Jelenlegi hely
.
Arnold a szirti sas
Arnold a szirti sas

Amikor felhõk gyülekeznek a távoli síkság és a völgy felett, a környezõ hegycsúcsok szigetként magasodnak ki a gomolygó felhõtengerbõl. A szirteken szikrázó napsütés és a völgyben megült felhõk szürke derengése, …. mintha nem is egy világ volna.
Arnold szeretett a fennsíkon lakni. Az erdõségek felõl fújó tiszta levegõ, a sok fény, a távoli csúcsok látványa volt az otthona. El sem tudott mást képzelni. Csupán egy dolgot nem tetszett neki: a repülés. Félt a mélységtõl. Ezért csak a fennsík felett repkedett, ami nem volt nagy élmény.
Mindig vágyakozva nézte a másik hegy szikláin lakó kondorkeselyût, milyen fenségesen szárnyal a völgyek, szirtek, szakadékok felett. Õ is többször nekiveselkedett, hogy elhagyja a fennsíkot, de a sziklafal pereménél nem jutott tovább. Minden alkalommal, mikor lenézett a mélységbe, gyomra összeszorult, izmai elernyedtek és egész teste elkezdett remegni. Úgy érezte, ha tovább repül, néhány szárnycsapás után lezuhan. Olyan erõvel vonzotta a mélység, hogy alig tudott visszarepülni a biztonságos fennsíkra. Pedig csak néhány szárnycsapásnyira távolodott el a sziklaperemtõl.
Egyszer még Sas doktor is eljött hozzá, hogy megvizsgálja. Megállapította, Arnold gyógyíthatatlan tériszonyban szenved. Lassanként úgy beléivódott a mélységtõl való félelem, hogy az utóbbi idõkben már meg sem próbálta elhagyni az ismert és biztonságos fennsíkot. A kondorkeselyû szárnyalását azonban továbbra is vágyakozva nézte.
- Bár én is tudnék ilyen magasan repülni! - szakadt ki belõle a sóhaj.
A hegyi tündérek rendszeresen meglátogatták a tériszonyban szenvedõ szirti sast. A látogatások közben, Arnold és Tündér Tóbi, a kis hegyi tündér gyerek jól összebarátkoztak
.

Legutóbbi alkalommal, Tündér Tóbi nagy lelkendezve újságolta:

- A kanyargó folyó valóban messze van. Én sosem mernék ilyen messzire repülni. Annyi mély völgy, szakadék felett kellene szállnom. Biztosan lezuhannék. Én inkább csak itt repdesek a fennsík felett. Itt nem félek, itt nem vonz a mélység.
- Ugyan már! Te szirti sas vagy, a levegõ királya! Te bárhová el tudnál repülni, ha akarnál, ha le tudnád gyõzni a félelmedet!
- Hát igen! Én is hallottam, hogy a szirti sasok jól repülnek. Sokat gondolkodtam azon, akkor én miért nem. Talán nem is vagyok szirti sas. Csak úgy nézek ki. Egy nagyra nõtt, félõs, tériszonyos madár vagyok.
- Jaj, dehogy is! Te szirti sas vagy. Csak valahogy elfelejtetted. Most viszont mennem kell! Holnap korán indulunk. Néhány napig nem jövök, mert a vízi tündéréknél töltjük a hétvégét. Már nagyon várom. Hétfõn, vagy kedden újra itt leszek! - Azzal elrepült. Ahogy távolodott, szárnyai meg-megcsillantak a lenyugvó nap bársonyos fényében.
Eltelt a néhány nap, de se Tündér Mama, se Tündér Tóbi nem jött el. Aztán megint eltelt egy nap, de még akkor sem jöttek. Viszont Arnold egyre több madarat látott repkedni a völgy felett a szomszédos hegyoldalnál, sõt még a távoli síkság felett is. Mintha légi bemutató lenne. Arnold szirti páholyából nézte a gyönyörû fordulókat, légi bukfenceket.
- De szívesen repkednék közöttük én is! De nem merek! Biztosan leesek abból a magasból. - csitította vágyát.
Csak nézte, nézte vágyakozva a madarakat, ahogy a magasból alá buknak, majd a föld közelben újból felvágnak , vissza a magasba. Gyönyörû látvány volt!
Aztán megint eszébe jutott kis barátja, Tündér Tóbi. Nem értette, miért nem jön. Ilyet még sosem csinált. Mindig ott volt, amikorra megígérte.
- Hahó! Hahó! – kiáltott az épp arra szálló kondorkeselyûnek. - Nem láttad Tündér családot? Nem tudod, mi van velük? – érdeklõdött.
- Tündér Tóbi elveszett a hazafelé vezetõ úton. Most mindenki Õt keresi. - Kiáltotta vissza röptében a hatalmas keselyû.
- Jaj!....- rázkódott meg a hír hallatára. - Mi lehet vele?
Arnoldot soha nem ismert érzés kerítette hatalmába. Aggódott. Aggódott, barátjáért. Nagyon megszerette Tóbit, és nem akarta, hogy bármi baja essék.
- Biztosan nagy bajban van! Segítenem kell rajta! ...........De, hogyan segíthetek én itt a sziklatetõn? Körülöttem mindenütt a nagy mélység. ............Nem tudok innen elmenni, nekem tériszonyom van! Még a doktor is megmondta. Ebbõl még õ sem tudott kigyógyítani, pedig sokáig tanult az egyetemen. - bizonygatta magának.
Ekkor megszólalt benne egy másik hang.
- Tóbi a barátod!...... Most bajban van!..... Meg tudod keresni!..... Meg tudod menteni! ........Képes vagy rá! Emlékezz csak! Megmondta neked, hogy te egy szirti sas vagy a levegõ királya. Ezért vágysz mindig a magasba, valahányszor meglátod a kondorkeselyût. Repülj fel hegyek, völgyek fölé, és sas szemeiddel meg fogod találni Tóbit!
- De nem merek. Félek, lezuhanok!
- Ha nem mersz, nem nyersz. Vagy most indulsz, vagy soha! – és ezzel a belsõ hang elnémult.
Arnold Tóbira gondolt. Tudta segítenie kell. Félelménél nagyobb volt benne a vágy, hogy megtalálja és segítsen neki. Tanácstalanul toporgott a szirt peremén. Lenézett a mélységbe:
- Hú de mély! - és rémülten visszalépett.
Aztán arra gondolt, Tóbi mennyivel jobban félhet egyedül egy ismeretlen vidéken. Ekkor szánta el magát. Becsukta szemeit, elrugaszkodott a sziklafal peremérõl ....... és hatalmas szárnycsapásokkal belevetette magát a mélységbe.

Ütemesen mozgatta szárnyait, érezte, hogy a mélység felett repül, de szemei még mindig csukva voltak. Nem merte kinyitni.
- Ki kell nyitnom, körül kell néznem. Ki kell nyitnom, körül kell néznem. Csukott szemmel sohasem találom meg Tóbit! - gyõzködte magát.
Aztán egy résnyire kinyitotta, de rögtön be is csukta. Szédítõ magasban szállt.
- Jaj! mindjárt lezuhanok! - rémüldözött.
Néhány szárnycsapás után erõt vett magán és újból kinyitotta. Elõször jobbra nézett. Meglátta a völgyben, a mélységben csordogáló kis patakot. Aztán balra nézett, és meglátta a fák közt a patak forrását is. Most már teljesen kinyitotta szemét és végre elõre is nézett. Még épp idõben, mert majdnem nekirepült a szemközti szirtnek. Ekkor ösztönösen megbillentette szárnyát, és egy éles fordulóval elkerülte a sziklát.
- Jéé? Ilyet is tudok? – csodálkozott magán.
Egyre jobban belejött a repülésbe. Felemelkedett, leereszkedett, fordult és még bukfencezett is a levegõben. Érezte, ha ráfekszik a szélre, az repíti tovább. Még a szárnyait is alig kell mozgatni.
Ahogy repült, ismeretlen tájakat látott a nagy hegy másik oldalán. Kis hegyi tavak, amiben megcsillan a napsugár, üde zöld erdõk, magas havas csúcsok. A sziklafennsíkról nem lehetett ide látni, eltakarta a szemben lévõ hegy.
Ahogy nézte az egyik lankás hegyoldalt, egy tisztás szélén meglátta Tündér Mamát, amint a bokrok alsó ágait széthajtva szólongatja Tóbit.
- Tóbi! Tóbi! Merre vagy kis tündérem? Tóbi! Tóbi! Hova tûntél? - Kereste kétségbe esetten.
Arnold leszállt mellé.
- Jöttem segíteni. Tóbi a legjobb barátom, nem hagyhatom elveszni az erõben!
- Át mertél repülni a szakadékok felett?- csodálkozott. - Hol hagytad a tériszonyod, hová lett a félelmed? - Mesélj el mindent, ......... csak elõbb találjuk meg Tóbit!
Tündér Mama hajnal óta rengeteg bokor alá benézett rengeteg helyen járt. Kezdett elfáradni. Jól jött a segítség.
Felült Arnold hátára, mert a magasból mindent jobban lehet látni. Tudta, hogy egy sasnak sas szeme van, ami még a tündérszemnél is élesebb.
Hamar a kanyargó folyó melletti síkság fölé értek. Arnold magasan körözött a levegõben. Éles szeme a legkisebb mozgást is észrevette a mezõn. Ahogy egy gesztenyefa liget fölé ért, apró csillogást vett észre az egyik fánál. Lejjebb ereszkedett. Most már két csillogás látszott. Ezek a csillogások pont olyanok voltak, mint ahogy utoljára Tóbi szárnya csillogott a napfényben. Egész közel repült a fénypontokhoz és meglátták Tündéranyót, amint kézen fogva vezeti Tündér Tóbit.
Tündéranyó a mezei tündér, korán reggel talált rá egy gyöngyvirág szirmában a keservesen sírdogáló Tóbira.
Nagy volt az öröm. Egymás szavába vágva mesélték el kivel mi történt, miután Tóbi elveszett.
- és .. és ... akkor tündéranyó meglátott, adott ennem, innom, meg, meg....ültünk a gesztenyefán, meg .... kergetõztem a pillangóval, meg.......
- Jól van, jól van. - simogatta meg kis buksi tündérfejét Tündér Mama. Most menjünk haza. Otthon majd mindent elmesélsz.
Arnold jólesõen nézte kis barátja nagy boldogságát.
Tündér Mama megköszönte Tündér Anyónak Tóbi gondozását, majd felültek a sas hátára. Tóbi otthonosan bújt be a jó meleg tollak közé. Felszálltak és elindultak a nagy hegyek felé.
Repülés közben Arnold már teljes bizonyossággal tudta: Õ nem csak egy nagyra nõt félõs madár, hanem Õ a hatalmas szirti sas.
Dupla öröm volt számára ez a nap, hiszen nem csak Tóbira, hanem saját magára, saját szirti sas természetére is rátalált.