Jelenlegi hely
.
Egy kimonó pusztította el Tokió elődjét
A mindent és mindenkit elhamvasztó városi tűzvészek közül az egyik legnagyobb több mint 360 évvel ezelőtt következett be Japánban. Az 1657-es Nagy Meireki Tűz, avagy a furiszode-tűzvész a japán főváros, Edo (ma Tokió) kétharmadát porig égette, és legalább harminc-, más becslések szerint csaknem száz-, sőt, akár kétszázezer emberéletet követelt, ezzel a mai Tokió elődjének legsúlyosabb katasztrófái közt tartják számon a történészek.
Japán újkori történelmében a Meireki az Edo-korszak egyik szakasza volt (a Jōō és Manji kor között), 1655-től 1658-ig tartott, és Go-Sai tennó, a 111. japán császár nyolcéves uralkodásának elejét jelöli – kevés említésre méltó eseményt jegyzett fel a történetírás ezekből az évekből, az egyik ilyen a fővárost csaknem teljesen megsemmisítő tragikus furiszode-tűzvész. És hogy mi az a furiszode, ami miatt a tűzvész mélyen beleégett a japán történelmi tudatba? Nem más, mint a tradicionális japán viselet, a kimonó egyik fajtája, olyan hosszú, akár földig érő ujjú, gazdagon díszített köntös, ami a japánok ruhatárának legszebb, legnagyobb becsben tartott ünnepi darabja. Az 1657-ben Edót kétharmad részt elpusztító lángok egy ilyen köntös miatt csaptak föl, legalábbis így tartja számon a japán emlékezet.
Ha hinni lehet a legendának, a tűzvészt egy pap okozta, akit azzal bíztak meg, hogy égessen el egy elátkozottnak tartott kimonót. A kérdéses furiszode egy családé volt, egész pontosan három fiatal, tizenéves lány örökölte egymástól, akik mindhárman meghaltak még azelőtt, hogy elérték volna azt az életkort, amikor már viselhették volna. A baljóslatú ruhadarabot európai idő szerint 1657. március 2-án (az akkori japán naptár szerint az év 18. napján) vetette tűzre a város északi részén lévő sintoista templom papja, és az elátkozott furiszode rászolgált hírnevére: egy hirtelen támadt széllökés fölszította a lángokat, és a ruhadarab parázsló darabjaitól lángra kapott a templom.
Edóban, illetve Tokióban 1601 és 1945 között 85 nagyobb és több száz kisebb tűzvészt jegyeztek fel, de az 1657-es tűz mindennél gyorsabban és jószerével megállíthatatlanul terjedt, alapvetően a következő öt dolog miatt:
- a város épületei csupa jól éghető anyagból, nádból, fából, papírból épültek;
- az előző évi aszályos idő miatt a házak faanyaga, nádteteje teljesen kiszáradt;
- a házak sűrűn, szorosan egymás mellé épültek, az utcák és egyéb közterületek keskenyek, szűkek voltak;
- északnyugati irányból hurrikán erejű szél fújt;
- Edo tűzoltóbrigádja, a 21 évvel korábban alapított hikesi kis létszámú, rosszul felszerelt és tapasztalatlan volt.
Mindez nagyban segítette a lángok terjedését, a tűz gyorsan átlépte a Nihonbasi-csatornát és a Szumida folyót is, a város lakói pedig képtelenek voltak útját állni az éjszakába nyúló pusztításnak.
A második nap, január 19-én este a szélirány változása miatt a tűz a város déli-délkeleti szélétől visszafordult, és a lángok nyugati irányba, a városközpont felé kezdtek továbbterjedni, ahol a sógun, Tokugava Iecuna palotája (a Csijoda-kastély) magasodott a környező házak fölé. Azt végül sikerült megakadályozni, hogy Edo vizesárkokkal körülvett központi épülete a lángok martalékává váljon, de szomszédságában a sógun közeli szolgálóinak és hivatalnokainak otthonai csaknem mind megsemmisültek.
A lángokat végül csak a harmadik napon sikerült megfékezni, leginkább annak köszönhetően, hogy alábbhagyott az erős szél. A tűz fölégette a város 60-70 százalékát, a háromszázezer lakos harmada-fele a lángok közt lelte halálát. A túlélők dolgát még hosszú napokig nehezítette a romok fölött elterülő sűrű füst, nehezítve a holttestek összegyűjtését, akadályozva az újjáépítés megkezdését. Az azonosíthatatlanná égett áldozatokat hat nappal később kezdték a Szumida folyó partján ásott tömegsírokba hordani és eltemetni, itt később imahelyet építettek a sok tízezer halott emlékére.
A Nagy Meireki Tűz Japán egyik legnagyobb katasztrófájaként került be a történelemkönyvekbe,
az emberéletben és épületekben okozott kár a 1923-as nagy kantói földrengés és a Tokió II. világháborús bombázása okozta károkhoz mérhető. Edo két év alatt épült újjá, a város tervezésénél figyelembe vették a tragikus tapasztalatokat: szélesebb utcákat jelöltek ki, hogy a jövőben ezek legyenek az esetleges tüzek határai, a házak közti helyeket is szellősebbre vették, valamint egy sor templomot és szentélyt a folyóparton építettek újjá, hogy közel legyenek az oltáshoz használandó víz forrásához. Sokat költöttek a tűzoltóság fejlesztésére is: növelték a létszámot, és egy sor műszaki újítást is bevezettek, például pumpás vízszivattyúkat kezdtek használni, amikkel hordozható tartályokból tudtak vizet locsolni az égő épületekre. (A fő tűzoltómódszer ettől függetlenül továbbra is a lángra kapott épületek gyors lebontása, szétverése maradt).
A sógunátus kötelezővé tette a kevésbé tűzveszélyes építőanyagok használatát, ekkortól kezdődően már vályogból és cserépből épültek az edói házak falai, tetői. A sógun szolgálóinak házait külsőbb kerületekben húzták fel, ezzel felgyorsítva ezen területek urbanizációját: az eredetileg nagyjából 200 négyzetkilométeres város területe a háromszorosára növekedett, előrevetítve a mai Tokió több mint 2000 négyzetkilométeres megapoliszát. Morbid dolog ezt leírni, de jó részben az elátkozott kimonónak és az általa okozott pusztító tűzvésznek köszönhetően fejlődött a japán főváros a világ legnagyobb metropoliszává.
(Borítókép: a Nagy Meireki Tűz egy 1814-es tekercs illusztrációján. Forrás: Wikimedia Commons/Edo-Tokyo Museum)
Forrás: Index
Vár a Costa del Sol