Titokzatos tengeri óriások



Óriáspolip: nem mese, valóság

A természettudomány csak a múlt század vége felé kezdett belenyugodni abba a ténybe, hogy a tengerész-elbeszélésekből ősidők óta ismert óriáspolipok – a “krák”-ok – létezése nem pusztán a képzelet művének tulajdonítható.

A tenger szörnyetegei között ősidők óta legjobban remegnek a hajósok azoktól az óriási polipoktól, a melyek csápjaikkal körbefonják felborítják és a mélybe rántják magukkal a hajókat amik az útjukba kerülnek.

Ezek az iszonyatos méretű lények azok a gigászi, tízkarú tintahalak, melyek az óriás kalmárok (Architeuthidae) mintegy tucatnyi fajába tartoznak, ám ezen kívül szinte semmit sem tudunk róluk.
Létezésük ugyan ma már kétségbevonhatatlan, de a róluk szóló – többnyire apokrifnak tekinthető – történetek olyan elképesztő méretekről, és olyan agresszivitásról beszélnek, hogy ezeket a józan tudósok többnyire csak szigorú fejcsóválással fogadják.
Bár a hihetetlen méretekre vonatkozóan kézzelfogható bizonyítékok is rendelkezésükre állnak, jószerivel még abban sem sikerült egyetérteniük, hogy ezek vajon csak nagyon vén példányok-e – melyek az idősebb halakhoz hasonlóan óriási méreteket érhetnek el – vagy pedig esetleg különálló fajok képviselői.

Partra sodródott oszladozó példány vizsgálata

Az óriáspolipok létezésére vonatkozó egyik legkorábbi forrás a latin történetíró, Plinius beszámolója, melyben a következőket írja:

“Egy polipnak az volt a szokása, hogy elhagyva a tengert, a halászok nyílt medencéibe ment és elpusztította a sózott halakat, amelyek szaga bámulatosan odacsalogat minden tengeri állatot. Innen származik az a szokás, hogy a hálót sózott halakhoz dörgölik. Ismételt lopásaival magára haragította az őröket. Gátakat emeltek, de a polip felmászott egy fára, így átjutott a gáton is, csupán a kutyák jó szimata volt képes meglepni. Először hihetetlen méretei ijesztettek, azután olyanná vált a színe, mintha sós páccal kenték volna be, és szörnyű szagot árasztott. Végül csak számos háromágú szigonnyal lehetett elpusztítani. Fejét elvitték Lucullusnak. Akkora volt, mint egy tizenöt amforát tartalmazó hordó és – Trebius saját szavait idézve – karjai, amelyeket egy ember két karjával alig bírt volna körülfogni, olyanok voltak, mint a buzogány, hosszúságuk elérte a harminc lábat, szívókorongokkal és tartályként szolgáló mélyedésekkel. Fogai a termetéhez illettek. Maradványai, amelyeket az érdekesség kedvéért konzerváltak, hétszáz fontot nyomtak.”

A középkor hajósai sziget nagyságú “krák”-okról számoltak be, ám ennél kissé hitelt érdemlőbbnek tűnik Friis információja, mely szerint egy ilyen óriás 1680-ban egy szűk fjordba szorulva pusztult el.

óriásokOlafsen, aki 1639-ben járt Izlandon, elbeszéli, hogy a parton egy óriás tízkarú polip tetemére bukkant. Ennek karjai 8-16 m hosszúak voltak. Ugyancsak Izland mellet találtak egy másik tetemet, amelynek 6 méteres karjai voltak, törzsének hossza pedig elérte a 7 métert.

Dennis De Montfort 1802-ben örökítette meg a Puhatestűek természetrajza című könyvében egy saint-malói hajó hihetetlen kalandját. Ez a hajó az afrikai partokat elhagyva Amerika felé indult, amikor matrózai fényes nappal, szélcsendes időben különös tömeget pillantottak meg, amely nagy sebességgel haladt feléjük.

A lény egy óriáspolipnak bizonyult. Egy szempillantás alatt átnyúlt a hajóhíd fölött, s félelmetes karjaival az árbocra és a kötélzetre fonódva megpróbálta a hajót felborítani. A tengerészek végül hatalmas fejsze- és kardcsapásokkal levágták a szörnyű állat karjait.

Az eset sajátos bizonyítékaképpen Saint-Malo templomában egészen 1944-ben bekövetkezett lebombázásáig látható volt az a mozaik, melyet csodálatos megmenekülésükért hálából készítettek a tengerészek, s amely a hajójukra fonódó hatalmas lábasfejűt

Arne Gronnin Saeter kapitány állítása szerint hajóját –  a 14000 tonna vízkiszorítású, 37 km/h sebességgel haladó Brunswick nevű norvég tartályhajót – az 1930-as években Samoa közelében két ízben is megtámadta óriáspolip. Leírása szerint e szörnyek váratlanul bukkantak fel a hajó mögött, majd egy kis ideig párhuzamosan úsztak vele, hogy aztán egy hirtelen rohammal vágódjanak neki. Mivel azonban a hajótest sima felülete nem kínált kapaszkodót sehol, az óriások a hajócsavar alá kerültek, s ez halálos sebet ejtett rajtuk.

 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja