrációra sincs szükség, „csak” egy empatikus ügyeletes tisztre, négy-öt (jól megfogalmazott) kérdésre és egy pohár hideg vízre (vagy egy forró teára). A gyorsan mozgósítható polgárőrök és a közvetlen lakókörnyezetben élő más lelkes, önkéntes egyének ilyenkor csodákra képesek.

Az ügyek további 40-45%-a egy-három nap alatt tisztázódik (a durcás, világgá ment tininek elfogy a zsebpénze, vagy rájön, hogy a szőke hercegnek nemhogy fehér lova nincs, de szőkesége sem valódi, esetleg az eltévedt, Alzheimer-kóros nagyira is rábukannak egy kórházban). Végezetül van még egy olyan 5-8 százalék, akik hónapok múlva (de egy éven belül) előkerülnek

Ha mindezeket az eredeti számból szépen leírjuk, marad évente 1500-2000 olyan eset, amely a szó komolyabb értelmében is megérdemli az „eltűnt személy” jelzőt, vagyis az érintettek – mondjuk – 90 napon túlmutató ideig sem kerülnek elő. Közülük egyesek (a legtöbbször véletlenszerűen) még fel-felbukkannak élve a negyedik hónapon túl is. És arról se feledkezzünk meg, hogy az országban évente találnak úgy 150-200 azonosíthatatlan holttestet; biztosan szép számban van köztük eltűntként és/vagy ismeretlen helyen tartózkodó körözött személy is. Nagyvonalúan számoljunk le mondjuk évi 300-350 főt, akik olyan balesetet szenvednek (vagy olyan körülmények között lesznek öngyilkosok, netán emberölés áldozatai), hogy földi maradványaik soha nem kerülnek elő. Tegyünk egy engedményt a globalizált világnak is: fogadjuk el, hogy az eltűntként bejelentettek között évente akad ugyancsak 300-350 fő, akik úgy vándorolnak ki külföldre, hogy ennek sem itthon nem lesz nyoma (például egyetlen hozzátartozójukat sem értesítették erről), sem új hazájukban nem jelentkeznek be valódi nevükön (ha ugyanis ezt megtennék, előbb-utóbb a hazai hatóságok is tudomást szereznének róluk, illetve új lakhelyükről).   

Hangsúlyozom: tudom, hogy sokan emigrálnak, főleg mostanában, tehát nem azt állítom, hogy 300-350 fő tartozik a kivándorlók csoportjába. Azt vélelmezem (eléggé megengedően), hogy az eltűntként bejelentettek között vannak ennyien, akik külföldre kerültek és amúgy semmi bajuk.

És elérkeztünk ahhoz a számhoz (vagy csoporthoz), amely a konteósok fantáziáját már régóta birizgálja.

Évente körülbelül 600-700 ember tehát úgy tűnik el idehaza, hogy sem a családja, sem az ismerősei, sem a barátai nem látják őket soha többé. Évente hat-hétszáz ember, vagyis egy átlagos magyar falu teljes lakossága.

Hogy ne lehessen azzal vádolni, hogy (a botránykvóciens növelése érdekében) mindig felfelé kerekítek, tegyük ezt akkor most lefelé és számoljunk évi 500 fővel.

A központosított körözési rendszer maga előtt görgeti ezeket az ügyeket, hiszen a hatályos jogszabályok szerint az eltűnt személyek adatai 20 évig benne maradnak a körözési mutatóban. Persze évente van adatkarbantartás, igyekeznek aktualizálni és naprakésszé tenni az információkat (a holttá nyilvánítottakat például törlik a rendszerből), de nem tévedhetünk túl nagyot, ha azt állítjuk, hogy az elmúlt húsz évben összesen legalább 10 ezer ember tűnt el nyom nélkül Magyarországról úgy, hogy eltűnésük óta egyetlen életjelet sem adtak magukról, bűncselekmény gyanúja nem állapítható meg az eltűnéssel kapcsolatban – és még nincsenek holttá nyilvánítva. A 10 ezer fő közül (ismét csak átlagolva és általánosítva mondom) úgy 40 százalék lehet a kiskorú, a többiek felnőttek. És még egy érdekesség ide, a számokkal foglalkozó ponthoz: úgy négy évvel ezelőtt „korszerűsítették” a körözési nyilvántartásokat, s a tízezer eltűntből egykettőre mindössze kétezer maradt – ne kérdezzétek, hogyan; az állami statisztikai adatok előállítása külön tudomány, aminek boszorkánykonyhájába még bekukkantani sem egészséges, nemhogy részletesen foglalkozni vele. Mindenesetre azon forrásaim (egykori és jelenlegi rendőrök), akikkel a poszt előkészítése során személyesen konzultáltam, csak sokat sejtetően mosolyogtak, amikor erről a csökkenésről kérdeztem őket.  És megkérdezték, hány éves vagyok, hogy még hiszek a mesékben…

