Segovia római kori vízvezetéke



Segovia római vízvezetéke, pontosabban vízvezetékhídja (aquaeductus) az Ibériai-félsziget egyik jelentős római kori műemléke.

A vízvezeték a kasztíliai város jelképe, amely a címerében is szerepel. Az ókori alkotás 1985-től – az óvárossal együtt – a Világörökség részét képezi. Építésének pontos idejéről nem maradtak fenn dokumentumok, a kutatók az I. század második felére vagy a II. század első éveire teszik.
 

 
A víz létfontosságú így a Római Birodalom terjeszkedésekor azt is meg kellett oldani, hogy az újonan elfoglalt területek helyőrsége körül kialakuló városok bőséges, tiszta ivóvízhez jussanak. Ezt vízvezetékek kiépítésével biztosították, melynek nyomai Európa szerte megtalálhatók. Sajnos a legtöbbjük az évezredek során elpusztult, de szerencsére néhány alkotás épségben maradt. Ezek közül talán a legjelentősebb építmény Spanyolországban, Segoviában található.
 
 
A vízvezeték a környező hegyekben, a várostól kb. 17 kilométerre található Fuenfría forrástól szállítja a vizet. A római kori mérnökök tudását dícsérik hogy a nagy távolság ellenére meg tudták tartani a vezeték 1% körüli esését, ami biztosítja a víz egyenletes folyását. Túl nagy lejtés esetén a víz zuhatagszerűen folyik át a vezetéken, kevés lejtés esetén pedig feltorlódik. Ezt a szintezést a forrástól a városig pontosan be kellett tartani. Ennek biztosítása érdekében különböző műtárgyakat kellett a rendszerbe beépíteni.
A vizet először az El Caserón („Nagy Ház”) nevű víztartályban gyűjtik, amely egy csatornán keresztül a Casa de Aguas („A vizek háza”) nevű víztoronyba jut, ahol egy természetes derítőn folyik keresztül, mielőtt folytatná az útját. Ezután 728 méteren át egyszázalékos emelkedőn keresztül fut egészen a Postigo-ig – egy sziklás domb, amelyre az óváros épült a segoviai erőd (Alcázar) köré.
 

A legmagasabb (legmélyebb) pontján 28,5 méterre emelkedik ki a talajtól (közel 6 méteres alapzattal) és két sor boltívből áll, amelyek pillérekre támaszkodnak. Összesen 167 boltíve van; a városba érkezésétől a Día Sanz térig 75 egyszerű boltívvel rendelkezik, majd 44 dupla soros (vagyis 88 darab), amelyeket még négy egyszerű boltív követ.
A vízvezetékhíd vakolatlan, téglaszerű gránittömbökből épült. A római korban a három legmagasabb boltíven bronz betűs felirat állt, amely az építő nevét és az építés dátumát jelezte. Ebből ma még két falmélyedés látható, az építmény mindkét oldalán egy-egy. Az egyikről úgy tudni, hogy az Egyiptomi Herkules képét tartalmazta, aki a legenda szerint a várost alapította. A másik falfülkében most Segovia védőszentje, a Virgen de la Fuencisla, valamint San Esteban képe található.

A vízvezetékhíd első felújítására Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella (a „katolikus királyok”) uralkodása alatt került sor. Az terv vezetője Don Pedro Mesa, a környékbeli Jerónimos del Parral kolostor házfőnöke volt. Összesen 36 boltíved építettek újjá, fokozottan ügyelve arra, hogy ne változzon meg az eredeti szerkezet és stílus. Később, a 16. században a középső falmélyedések és a fentebb említett szobrok a helyükre kerültek.

A vízvezeték a város legjelentősebb építészeti műemléke. Századokon át működött, és megőrizte kiváló állapotát. Segoviába, főként az Alcázarba szállított vizet egészen a közelmúltig. A 20. században a vízvezetékhíd elhasználódott a tüzelőanyagokból és az autókból származó légszennyezés miatt. Az utóbbiak egykor a boltívek alatt haladtak át. A gránit természetes eróziója szintén igénybevette a szerkezetet az évek során. A közhiedelemmel ellentétben a forgalom okozta rezgések nem károsítják az építményt a nagy tömege miatt. A restaurációs tervek Francisco Jurado felügyeletével 1997 óta folyamatban vannak, hogy biztosítsák a vízvezetékhíd túlélését. Az felújítás alatt a közlekedési utakat újratervezték, és az Azoguejo teret gyalogos sétálózónává alakították.


Körkép az Azoguejo térről


<iframe width="637" height="360" src="https://www.youtube.com/embed/pRUcRyfWoB4" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>
 
Címkék: 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja