Bújócska

Bújócska

 
Öt éves lett az unokám. Az ő világa futkározás a játszótéren, a hinta, a csúzda, fürdés a medencében a többi gyerekkel.
Fáradhatatlan. Olyan, mint egy örökmozgó. Mikor, már annyira kifárad, hogy megáll vagy leül, pár perc alatt összeszedi magát és új erővel veti bele magát a játékba.
Most itt a nyár. Az óvoda után gyakran kivisszük a játszótérre. Pár hónapja kedvelt játéka lett a bújócska. Eleinte ezt a hagyományos módon játszottuk. Egyikünk elszámolt tízig, addig a másikunk elbújt. Igen ám, de játszótéren nem lehet olyan sok helyre bújni, a bújócska így unalmassá vált.
Beindult a gyermeki kreativitás, és kitalálta, nem elég megtalálni azt aki elbújt, hanem oda kell menni és meg is kell érinteni.  Utána lehet új játékot kezdeni.
-Na, jó - mondtam – játszunk így.
Az első körben nem is volt semmi probléma.  Elbújtam, Ő meglátott, utánam szaladt utolért, megérintett. Aztán én számoltam, Ő bújt el.
Hamar megláttam, és oda siettem ahová bújt, hogy az általa kitalált új szabály szerint megfogjam.  Igen ám, de azt nem várta meg, felpattant és elfutott.  Az első alkalommal még sikerült elkapnom, de a következő körben már ugyancsak lihegtem. Hetven évesen versenyeztem egy öt éves gyerek fürgeségével. Nem kell nagy képzelőerő kitalálni ki volt a gyorsabb.
Lihegve ültem le az egyik útba eső padra. Kis unokám tőlem tisztes távolságban megállt és várta, hogy hogy fussak utána és elkapjam.

• Nem tudok olyan gyorsan futni, elfáradtam. – mondtam neki

Egy picit még állt ott, majd odajött a padhoz. Megállt előttem, megfogta kezem, odatartotta a kis vállát, és mutatta, ha nem megy a futás, most futás nélkül is megfoghatom.

P.R.