Hogy az ORFK honlapján miért szerepel az „Eltűnt, ismeretlen helyen lévő személyek” aloldalon mindössze 229 tétel, fogalmam sincs. Szőgyényi Zoltán, az ORFK egyik illetékese másfél évvel ezelőtt pedig arról beszélt, hogy az új körözési rendszerben (eltűnés miatt) mindössze 1900 személyt tartanak nyilván (közülük 842 kiskorú).

Mielőtt továbbmennénk, idézném az egyik forrásomat: „És ez még mind hagyján, de arról nem nagyon beszél senki, hogy például egy eltűnt hajléktalan fel se kerül a körözési listára, mert lehet, hogy nem hiányzik senkinek. A társai (már ha voltak egyáltalán) azt hiszik, hogy simán továbbállt egy kerülettel vagy várossal, családja és vagyona nincs, sokuk még iratokkal se rendelkezik. És ne feledjük: csak Budapesten több, mint 12 ezer hajléktalan él. Biztosan tudnának ők is mesélni eltűnt sorstársaikról, de célzottan nem kérdezik őket erről, ők pedig már rég megtanulták, hogy csak akkor beszélj, ha kérdeznek. Vagy még akkor se.”

3.) Az eljárási rend

Az eltűnésekkel kapcsolatban talán nem árt röviden felvázolni, hogy ki mit tesz (azaz inkább: kinek mit kellene tennie) egy-egy eltűnés hivatalos bejelentése után.

Az eltűnt személyekkel összefüggő legfontosabb hivatalos teendőket és tudnivalókat (sok más egyéb mellett) a 2001. évi XVIII. törvény, illetve az eltűnt személyek felkutatásának és a rendkívüli halálesetek kivizsgálásának rendjéről szóló 23/1994. (X. 26.) BM rendelet szabályozza (ez utóbbit apró részletekben már módosították, de az most nem lényeges). A legfontosabb tudnivalók a következők:

- a bejelentést követő 24. órában (ha nincs meg az ismeretlen helyen tartózkodó illető) el kell rendelni a körözését;
- a rendőrségi adatgyűjtés (úgynevezett közigazgatási eljárás keretében) maximum 90 napig tarthat. Figyelem, ez nem nyomozás!
- amennyiben 3 hónap alatt nem sikerül megtalálni az eltűnt személyt (és bűncselekményre utaló jel sincs), az eljárást megszüntetik ugyan, de a körözés továbbra is él (maximum 20 évig);
- öt év eredménytelen körözés után (tehát ha öt évig semmi életjel nincs) a hozzátartozók kérelmezhetik a bíróságtól a holtnak nyilvánítást. Ez főként öröklési ügyekben lehet lényeges. Átlagosan 350-450 ilyen kérelem érkezik be a bíróságokhoz évente.

Azt nyugodtan kimondhatjuk, hogy a rendőrség nem az ilyen ügyeket tekinti a szakmai karrier csúcsának, tehát (hacsak nincs külső nyomás rajtuk) a felnőttek eltűnési ügyeibe azért nem feccölnek túl nagy energiát. Úgy vannak vele, hogy minden ivarérett szavazópolgárnak jogában áll lelépni otthonról (ez amúgy tény), és őket nem azért fizetik, hogy a családi szennyesekben szükségtelenül vájkáljanak. Sőt: ha – teszem azt – rábukkannak az eltűnt családtagra fél évvel és három megyével odébb, és az illető nem egyezik bele abba, hogy hollétéről tájékoztassák az eredeti (bejelentő) családtagokat, akkor a rendőrség ezt a kérést tiszteletben kell tartsa: a bejelentőt tájékoztatják, hogy apu köszöni szépen megvan, de nem egyezik bele, hogy hollétéről információkat adjanak ki. Oszt jónapot. Írnak egy jelentést, a körözésből törlik, az élet pedig megy tovább.

4.) Egy kis nemzetközi kitekintés

Még mielőtt elkezdenénk összefoglalni az eltűnésekkel kapcsolatos konteókat, nézzünk körül egy kicsit a nagyvilágban; lássuk, ez az évi 16-18 ezer bejelentés, illetve az évi kábé 1500 tartós eltűnés mennyire nevezhető extrémnek.

Az egyszerűség (és az összehasonlítások) kedvéért számoljunk 100 ezer lakosra vetítve. Magyarország esetében tehát ez a szám a bejelentések esetében 160-180, a tartós eltűnések száma pedig 15.

a.) A 300 milliós USA-ban évente körülbelül 700.000 eltűnést jelentenek, ezek közül tartósnak (vagyis egy éven túlinak) úgy 38 ezer bizonyul. Százezer lakosra vetítve 233, illetve 12,6 fog kijönni.

b.) A 63 milliós Egyesült Királyságban évente 200.000 ember eltűnését jelzik a hatóságoknak; egy éven túli tartós eset ebből  9200. A számaink tehát: 317, valamint 14,6.

c.) A 22 milliós Ausztráliában évente 32.000 bejelentés van (százezer főre vetítve 145), tartós verzióban 1800 (százezerre vetítve 8,1).

d.) A 65 milliós Franciaországban évente 68.000 bejelentést tesznek eltűnt személyekről (mérőszámunk szerint 104,6), ezek közül egy éven túlinak minősül 8400 (százezerre vetítve ez 12,9).

e.) A 11 milliós Belgiumban évente 13.000 bejelentést regisztrálnak (120-at százezer főre), ebből tartós 1200 (11 százezer főre).

Folytathatnánk, de túl sok értelme nem lenne, hiszen a tendencia világosan kirajzolódik: a civilizált(nak mondott) világban (háborús és harmadik világhoz tartozó államokat szándékosan hagytam ki) a számok körülbelül ott mozognak a hazaiak környezetében, tehát kiemelkedő magyar átokról, balsorsról és Hungária-ellenes összeesküvésről nem nagyon beszélhetünk (pedig tudom ám, hogy milyen jólesne). Ha egy lépéssel még innen is továbbgondolkozunk (azaz gondolkodni nem is nagyon kell, maximum matekozni még egy kicsit), a következtetés viszont kicsit hátborzongató:

Vegyük csak a „civilizált nyugati” világot (az egyszerűség kedvéért nevezzük így Európát és Észak-Amerikát), és fogadjuk el, hogy a fenti mérőszámok nagyjából egyformák Helsinkitől Budapesten és Londonon át Washingtonig és Ottawáig, vagyis százezer lakosra vetítve mondjuk tizenkét tartós eltűnés évente. Nos, ekkor az jön ki, hogy a fenti régió kábé 850 milliós népességéből minden évben 102 ezer ember tűnik el nyomtalanul, tartósan és minden különösebb előjel nélkül. Harmadoljuk ezt a számot, ahogy a magyar résznél is tettük és számítsunk le ebből mindenféle nyakatekert magyarázattal (ismeretlen holttest, megközelíthetetlen szakadékba ugró öngyilkosok, ide-oda ki- és bevándorlók, sőt, tanúvédelmi programba kerülőkről és a hamis okmányokkal új életet kezdőkről se feledkezzünk meg).

Megismétlem tehát: a civilizált nyugati világban évente (alsó hangon) 35-40 ezer olyan titokzatos eltűnést regisztrálnak (ezeknek körülbelül 30-40%-a kiskorú), amelyeknek nemhogy megfejtése nincs, de semmiféle logikus magyarázat, előzmény vagy ok sem kapcsolódik hozzájuk.

Most, hogy jobban utánagondolok, gyakorlatilag ez az előző bekezdés önmagában is lehetett volna a mai konteóposzt kezdő mondata, de így levezetve és egy kicsit kitárgyalva talán mégiscsak hitelesebbek a számok, nem?

Szerző:  Tiboru