Az angol férfiak válás helyett piacon adták el feleségüket

A házasság felbontása elég macerás dolog volt a középkori Európában, a kaotikus egyházi és polgári szabályozásokon és nyilvántartásokon elég bizarr kiskapukat kerestek és találtak az emberek. Angliában volt egy elég megalázó módszer a válásra, ami meghökkentő módon egészen az 1900-as évek elejéig fennmaradt: a férj egyszerűen kivitte az asszonyt a piacra, és ott eladta annak, aki a legtöbbet fizette érte.

Felszarvazott férj eladja hűtlen asszonyát

A szokás eredete homályba vész, a legkorábbi feljegyzés az 1300-as évek elejéről való, de igazán népszerűvé a 18. században vált a feleségeladás, több száz ilyet dokumentáltak akkoriban Anglia-szerte.

A feleséget akkoriban a többé-kevésbé a férj tulajdonának tekintették. Ha például az asszony adósságba verte magát, azt minden további nélkül be lehetett hajtani a férjen. A házasság intézménye pedig - főként a köznép esetében - nem volt éppen halálra dokumentálva. Nem véletlen, hogy kialakult az a filmekből ismert szokás, hogy a pap a boldogító igenek kimondása előtt még megkérdezi az egybegyűlteket, hogy akad-e valaki, aki esetleg tiltakozik. Ez nem azért volt, hogy az utolsó pillanatban megjelenjen valaki szerelmet vallani a menyasszonynak, és az meggondolja magát, hanem azért, hogy kiderüljön, ha valamelyik házasuló fél mégsem házasodhatna (például azért, mert már házas).

Válni viszont, hivatalosan szinte egyáltalán nem lehetett. Ilyen körülmények között tulajdonképpen van abban valami groteszk logika, hogy kialakult a nem hivatalos válás intézménye, ami mellett az egyház elegánsan elnézett, és amivel a szegényebb rétegek lerendezhették a problémássá vált házasságok felbontását.

Az aukciókat a piacon, vagy kocsmákban tartották, és a procedúra elég megalázó volt a nő számára: általában nyakörvvel a nyakán, pórázon vezették be, majd hosszasan méltatták a jó és kevésbé jó tulajdonságait a vevőjelöltek előtt. Ilyenkor külön kitértek arra is, ha az asszony esetleg megcsalta a férjét, és ezért kellett eladni. Egy bizonyos Joseph Thomson feleség-árveréséről fennmaradt feljegyzések szerint ezekkel a szavakkal méltatta a portékát:
 

Uraim, ezennel felajánlom a feleségemet, Mary Anne Thomsont, született Williams, a legmagasabb összeget ajánló licitálónak. Az ő óhaja, és az enyém is, hogy elváljunk. Olyan volt ő hozzám, mint egy kígyó. Befogadtam az otthonomba, a gondját viseltem, csak hogy megkínozzon, egy átok legyen, maga az ördög. Uraim, a szívem legmélyéből szólok, amikor azt mondom, az Úr oltalmazzon az ilyen bajkeverő feleségektől és bolond asszonyoktól. Kerüljük el őket, mint egy veszett kutyát, a bömbölő oroszlánt, a töltött pisztolyt, a kolerát, az Etna vulkánját és hasonló dögvészeit a természetnek.

Most hogy lefestettem önöknek a feleségem árnyoldalait, beszéltem a hibáiról, bemutatnám a jóságát és a személyisége napos oldalát. Szeret könyveket olvasni és tud tehenet fejni és vajat köpülni. Nem ért a rum, a gin és a whiskey csinálásához, viszont nagy kóstolási tapasztalattal rendelkezik ezek minőségének megítélésében. Úgy nevet és úgy sír, mint ahogyan a szomjas ember magához vesz egy korsó sört. Ahogyan a költő mondja, a mennyek adták nekünk a nőket, hogy nevessenek, sírjanak, és megcsalják az embert. Felajánlom tehát őt, minden erényével és tökéletlenségével, 50 shillingért.

Ez persze elég pocsék marketing volt, Mary Anne-ért egy órán keresztül nem is jelentkezett senki, így a férj kénytelen volt lejjebb venni a nyitó licitet. Végül 20 shillingért és egy kutyáért kelt el.

Érdekes módon a feleségnek vétójoga volt a licitálókkal szemben, hiába ajánlotta valaki a legtöbbet, ha a nő nem egyezett bele, nem kapta meg. Így végső soron az egész válás és újra férjhez menés valamilyen szinten közös megegyezéssel zajlott. Feljegyeztek például egy esetet Manchesterben, 1824-ben, amikor az elárverezett nőnek nem tetszett az 5 shillinget kínáló licitáló, így inkább a második legnagyobb összeget (3 shilling és egy korsó sör) ajánló vihette haza. Olyan feljegyzések is születtek, ahol az asszony magát vásárolta ki a házasságból, miután az árverésen senkinek nem kellett. Ő 3 fontot fizetett a férjének saját magáért, ami elég borsos ár volt.

Fotó: Fotosearch / Getty Images Hungary

Amint láttuk, az árak meglehetősen nagy szórást mutatnak. Az esetek többségében jelképes pár penny volt az ár, de megesett, hogy egy egész vagyont kért és kapott a férj. A legmagasabb feljegyzett licit 50 arany guinea és egy ló volt 1815-ben, egy smithfield-i árverésen.

A feleségaukciók az 1800-as évek második felében kezdtek el kimenni a divatból, miután egy 1857-es törvény jogilag is lehetőséget is biztosított a válásra, aránylag egyszerűen, a közemberek számára is. Ezzel párhuzamosan egyre több lett az olyan eset, amikor a feleség eladását vitás esetekben a bíróság nem tartotta valódi válásnak (például örökösödési vitákban), sőt, börtönnel fenyegették az ilyesmiben részt vevőket. Az egyház is egyre rosszabb szemmel nézte a gyakorlatot, megesett, hogy karhatalommal oszlattak fel feleségaukciókat. A szokás az 1900-as évek elején végképp ritkasággá vált, az utolsó feljegyzett este 1926-ból való, amikor egy Horace Clayton nevű illető vett 10 fontért feleséget annak régi férjétől.

index