.

Port Royal a kalózok Szodomája



Port Royal maga volt a kalózok Szodomája, amíg egy szökőár le nem rombolta

A jamaikai Port Royalt a „legvadabb város e földön” címszóval illették, ahol a kalózok, prostituáltak, bűnözök és rabszolgák elképesztő gazdagságban éltek. A bűn városában mindennapos volt a verekedés, folyt az arany és a rum, az emberélet mit sem számított, az éjszaka pedig sohasem ért véget. A kalózok fővárosát 1692-ben egy hatalmas árvíz pusztította el, amelyet sokat isteni büntetésnek értelmeztek.

 

Jamaica délkeleti részén, egy földnyúlványon elhelyezkedő Port Royalban minden negyedik épület kocsma vagy bordély volt, hektoliterszámra tüntették el lakói a szeszes italokat, a prostitúció, a rabszolgaság, a mértéktelen alkoholfogyasztás és számos egyéb bűnös élvezet és erkölcstelenség melegágyának számított a 17. század második felében. 1692. június 7-nek végzetes napján a város alatt a föld remegni kezdett, az épületek sorra dőltek le, majd megjelent egy hatalmas árhullám, amely szinte mindent elmosott. Több ezren haltak meg azon a napon, ám a világ többi szegletében élők nem könyörültet éreztek irányukban, nem tragédiaként fogták fel a természeti katasztrófát, hanem Isten jogos büntetésének tekintették, amely során földig rombolta a modern Szodomát.

A kalózok megérkeznek

Port Royal egy 27 kilométer hosszú homokpados félsziget legvégén helyezkedik el, amely belenyúlik a tengerbe a mai főváros, Kingston előtt. Nem volt mindig a féktelen mulatozás és a lázadások székhelye. 1494 (magát a várost 1509-ben alapították) és 1655 között nem volt más, mint egy kis spanyol kikötő, egy kereskedelmi lerakat, amely csekély gazdasági hasznot hajtott, pedig jelentős stratégiai területen foglalt helyet. Maga a kikötő egy minden szempontból ideális helyen épült fel a védett öbölben, a nyílt tengerre történő kijutás egy keskeny szorosban történt, amelyet jól lehet védeni. Mivel aranyat és ezüstöt a közelben nem találtak, főként cukornádtermesztéssel tengették mindennapjaikat a helyiek.

1655-ben Oliver Cromwell a térségbe küldött egy angol flottát, hogy kereskedelmi bázisnak való helyet találjon, pontosabban raboljon Angliának. Több sikertelen akció után végül Port Royal elé tévedtek a szigetországiak, és könnyen bevették az alig védett kikötőt. Gyors fejlesztések indultak meg, ám rádöbbentek, hogy ezek önmagukban mit sem fognak érni, hiszen a környéken mindenhol a spanyol flotta bázisai veszik körbe.

Edward D’Oley kormányzó 1657-ben ezért meghívta a Brethren-csoportként ismert kalózbandát, hogy válasszák székhelyükül a várost. A tengeri banditáknak és az angoloknak is jó üzletnek tűnt az összeborulás, hiszen a kalózok megvédelmezték a várost (mint saját telepet), cserébe Anglia uralkodójának jóváhagyásával és védernyője alatt fosztogathatták a gazdag spanyol hajókat. A kikötő egyfajta menedék lett a haramiáknak, többek között Henry Morgan kapitánynak, Anne Bonnynak, Mary Readnek, Calico Jacknek vagy magának Feketeszakállnak is. Formálisan a britek földje volt a terület, gyakorlatilag a kalózok, bűnözők és haramiák uralták.

A kialakuló állandó káosz ellenére Port Royal folyamatosan fejlődött, és Boston után az Újvilág második legnagyobb angol településévé vált. A 17. század végére a város vezethetetlenné vált, a korrupció hatalmas volt, a kocsmáknak, bordélyházaknak, orgiáknak, fosztogatásoknak se szeri, se száma nem volt, és szinte már kizárólag rabszolgák és kalózok lakták. Gyakori látvány volt egy-egy részeg kalóz, akinek zsebei lopott arannyal voltak tömve, és legalább két örömlány támogatta két oldalról. Nem túlzás azt állítani, hogy egy-egy durvább italozós este alkalmával egy kalóz többet költött, mint egy átlagos ültetvényes munkás egész éves keresete (volt például, aki 500 ezüstöt adott annak a lánynak, aki anyaszült meztelenre vetkőzik előtte), ahogyan az sem, hogy az alkoholmérgezés többeket ölt meg, mint bármi más, legyen az a szifilisz vagy kardpárbaj. Egy bizonyos Roche Brasiliano nevű kalózról írták egyszer, hogy „mikor részeg volt, őrültként járta a várost. Ilyenkor az első embernek, akivel találkozott, eltörte a kezét vagy a lábát, anélkül, hogy bárki is közbeavatkozott volna. Néhány járókelőt pedig odakötözött egy fapóznához, és elkezdte megsütni, akárcsak egy disznót”.

Mikor Henry Morgan kalózkapitány került a város vezetői pozíciójába, maga is elégedetlen kezdett lenni a kikötő állapotával, és megpróbált véget vetni a káosznak, ám erőfeszítései hasztalannak bizonyultak. A szökőár előtt négy évvel hunyt el.

Isteni büntetés

1692. június 7-én, nem sokkal dél előtt 7,5-ös erősségűre becsült földrengés rázta meg a várost. (1969-ben felfedeztek egy órát a város romjai között, amely 11.43-kor állt meg.) Az Újszövetségből is megtudhattuk, hogy az okos ember sziklára építi házát, míg a balga homokra. Látszik, hogy Port Royal lakói nem olvasgattak sűrűn Bibliát, ugyanis mind homokra építették téglaházaikat, amelyet szinte beszippantott a föld és a tenger a rengéskor, valamint a kialakuló földcsuszamláskor. Később az árhullám olyan nagy volt, hogy a városfalakon is áthömpölygött. A 33 hektárnyi területű város pár órán belül odalett, az angolok által épült öt erődítmény közül négyet tett használhatatlanná a víz, amely a 6500 fős város lakóinak egynegyedével végzett szinte azonnal.

Ám a csapásoknak még ekkor sem volt vége. A holttesteket nem temették el időben, ott hagyták a tűző napon, így hamar járványok törtek ki, amelyek újabb százak életét vették el. Az „isteni büntetésnek” csak ideiglenesen lett vége ekkor, ugyanis 1703-ban a várost tűzvész emésztett el, 1712-ben, majd 1722-ben, 1726-ban és 1744-ben is hurrikánok pusztítottak területén. Ekkor döntöttek úgy a britek, hogy áthelyezik a kereskedelmi kikötőt északabbra, a mai Kingston helyére. Port Royal elhagyatottá vált. A végső csapást az 1951-es Charlie hurrikán hozta el, amely mindent letarolt, ami maradt a bűnös városból. Ma Port Royal egy kis tengerparti falu, a város nagy része valóságos Atlantiszként terül el a víz alatt, a régészek és a búvárok paradicsoma.

Múlt-kor

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja