.

Sózzam vagy ne sózzam



Dr. Fung:
A nagy sóátverés


Fordította: Czárán Judit

Forrás: Dr. Jason Fung: The Salt Scam. Medium Health

A sófogyasztás csökkentéséről már régen kiderült, hogy még szívbetegeknek is kifejezetten káros, a sószegény közétkeztetés pedig veszélyezteti a gyerekek egészségét. A tények dacára mégis a sófogyasztás csökkentésére buzdít az orvoslás és a dietetika. Ne csodálkozzanak, ha hitelük már a nullát súrolja.

A sófogyasztás csökkentéséről már régen kiderült, hogy még szívbetegeknek is kifejezetten káros, a sószegény közétkeztetés pedig veszélyezteti a gyerekek egészségét. A tények dacára mégis a sófogyasztás csökkentésére buzdít az orvoslás és a dietetika. Ne csodálkozzanak, ha hitelük már a nullát súrolja.

1982-ben a TIME Magazin egy alkalommal azzal a címlappal jelent meg, hogy "A nagy bajkeverő: a só". Az 1988-as INTERSALT vizsgálat pedig szentesíteni látszott ezt az állítást. A nagy mintán végzett vizsgálat során 32 ország 52 intézménye keresett összefüggést a sófogyasztás és a vérnyomás között, és minden országban azt tapasztalták, hogy aki több sót fogyaszt, annak magasabb a vérnyomása. Igaz, a hatás nem volt nagy, hiszen az 59 százalékkal alacsonyabb sóbevitel csupán 2 higanymilliméterrel csökkentette le a vérnyomást. Vagyis például 140 szisztolés vérnyomás nagymértékű sómegvonással 138-ra volt csökkenthető. Arra azonban semmilyen bizonyíték nem volt, hogy a sófogyasztás visszafogása a szívinfarktus vagy a sztrók kockázatát is csökkentette volna. Ám ennek a nagy port felvert vizsgálatnak a hatására 1994-től kiadtak egy ajánlást az USA-ban, hogy a napi sóbevitelt 2400 mg (kb. egy teáskanál) alatt kell tartani. De az igazság az, hogy szinte a világ összes egészséges populációja ennél jóval több sót fogyaszt. A lakosság várható élettartamában és egészségi állapotában az elmúlt 50 évben úgy következett be drámai javulás, hogy ebben az 50 évben az ajánlottnál szinte mindenki több sót fogyasztott.

Nos, az a helyzet, hogy az alacsony sófogyasztás hasznosságába vetett hitünk nagyrészt téves információkon és mítoszokon alapszik, és a mélyén az a feltételezés rejlik, hogy a magas sóbevitel újkori jelenség, ami a feldolgozott ételek nagyobb mennyiségben történő fogyasztásán alapul. Dahl például írásaiban azt hangsúlyozza, hogy a sónak, mint fűszernek a használata egészen a modern korig nem volt széles körben elterjedt.

A katonai archívumok adatai szerint régen a katonák, ahogy feltehetőleg a társadalom többi tagja is, napi átlagban 16-20 gramm sót fogyasztott. Az 1812-es háború alatt a katonák napi sófogyasztása -annak magas ára ellenére- 18 grammra rúgott. Amerikai hadifoglyok viszont keserűen panaszolják, hogy a napi 9 gramm só, ami jár nekik, "siralmasan kevés". A második világháború után azonban, mikor az ételek tartósításában a hűtés széles körben átvette a sózás szerepét, Amerikában lecsökkent sófogyasztás napi 9 grammra, és azóta is kb. ezen a szinten van. Ám a második világháború előtt senki nem panaszkodott arra, hogy túl sokan halnának meg szívbetegségekben, sztrókban vagy vesebetegségekben, melyektől való félelmükben manapság sokan drasztikusan csökkentik a sóbevitelüket.

A dolgok változnak

Azzal a feltételezéssel, hogy a sófogyasztás csökkentésével életeket lehet menteni, első pillanattól voltak problémák. Dahl például elfelejtette megemlíteni azokat a kultúrákat, ahol az emberek hagyományosan sok sót fogyasztanak, még sincsenek egészségügyi problémáik. A sumburu harcosok például közel két teáskanálnyi sót fogyasztanak naponta, sőt, még az is előfordul, hogy egyenesen az állataiknak szánt sótömböket nyalogatják. Ennek ellenére az átlag vérnyomás ebben a populációban 106/72, és ez az érték idős korukra sem lesz magasabb.

Ezzel szemben Amerikában a lakosság kb. harmadának magas a vérnyomása, ami 140/90 mmHg fölötti átlagos értéket jelent. Összehasonlításképpen a normál vérnyomás 120/80, mely érték az Egyesült Államokban a korral általában nő. Nepálban, egy Kotyang nevű falu lakói napi két teáskanál sót fogyasztanak, a kuna indiánok pedig napi másfelet, viszont a magas vérnyomásra még szavuk sincs, ami egyértelműen ellentmond Dahl feltevésének, hogy a sóban gazdag étrend magas vérnyomást okoz.
 

 

A legutóbbi globális kutatások azt mutatják, hogy nincs olyan hely a világon, ahol bármi is indokolná az AHA-nak (az Amerikai Szívtársaságnak) vagy a WHO-nak a sófogyasztás csökkentésével kapcsolatos ajánlásait. A legmagasabb sóbevitel a közép-ázsiai régióban figyelhető meg, közvetlenül utána Ázsia csendes-óceáni régiójának gazdag országai, köztük Japán és Szingapúr következnek. A japán konyha hagyományosan sok sót használ, különösen a rengeteg szójaszósz, szójakrém és sós lében eltett zöldségek miatt. Ám semmi nyoma annak, hogy a japánok egészségének ez ártana, ellenkezőleg, Japánban a legmagasabb a születéskor várható élettartam: 83,7 év. Szingapúr pedig a harmadik helyen áll 83,1 évvel. Ha a só valóban annyira káros lenne az egészségre, akkor miként élhetnének éppen azok a legtovább, akik a legtöbb sót fogyasztják?

Az alacsony sófogyasztással kapcsolatos aggályok 1973-ban jelentkeztek, amikor egy elemzés talált hat olyan területet, ahol az átlag vérnyomás a magas sófogyasztás ellenére kifejezetten alacsony volt. Például Okayumában az emberek sokkal több sót fogyasztottak, mint a legtöbb más országban (akár 3,3 teáskanállal naponta), átlagosan mégis nekik volt az egyik legalacsonyabb a vérnyomásuk a világon.
 


A nepáli asszonyok nem is hallotak sószegény diétáról, vérnyomásuk mégsem magas.
 

Sőt, bizonyos esetekben a vérnyomás és a sóbevitel között mintha kifejezetten fordított arányosság állna fenn. A vizsgálat szerint az észak-indiaiak például átlagosan 2,5 teáskanál sót (14 gramm) fogyasztottak naponta, a vérnyomásuk mégis normális volt (133/81 mmHg). Dél-Indiában a sóbevitel ennek körülbelül a fele volt, az ott élőknek mégis szignifikánsan magasabb volt az átlag vérnyomásuk (141/88 mmHg).

De akkor mi a helyzet a nagymintán végzett INTERSALT vizsgálat eredményével? Nos, az adatok további elemzése alaposan megváltoztatta az első ránézésre kialakított képet. Az eredeti vizsgálatba például négy olyan primitív népet is bevontak (a yanomamöket, a xingukat, a pápua új-guineaiakat és a kenyanokat), akik az átlagosnál jóval kevesebb sót fogyasztottak. Ők azonban nagyon más, kifejezetten kezdetleges szinten éltek más populációkkal összehasonlítva, és egyikük 99 százalékkal kevesebb nátriumot fogyasztott, mint a többiek. Ezek a szélsőségek nagymértékben korlátozták az eredmények általánosíthatóságát, és mivel ennyire szélsőségesek voltak, szélsőségesen torzították az átlagot.

Ezek a primitív társadalmak ugyanis sok más dologban is különböznek a modern társadalmaktól, nemcsak az étkezésükben. Például Brazília yanomamö indiánjai a mai napig tradicionális vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak, ugyanúgy, ahogy tették ezt évszázadokkal ezelőtt.
 


Yanomamis indiánok Brazíliában
Szinte nem is esznek sót, ebből adódott a következtteés: kevés só normális vérnyomás
 

Feldolgozott élelmiszert egyáltalán nem fogyasztanak. A modern orvoslás nem jut el hozzájuk. Aligha lenne helyes ezeket az Amazonas őserdeiben élő törzseket a new yorki felhőkarcolókban lakó modern amerikaiakkal összehasonlítani. Kiválasztani táplálkozásuk egyetlen összetevőjét, a nátriumot, és azt állítani, hogy egyedül az a felelős a magas vérnyomásukért, pontosan ez az, amit rossz kutatói módszernek nevezünk. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy az ágyékkötő viselésétől csökken az ember vérnyomása.

De voltak itt más dolgok is. A yanomamö és a xingu indiánoknál például azt figyelték meg, hogy náluk szinte teljesen hiányzik egy specifikus gén, a D/D, ami az angiotenzin átalakító enzim termelődéséért felelős, miáltal ebben a két populációban alig fordul elő szívbetegség vagy magas vérnyomás. Vagyis esetükben valószínűleg nem az alacsony sóbevitellel magyarázható, hogy az átlagosnál alacsonyabb a vérnyomásuk.

Ebben az esetben viszont több információhoz juthatunk, ha ezeket az átlagtól minden másban is eltérő populációkat nem vizsgáljuk, és úgy nézzük meg, vajon tarthatók-e a sóhipotézis eredeti állításai. Nos, ha figyelmen hagyjuk az erre a négy primitív törzsre vonatkozó adatokat, és csak a többi negyvennyolc, nyugati életformát folytató populáció tagjait vizsgáljuk, akkor az eredmény pontosan az ellenkezője lesz az eredetinek. A magas sófogyasztás hatására nem nő, hanem csökken a vérnyomás. Vagyis a sószegény étrend nem egészséges, hanem káros.

Az Egyesült Államokra vonatkozó adatok sem támasztották alá a sóhipotézist. Az Országos Egészségügyi és Élelmezésügyi Felmérés (National Health and Nutrition Examination Survey, NHANES) keretében rengeteg amerikait kérdeznek meg rendszeresen a táplálkozási szokásaikról, és az első ilyen vizsgálatból az derül ki, hogy azoknak, akik a legkevesebb sót fogyasztották, 18%-kal magasabb volt a halálozási rátájuk, mint azoknak, akik a legtöbbet. Ami szignifikáns különbség és meglehetősen nyugtalanító eredmény.

A második NHANES vizsgálat megerősítette az elsőt: az alacsony sóbevitel itt is 15,4 százalékkal növelte a halálozási kockázatot. Egy másik vizsgálat pedig azt találta, hogy a szívinfarktus kockázata lényegesen nagyobb volt a magas vérnyomással kezelt és sószegényen táplálkozó vizsgálati személyeknél. Vagyis azoknál, akiknek az orvos azt tanácsolta, hogy fogyasszanak minél kevesebb sót.

2003-ban az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériumának Betegségmegelőző Központja felkérte az Orvostudományi Intézetet, hogy tekintse át a legújabb hozzáférhető kutatási eredményeket, mégpedig nem elsősorban a magas vérnyomásra, hanem inkább a szívbetegségekre és a mortalitásra fókuszálva.

Miután a kutatók alaposan áttekintették a vonatkozó orvosi szakirodalmat, a következő fontos megállapításokat tették. Bár az alacsony sóbevitel csökkentheti a vérnyomást "a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem jelenthető ki egyértelműen, hogy a napi 2300 mg alatti, alacsony sófogyasztásnak az átlagnépességet tekintve lenne bármilyen pozitív vagy negatív hatása a kardiovaszkuláris megbetegedések, illetve a kardiovaszkuláris halálozás gyakoriságára." Vagyis a sóbevitel csökkentése nem csökkenti a szívbetegségek és a halálozás kockázatát.

De a szívelégtelenség vonatkozásában "a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy kellőképpen bizonyítottnak tekinthető, hogy az alacsony sóbevitelnek negatív hatása van". Vagyis azoknak ajánlották a legnyomatékosabban a sófogyasztás csökkentését, akiknek ezzel a legtöbbet ártottak.


Sóhiány

Csakhogy dogmákon nem könnyű változtatni. A 2015-ös Táplálkozási Irányelvek még mindig a sóbevitel napi 2300 mg alá csökkentését ajánlja (ez nagyjából egy teáskanál), a magas vérnyomásban szenvedőknek, a középkorúaknak és az öregeknek pedig ennek a kétharmadát, maximum napi 1500 mg-ot tekintik kívánatosnak.

Miért veszélyes a sómegvonás?

A sónak fontos szerepe van a vér megfelelő mennyiségének és nyomásának a fenntartásában, ami ahhoz kell, hogy a szövetek elegendő oxigénhez és tápanyaghoz jussanak. A só két összetevője, a nátrium és a klorid. Ha megmérjük a vérben levő elektrolitokat, a só (a nátrium és a klorid) messze a legnagyobb mennyiségben előforduló ion benne. Például normál esetben a vér nátrium koncentrációja hozzávetőlegesen 140, a kloridé pedig 100 mmol/l, míg például a káliumé csak 4, a kálciumé pedig 2,2 mmol/l. Így talán már érthető, miért van olyan nagy szükségünk sóra.

A tudósok sokat gondolkodtak rajta, milyen evolúciós magyarázata lehet annak, hogy a vérünk ilyen nagy mennyiségben tartalmaz sót. Legtöbben úgy gondolják, ennek az az oka, hogy mivel mi is az őstengerekben élő egysejtűekből fejlődtünk többsejtűekké, majd onnan költöztünk ki a szárazföldre, magunkkal vittük az ereinkben az óceánt "sós víz" formájában, ezért van az, hogy a vérünk túlnyomó részt sóoldatból áll. Vagyis a só nem az ellenségünk, hanem testünk létfontosságú építőeleme.

Forrás: https://www.tenyek-tevhitek.hu/a_nagy_soatveres.htm

Címkék: 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja