A világítótorony rejtélye



 Szerző: Tiboru

A nyom nélkül eltűnt emberek története olyan alaptéma, amely már többször is szerepelt az írásaim között. Sokan olvasták az „Eltűntek” című összefoglalót, s a klasszikus Mary Celeste rejtélyről szóló poszt is népszerűnek bizonyult. Nos, mai írásunk egy olyan eseményről szól, amely a konteókra és megmagyarázhatatlan eseményekre különösen fogékony angolszászok körében ugyanolyan ismert, mint a híres kísértethajó története.

Eilean Mór világítótorony


1.) A helyszín

Skóciában járunk, a Külső-Hebridáknak nevezett szigetcsoport legnyugatibb csücskében, amely a Flannan Isles (skót-kelta nyelven a Na h-Eileanan Flannach) nevet viseli. Az itteni legnagyobb sziget a kábé 18 hektáros Eilean Mór (igen, a gaelicben is van ékezetes betű), amelyet talán helyesebb lenne kopár sziklának nevezni, de ki akarná ezzel megsérteni skót barátainkat..? A sziget élővilágát főként madarak képezik, az emlősök képviselőjeként pedig néhány kedélybeteg, az emberek által úgy kétszáz éve véletlenül betelepített patkánycsalád rágcsálja rezignáltan a trópusinak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető növényzetet és fosztogatja a madárfészkeket. A környék egyetlen komolyabb építménye egy 88 méter magas szirten álló, 1899-ben átadott, 23 méter magas világítótorony, melynek konstruktőre egy David Alan Stevenson nevű skót (naná, majd angol) építész volt.

Anyaggyűjtés közben jöttem rá, hogy David Alan barátunk nem akármilyen családból származott: már az apja és a nagyapja is világítótornyok tervezésével és építésével foglalkozott, akárcsak az öccse, nagybátyja és vagy három kuzinja. A Stevenson-család (a papa itt jobbra) kábé százhúsz ilyen építményt hagyott az utókorra szerte Skóciában. Ha arrafelé jártok és olyan, a XIX. század közepéről-végéről vagy a XX. század első feléből származó világítótornyot láttok, amit nem ennek a családnak valamelyik tagja tervezett, máris valami gonosz összeesküvésre gyanakodhattok. Az már csak irodalmi hab a mérnöktortán, hogy a sokak által szeretett Robert Louis Stevenson (tudjátok: A kincses sziget, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, A fekete nyíl, satöbbi szerzője) is az unokatesója volt.

Ahogyan azt említettem, 1899 decemberében gyújtották fel először a fényt, s ugyanezzel a lendülettel oda is telepítettek egy háromfős teamet, bizonyos William Ross (41), James Ducat (43) és Thomas Marshall (28) személyében. Ez a három legény (azaz egy legény és két családapa) az üzemeltető (az állami Northern Lighthouse Board, vagyis az Északi Világítótorony Testület) alkalmazottaiként szép pénzért vállalták, hogy az elkövetkezendő három évet ezen a külvilágtól elzárt helyen, egymás kizárólagos társaságában töltik, s a tornyot rendeltetésszerűen működtetik. A három férfi előzetesen ismerte egymást, s egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy nem látják akadályát az együttműködésnek. Volt még egy negyedik alak is (Joe Moore), egyfajta állandó helyettesi beosztásban, akinek az volt a feladata, hogy rendkívüli esemény, illetve szabadságolás esetén beugorjon valamelyikük helyett.

Más források szerint  Moore az állandó őrök közé tartozott és Marshall volt a helyettes, de szerintem ez részletkérdés, nem is rugózok rajta.

December hetedikén becuccoltak, lepakolták a készleteket, az avatásra érkezett szolid tömeg (cirka tíz fő) nyolcadikán elhagyta a szigetet, s a három úriember nekilátott a dolgos hétköznapoknak. Teltek-múltak a hetek és hónapok, a világítótorony és ennek személyzete tette a dolgát, ahogy a munkaköri leírásokban az minden bizonnyal szerepelt. Valamikor az ősz folyamán Ross megbetegedett, s helyette Donald McArthur (40) ugrott be, aki aztán decemberig ott is maradt.

