Az utolsó mamutok Alaszka és Szibéria közt éltek egy szigeten

Egy eldugott szibériai szigeten a mamutok 6000 évvel élték túl fajtársaik kipusztulását

Egy szibériai szigeten ugyanis a mamutok kisebb populációja 6000 évvel élte túl azt, hogy a szárazföldön kihaltak a fajtársaik.

A Vrangel-sziget messze északon, Alaszka és Szibéria között fekszik, utóbbihoz kicsit közelebb, és nagyjából akkora, mint Pest megye Budapesttel együtt. Nem túl barátságos vidék, decembertől februárig fel se jön a Nap, ellenben stabilan mínusz 20-30 fok van, de mértek már -57-et is. Tavasszal jellemzően hóviharok dúlnak, és 140 kilométeres szél fúj, viszont nyáron van, hogy 2-3 hétig is fagypont fölé megy a hőmérséklet. Ez egy mamut számára egészen paradicsomi állapotnak hangzik.

A gyapjas mamut nem volt sokkal nagyobb a mai afrikai elefántoknál, viszont remekül alkalmazkodott a jégkorszaki körülményekhez, a tundrán élt, ami akkoriban Ázsia, Európa és Észak-Amerika nagy részét lefedte. A vesztét a klímaváltozás okozta: amikor a jégkorszak vége felé elkezdett melegedni az idő, nehezen alkalmazkodott a körülményekhez, az élettere és a tápláléka eltűnéséhez. A nagy testű, lomha, lassú reprodukciós ciklusú állatokat az ilyesmi rendszerint érzékenyen érinti, márpedig a nőstény mamut a mai elefántokhoz hasonlóan kétéves vemhesség után hozott a világra jellemzően egy utódot. A faj hanyatlása 40 ezer évvel ezelőtt kezdődött, és 30 ezer év alatt le is játszódott a dráma.

Hogy a kihalásban mennyire játszott közre az emberi tevékenység – praktikusan a vadászat –, abban nincs egyetértés a kutatók között, de valamennyire biztosan. A kifejlett mamutnak nem volt természetes ellensége (a kor legdurvább szuperragadozói is legfeljebb egy kölyköt voltak képesek elejteni), és az evolúció ehhez mérten alakította ki az egész életciklusát. A mamutok a világ urai voltak, és egészen váratlanul érte őket, amikor megérkezett az életükbe az ősember a maga furfangos módszereivel, tűzzel, és halálos csapdákkal, amikkel rövid úton vacsorává fokozta le őket.

A Vrangel-szigeten viszont emberek sem voltak, a klíma a jégkorszak után is elég mamutbarát maradt, és a hely elég nagy volt egy 500-1000 példány körüli mamutpopuláció számára, hogy fenntartsa magát. Hasonló adottságokkal bíró szigetek egyébként még bőven vannak a sarkkörön túl, hogy miért éppen a Vrangel-sziget lett az utolsó menedék a mamutok számára, rejtély. (Egy másik szigeten, az Alaszkához tartozó St. Paul-szigeten is sokáig fennmaradt egyébként egy kisebb populáció, de ők kb. 2000 évvel kevesebbet húztak ki, mint a Vrangel-szigetiek).

Az újabb vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy ezek a genetikai defektek valóban általánosak voltak ugyan, de miután a mamutok DNS-e pár ezer év alatt 30%-ot vesztett a diverzitásából, a helyzet stabilizálódott. A populáció mérete nagyjából egyenletes szinten maradt évezredeken keresztül, maga a sziget mérete szabott gátat neki, nem az, hogy nem voltak képesek a szaporodásra, vagy életképtelenné váltak volna az állatok.

A kihalásuk nem lassú hanyatlás eredménye volt (mint a fajtársaiké, ami 30 ezer éven át húzódott), hanem aránylag hirtelen történt. Ez nagyjából egybeesett az első emberek megjelenésével a szigeten, de nincs arra bizonyíték, hogy túlvadászták volna, vagy egyáltalán vadásztak volna rájuk. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy egy újabb, lokális klímaváltozás tett pontot a mamutok történetének végére, ami a hótakaró eljegesedésével elvágta az állatokat az élelemtől és az édesvíztől.

(Reuters, BBC, Live Science, Science Direct, CNN, Popular Mechanics, TED)
Telex