Talán kevesen tudják, de Magyarország nagy részét is meghódító Oszmán birodalomból egészen 1968-ig fennmaradt egy virágzó, török közösség az Al-Dunán. A ma már nem létező sziget, amelyről a nagyhatalmak mindig elfeledkeztek: Ada Kaleh. Az lett a sorsa, mint a legendás Atlantisznak: elnyelte a víz.

1910-ben                       és                               ma

Ada Kaleh szigete a békesség szigete volt, Orsovától három kilométerre. Területe nem volt jelentős, úgy másfél kilométer hosszú, fél kilométer széles. Nagyjából ezren éltek rajta, akiknek túlnyomó része török volt. Török eredetű neve is innen ered, Sziget Várnak, vagy Sziget Erődnek lehet fordítani.

Az oszmán török birodalom terjeszkedésekor stratégiailag fontos helynek számított, hiszen a nyugat felé vezető vízi úton feküdt. Az évszázadok folyamán azonban elvesztette katonai jelentőségét. A törökökkel a Balkánon vívott háborúk békeszerződései kapcsán többször gazdát cserélt, de végül az oszmán birodalom része maradt. Ada Kaleh-ről a nagyhatalmak az 1879-es San Stefano-i békekötéskor megfeledkeztek, így jogilag a törököké maradt. Megfeledkeztek róla az első és második balkáni háborúk során is, így még az 1900-as évek elején is török fennhatóság alá tartozott.
Ez volt a Török birodalom utolsó balkáni exklávéja úgy 1000 kilométerre az anyaországtól. Ez a fennhatóság az évek folyamán teljesen névlegessé vált, a kis sziget élte önálló életét.

A török lakosok szigetüket földi paradicsomnak nevezték. Adót nem fizettek, kereskedésből, dohány, és szőlőtermesztésből éltek. 1903-ban a régi ferences kolostor helyén még mecsetet is emeltek maguknak.
Végül a magyarok 1913-ban elfoglalták a szigetet és hozzácsapták a Monarchiához, aminek ez volt utolsó területi gyarapodása.  Ez a tény mit sem zavarta az ott élő törököket, akik békésen, mindenkitől elfeledve létrehoztak egy csodaszép fűszerillatú szigetet, ahol válogatott török édességeket és kiváló dohányárút készítettek.
Az első világháború után, a Monarchia szétesett a szigetet 1923-ban  Romániához csatolták.
A két világháború között ellenőrizetlenűl lehetett átjárni a pár száz méterre levő, Szerbia utódaként már Jugoszláviának hívott túlpartra. A szigetlakók kihasználták ezt az adottságot, felvirágzott a csempészet.
Az ötvenes-hatvanas években itt valósult meg a vámmentes Európa, legalábbis ennek miniatűr balkáni változata. Ráadásul fene sem tudja hogyan csinálták, de annak ellenére, hogy a terület elvileg tiltott zóna volt, állandóan tele volt román, szerb, anyaországi török és NDK-s turistákkal, akik imádták az ottani mézes süteményeket, meg a forró homokban forralt török kávét. A hatóságok talán azért nem léptek fel oly szigorúan a csempészkedés ellen, mert már kimondták a sziget halálos ítéletét. 1968-ban megkezdték a Vaskapu vízlépcső építését, aminek elkészülte után 40 méterrel emelkedett meg a Duna vízszintje, elnyelve ezt a különleges világot. A lakosok nagy része Törökországba, a többiek Dobrudzsába települtek át.