2.) A rendellenesség

Egy éven keresztül minden a legnagyobb rendben folyt, mígnem 1900. december 15-én este egy Philadelphiából Skóciába tartó gőzös (a Holman kapitány által irányított Archer, más források szerint Archor) ügyeletes matróza azt jelentette a fedélzetmesternek, hogy az Eilean Mór-i világítótorony bizony nem üzemel. Szerencsére a tenger viszonylag nyugodt volt, a kormányos is elég jól ismerte az ottani vizeket, úgyhogy nem történt semmi rendkívüli, az Archer továbbhaladt, noha biztosan anyáztak egy jót, sűrűn felemlegetve a szárazföldi patkányok fel- és lemenőit. Amikor másnap beérkeztek az obani kikötőbe, azért (biztos, ami biztos) jelentették az anomáliát a révkapitányságon, ahonnan az információt rögtön továbbították is az üzemeltető felé. A Northern Lighthouse Board (a továbbiakban: NLB) illetékese jegyzőkönyvezte az eseményt, majd megnézte az előjegyzési naptárat, ahol az állt, hogy a szokásos utánpótlást, a karácsonyi ajándékokat és a csereembert szállító hajó legközelebb négy nap múlva, december huszadikán fogja felkeresni a szigetet. Úgy volt vele, hogy egy ilyen apróság miatt most nem küld soron kívüli ellenőrzést, majd huszadikán megkérdezik a srácokat, hogy mi volt a probléma.

A legendásan hajósbarát skót időjárás azonban közbeszólt. A szárazföld és a sziget között ingajáratban közlekedő Hesperus csak karácsony másnapján, december 26-án tudott kihajózni, fedélzetén az erősen másnapos legénységgel, a hídon pedig a szokottnál is morcosabb kapitánnyal, James Harvie-vel (más források szerint Harvey). Amikor dél körül kikötöttek a sziget két mólójának egyike mellett, meglepődve konstatálták, hogy (a szokásokkal ellentétben) a három őr körül egyik sem üdvözli őket. További furcsaságokat is észrevettek: a zászlórúdon nem lobogott a Union Jack, a stégen nem voltak kikészítve az elszállítandó ládák és a világítótorony konyhájának kéményén sem gomolygott füst.

Harvie kapitány bosszúsan megfújatta a hajókürtöt, melynek hangjára a legrészegebb toronyőr is azonnal felébredt volna, de a világítótorony továbbra is néma maradt, csak a méltatlankodva a levegőbe emelkedő sirályok, lundák és viharmadarak ezreinek rikácsolása vegyült a sziklákon megtörő hullámok zajába (hogy költői képpel is szolgáljak a kedves olvasóknak). Joseph Moore (remélem emlékeztek, ő volt a negyedik, készenlétis őr) csónakba ugrott és kicsit szorongva kievezett a partra.

A kikötés és a partraszállás nem egyszerű feladat

Ő sem volt kifejezetten absztinens, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy a három kollégája úgy beivott volna Krisztus Urunk születésnapját ünnepelve, hogy ilyen mértékben fittyet hányjanak a szabályzatnak, ostoba módon kockára téve állásukat és családjaik egyedüli bevételi forrását (a három őrnek összesen hét gyereke, két felesége és egy gyűrűs menyasszonya volt).


3.) Az üres sziget

A világítótoronyhoz érve megállapította, hogy minden ajtó és ablak csukva van (zárat ezekre nem szereltek, elvégre a besurranó tolvajok felbukkanásának valószínűsége egy lakatlan szigeten elég kicsi). A lakórészbe belépve látta, hogy senki nincs ott. Kisietett a szikla tetejére, ahonnan tökéletesen beláthatta a teljes szigetet, de egy lelket sem látott. Lévén, hogy a felszíni adottságok és a komolyabb növényzet szinte teljes hiánya miatt egy közepes kutya sem maradhatott észrevétlen, rosszat sejtett és visszaszaladt a partra. Itt heveny integetéssel és kiabálással jelzéseket adott a hajónak, ahonnan perceken belül további két tengerész érkezett, majd hármasban vágtak neki a világítótorony átfésülésének.

Hogy mit találtak? Hát ez az, hogy szinte semmit, amiből következtetni lehetett volna arra, hogy hová tűnt a három ember.

Az ágyak szépen be voltak vetve, előírásos tisztaság, a torony órája megállt, a tűzhely hamuja hideg volt. A bútorok a helyükön, egy kivétellel: az egyik konyhai szék felborulva hevert az asztal mellett, amelyen kiszáradt kenyérszeletek voltak és egy darab, szemre kicsit romlottnak tűnő sült hús. A jelzésre használt tükrök és lámpaburák előírásszerűen meg voltak tisztítva és kifényesítve, a 140 ezer kandelás lámpa  olajtárolója csurig volt üzemanyaggal. A három vízhatlan, viaszosvászonból készült tengerész-kezeslábas közül az egyik (a McArthuré) a szekrényben volt, kettő hiányzott, ami arra engedett következtetni, hogy az egyik őr enélkül hagyta el az éületet. Megtalálták a toronynaplót is, amelyet a főnök (James Ducat) lelkiismeretesen vezetett. Az utolsó bejegyzés 1900. december 15-én délelőtt 09.00 órai volt, s mindössze annyit tartalmazott, hogy minden rendben, az idő szép, a viharnak vége, a tenger nyugodt. És ezen kívül még egy kicsit elmaszatolódott pár szót is lát, de akkor nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget, amúgy is a torkában dobogott a szíve az izgalomról.

Nem vagyunk valami nagy tengeri nemzet, de kalózos-tengerészes könyveket mindannyian olvastunk már és tudjuk, hogy a hajósok az átlagnál is fogékonyabbak a kísértethistóriákra, s betegesen irtóznak minden megmagyarázhatatlan eseménytől. Nos, a Hesperus legénysége sem jelentett kivételt az ökölszabály alól: miután mégegyszer eredménytelenül végigkutatták a nem egészen 0,2 négyzetkilométeres szigetet, fogják magukat és gyorsan visszahajóznak a szárazföldre, ahol beszámolnak a tapasztalatokról. A tengerészek tiltakozása ellenére Harvie kapitány öt embert hátrahagy, akik szó szerint tűvé teszik a szigetet olyan nyomok után kutatva, amelyek segíthetnek megérteni, mi történhetett a fárosz őreivel.

Tudom, hogy nem mindenki érzi/érti ezt a 18 hektárt vagy a 0,2 négyzetkilométert, ezért elmondom, hogy ez nagyjából 22 focipályányi terület, ilyet már mindenki látott. Ha kertes családi házban laksz, akkor inkább úgy magyaráznám, hogy kábé 50 ezer négyszögöl, azaz mondjuk 400 átlagos magyar építési telek. Ha pedig gazdálkodó vagy és holdakban könnyebben el tudod képzelni: a 18 hektár az 31 kataszteri hold.

Szóval nem egy Kelet-európai-síkság, na.

4.) A nyomozás

Miután a Hesperus visszatért embereit alaposan kihallgatták, az NLB vizsgálóbizottságot küld a szigetre, melyet maga Robert Muirhead, a cég területi igazgatója és főfelügyelője vezet, aki mindhárom eltűntet ismerte, s aki annó személyesen folytatta le velük a felvételi interjút (mert ez sem új személyzetis találmány ám).

Robert lelkiismeretesen ismét végigjárja a sziget minden zegzugát, mindent kézbe vesz és mindent újból átnéz. Egy kivétellel nem tud hozzátenni semmit ahhoz, amit Moore és kollégái már megállapítottak. Ez az egy kivétel a toronynapló, melynek utolsó oldalán (emlékszünk ugye?) Moore valami homályos, nehezen olvasható félmondatot is lát, amivel nem nagyon foglalkozott. Nos, Muirhead már jobban ráér, ezért nekiveselkedik és a „tenger nyugodt, a vihar elmúlt” szavak után ezt olvassa a papíron (ugyancsak Ducat kézírásával), hogy „God is over all”, vagyis „Isten minden fölött [áll]”, vagy valami hasonló. Mivel (mint említettem) személyesen ismerte Ducatot is, kicsit meghökken. Részben, mert bármennyire is vallásos legyen valaki, egy ilyen jellegű megnyilatkozás egy toronynaplóban minimum meglepő, másrészt pedig – emlékei szerint – az őrség vezetőjéről minden elmondható volt, de az, hogy fanatikus templombajáró, fokozottan istenfélő ember lett volna, az nehezen. Ez még kíváncsibbá teszi, ezért vissza is lapoz egy kicsit az ezt megelőző napok bejegyzéseihez és elég furcsa mondatokat lát, legalábbis azokhoz a megszokott, száraz, tényközlő szövegekhez képest, amelyeket az ilyen naplókba be szoktak írni a toronyőrök.

December 12-én például Marshall azt jegyezte fel, hogy olyan erősségű szél tombolt, amilyet húsz éve nem tapasztaltak. Muirhead utánanézett és úgy találta, hogy aznap a sziget környékén nemhogy sosemlátott szél nem volt, de a decemberhez képest merőben szokatlan napsütéses, szinte szélmentes időjárást regisztráltak. Ugyanaznap a meteorológiai bejegyzést Marshall kiegészítette még azzal, hogy Ducat „szokatlanul csendes és nyugodt volt”, ezzel szemben a harmadik őr (McArthur) sírógörcsöt kapott. Ez a két információ ugyancsak alkalmas volt arra, hogy a mindkét embert szintén ismerő Muirhead felvonja busa szemöldökét: Ducat a szószátyárságáról, örökké viccelődő, harsány természetéről volt közismert, míg azt, hogy a tengerészcsaládból származó, egész életét az Észak-Atlanti-óceánon hánykolódó hajókon töltő

McArthur sírva fakadjon egy vihar miatt, annyira nehéz volt elképzelni, mint azt, hogy egy edinburghi kikötői prosti visszautasítson egy kuncsaftot csak azért, mert annak enyhe alkoholszaga van. Ugyancsak 12-én még volt két furcsa tőmondat a naplóban: “Minden hajóalakú” (Everything shipshape), illetve “Látszanak a kabinablakok fényei” (Could see lights of cabins). A hajózási nyilvántartások szerint aznap semmiféle hajó nem haladt el a sziget mellett.

Rá egy napra ugyancsak Marshall azt találta rögzítésre méltónak, hogy a vihar immáron olyan intenzitásúvá vált, hogy mindhárman hosszasan imádkoztak, s azt is megjegyezte, hogy délben minden szürkébe váltott (“Noon, grey daylight“). Túl azon, hogy (mint említettem) más források a jó időt említették a sziget környékén (az első komolyabb széllökések csak később, december 17-én érték el a térséget), miért állt volna neki három tapasztalt tengeri medve imádkozni bármilyen erősségű vihar láttán, amikor nem egy himbálózó hajón tartózkodtak, hanem a kor legújabb technológiájával felépített, vadiúj világítótoronyban egy szigeten, száz méterrel a tengerszint felett, teljes biztonságban.

A brit meteorológiai szolgálat (a Meteorological Office), melynek adatait Muirhead annó lekérte, egyike a világ legmegbízhatóbb és legprecízebb időjárás-előrejelző szervezeteinek. 1854-ben, a Birodalom fénykorában alapították. A britek számára létfontosságú tengerhajózás, s az ezzel szervesen összekapcsolódó kereskedelem egyik legbiztosabb, legjobban működő háttérintézménye volt. Az, hogy a Met Office megfigyelőrendszere ne regisztrált volna a skót szárazföldtől alig 40 kilométerre egy olyan erős vihart, ami miatt három tapasztalt tengerész pánikba esik egy világítótoronyban, nem csak elméletileg, de gyakorlatilag is kizárt.

A nyomozás további, ugyancsak megválaszolatlanul maradt kérdéseket is felvetett.

a.) Miért hagyta el McArthur a világítótornyot a vízhatlan kezeslábas nélkül? A sziget azon része, ahol a világítótorony áll, gyakorlatilag mindig vízpermetben úszik, még akkor is, ha nincs vihar.

b.) Mi késztethette a három őrt arra, hogy mindannyian távozzanak? Az NLB világítótornyokra vonatkozó szabályzata egyértelműen úgy fogalmaz, hogy valakinek mindig az épületben kell tartózkodnia.

c.) Mit kerestek szanaszét szakított kötélmaradványok a torony aljában található sziklákon? Milyen erő volt képes arra, hogy a több tonna szakítószilárdságú, férfikar vastagságú tengerészköteleket úgy szaggassa szét, mint a varrócérnát?

d.) Miért nem találtak egyetlen holttestet sem? A sziget körüli áramlatok tanulmányozása azt mutatta, hogy egy esetleg vízbe esett test pár nap múlva fennakadt volna a sziget sziklái által alkotott számos kis öböl valamelyikében, márpedig ezeket olyan aprólékosan átnézték, hogy egy eldobott zsebkendőt is felfedeztek volna, nemhogy három, egyenként 80-90 kilós tetemet.

e.) A sziget egyik (nyugati) csücskében találtak olyan nyomokat, amelyeket akár egy szokatlanul erős vihar is hagyhatott: frissen leomlott szikladarabok, egy darabjaira tört hajóláda, melynek a fedelét rögzítő vasalatok meggörbültek (!) egy külső erő hatására, ugyanakkor a tőle mintegy 130 méterre fekvő keleti szegletben az ott lefektetett fapalló és annak fakorlátja érintetlen volt.

f.) Miért nem volt naplóbejegyzés 14-én, miközben előtte és utána igen?

Kérdések voltak gazdagon, válaszok nem, pedig még a skót rendőrség legkiválóbb nyomozóit is bevetették a rejtély felderítésére. Mindhiába, a 114 éve eltűnt három őr esete a mai napig tisztázatlan.


Forrás: Blogrepuplik

 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja