Patton tábornok furcsa halála



70 éve, 1945 május 8.-án a késő este tartott és éjfél utánra áthúzódott, ceremonián írták alá a náci Németország fegyverletételét. Ezzel befejeződött a második világháború, de nem fejeződtek be a politikai csatározások. Ennek következménye is lehet a legsikeresebb amerikai tábornok George Smith Patton Jr. furcsa halála.


Szerző: tiboru

Patton tábornok halála

 A tábornok halálának körülményeivel és feltételezett okaival kapcsolatos találgatások 70 éve adnak agymunkát azoknak, akik nem elégednek meg a vérszegény hivatalos magyarázattal; hozzájuk csatlakozunk most mi is.

Előrebocsátom, hogy – a téma jellegéből adódóan – a mai poszt kicsit militarysabb lesz, mint az eddig megszokottak, de őszintén remélem, hogy a szívemhez oly közel álló hölgyek sem fognak unatkozni, noha szerelmi szál még nyomokban sem található benne. 

1.) Élete, mint civil


Akik személyesen ismerték a tábornokot, minden bizonnyal hitetlenkedve fogadnák a hírt, hogy – embertársaihoz hasonlóan – George meztelenül (tehát nem talpig egyenruhában), egyszerű újszülöttként látta meg a napvilágot.  Erre az eseményre egy kaliforniai kisvárosban került sor 1885 novemberében, amikor George Smith Patton kerületi ügyész feleségének, Ruth Wilsonnak fia született.

 

A skót gyökerekkel rendelkező, eredetileg virginiai családot joggal nevezhetjük klasszikus amerikai katonai klánnak, hiszen úgy anyai, mint pedig apai ágon számos főtisztet és tábornokot tud felmutatni, akik a függetlenségi harcoktól kezdve a polgárháborúig (majd ez után is) főként a korszak elit fegyvernemének számító lovasságot erősítették (és akkor nem is számoltunk az egyéb, ugyancsak férfias szakmákban jeleskedő ősökkel: sheriffekkel, kormányzókkal, tengerészekkel és békebírókkal). Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy a kis George-ot nem a virágkötészet érdekelte, és nem is az árvaszéki ülnöki beosztásra hajtott; már zsenge korától kezdve inkább az egyenruha, a lovassági szablya és a harsány parancsok vonzották.

Erre mondják, hogy későbbi pályája kódolva volt a génjeiben; az időközben Virginiába visszatelepülő George az egyedüli logikus lépést választja: a léha középiskola évek után (milyen is lenne egy kaliforniai középiskolás időszak, ha nem léha..?) 1902-ben katonaiskolába megy.

2.) Katonai pályafutása

Az első megcélzott katonai oktatási intézmény a Virginia Military Institute, amelynek (egyebek mellett) az volt a fő vonzereje, hogy nagyapját (aki ugyancsak a George Smith Patton nevet viselte) 1852-ben itt avatták tisztté, de ide járt apja is, mielőtt a pénzesebb jogászi szakmát választotta volna.
 

A Patton család egy csomó területen nagyot alakított, de úgy tűnik, hogy a fiúgyermekek megkeresztelésekor a kreativitásukat mindig überelte a hagyománytisztelet; mai főhősünk fia (aki ugyancsak tábornok volt) a George Smith Patton névre hallgatott 2004-es haláláig, s az ő egyik fiát ugyanígy hívják…

A VMI azonban nem nyerte el maradéktalanul GSP tetszését; biztosan túl lazának és liberálisnak találta. Távozásának pontos okát nem ismerem, de tény, hogy 1905-ben már a híres West Point Katonai Akadémián találkozhatunk vele, ahol 1909-ben végez a lovassági tiszteket képző szakon.

Military érdeklődésű olvasóink elnézését kérem, de a poszt terjedelmi korlátai sajnos nem teszik lehetővé, hogy aprólékosan végigmenjünk karrieríve minden mozzanatán, ezért tényleg csak a legfontosabb momentumokat érintjük.

1916-ban (Pershing tábornok egyik szárnysegédjeként) részt vesz a mexikóiak, egészen pontosan Pancho Villa (forradalmár és rablóvezér, kettő az egyben) elleni katonai büntetőexpedícióban, ahol három kezdetleges harckocsival ő irányítja az amerikai hadsereg első

páncélos offenzíváját. Mivel embereivel eredményesen levadásznak pár mexikói fejest, a harmincadik életévét éppencsakhogy betöltött főhadnagy a jenki hazafias sajtó liblingje lesz.

Az első világháborúban a francia fronton szolgál, s ekkor válik bizonyossá, hogy a harckocsikkal történt mexikói affért nem futó kalandként élte meg, hanem bizony egy életre szóló kapcsolat kezdete volt: Patton egy közép-franciaországi, harckocsizókat kiképző bázis parancsnokaként olyannyira beássa magát a témába, hogy akkora nevek, mint John Fuller (hadtörténészeknek biztosan sokat mond a név) teljesen elismerően nyilatkoznak róla. És nem csak a kiképzésben vesz részt, hanem csatákban is vitézkedik (meg is sebesül), aminek meg is van az eredménye: röpke másfél év alatt századosból ezredes lesz.

A két világháború között éli a hivatásos tisztek korántsem eseménytelen életét, s közben olyan arcokkal ismerkedik meg, mint Dwight Eisenhower vagy Douglas MacArthur – nem hiszem, hogy ez a két úriember különösebb bemutatásra szorulna.

3.) A második világháború

Patton katonai kiteljesedése (és a személye köré szőtt legendárium burjánzása) a világégésnek köszönhető. Néha azon kapom magam, hogy elgondolkodom: ha Adolfban nem tengnek túl a hatalmi ambíciók, vajon egy szűk katonai körön kívül ki hallott volna erről a nagydarab, nyers modorú amerikairól..?

De haladjunk.

A ’39-’40-es európai hírek hallatán a Kongresszus költségvetési bizottsága enged az egyre erősödő katonai nyomásnak és engedélyezi két páncélos hadosztály létrehozását. 1940 nyarán Patton ezredes megkapja a Második Páncélos Hadosztály egyik dandárját, őszre dandártábornokká, majd a következő tavasszal vezérőrnaggyá léptetik elő, s 1941 áprilisától már az egész második hadosztály úgy táncol, ahogyan ő fütyül.

Pearl Harbor után vége a mókának és a kacagásnak, következnek a dolgos hétköznapok. George élesben ’42 vége felé Afrikában, még pontosabban a francia védnökség alatti Marokkóban kezdi a háborút (emlékeztek még Humphrey Bogartra?), s embereinek mindössze 48 órára van szükségük ahhoz, hogy a franciákat kirugdossák Casablancából.

A hadműveleti szempontból könnyed sétagalopp után egy kicsit (?) keményebb dió következik: az Erwin Rommel nevű német tábornagy által irányított Afrika Korps. Ezt a problémát is megoldja (’43 márciusában megkapja a harmadik tábornoki csillagot), majd a 7. Amerikai Hadsereg főparancsnokaként megkezdi Szicília kitakarítását.

No nem a maffiától szabadul meg (ahhoz még ő is kevés lett volna), „csak” a németektől és Benito bozót-, akarom mondani bohócharcosaitól.

Hosszasan lehetne ecsetelni a csatákat és offenzívákat, a szokványos és kevésbé megszokott taktikai és stratégiai megoldásokat, de – mint már említettem – ez nem az a blog. Elégedjetek meg annyival, hogy Olaszország után Patton (immáron a 3. Hadsereg élén) módszeresen végigharcolja Normandiát, Észak-Kelet-Franciaországot, Dél-Belgiumot, Luxembourgot, majd átlépi a Siegfried-vonalat és a Rajnát, behatol a Vaterlandba, végigtrappol a déli részén (Saar-vidék, Pfalz, Württemberg, Bajorország) és jóformán meg sem áll Prága külvárosáig. Itt is csak azért kénytelen visszafogni megtáltosodott embereit, mert a főnökei kiegyeztek a szovjetekkel, s az amerikaiak (mocskos politikai okokból) a cseh főváros felszabadítását átengedték a Vörös Hadseregnek. Sztálin a markát dörzsölgette, Patton meg kurvaanyázott egy sort – és bizony elég hangosan tette…

Mielőtt továbbmennénk és rátérnénk halála körülményeire, álljunk meg egy bajtársi szóra, s vizsgáljuk meg egy kicsit, milyen parancsnok is volt George S. Patton tábornok. Vagy ha közhelyesen akarnánk fogalmazni, úgy is feltehetjük a kérdést: mi volt a titka?

4.) Patton, az ember

Ha ez a Twitter lenne, esetleg SMS-ben akarnánk kifejteni véleményünket, megelégednénk ennyivel: Patton kemény volt, mint a szupergyémánt, és kábé annyira könnyed, mint egy késői Wagner-opera.

Ha egy kicsit hosszabb lére ereszthetem jellemzését, a feladatot a legkönnyebben úgy tudom abszolválni, ha felvillantok pár – vele kapcsolatos – kis sztorit, amelyekből szerintem mindenkinek átjön a jelleme és egyénisége.


– Amerikai léte ellenére rögeszmésen ragaszkodott az alakiság egyes mozzanataihoz. Az embereitől például a legnagyobb csaták közben is megkövetelte, hogy reggelente frissen borotváltak legyenek, s a surranók ragyogjanak a cipőkrémtől; aki vétett a szabály ellen, büntetésre számíthatott.

“There is only one sort of discipline: the perfect discipline.”

“Csak egyfajta fegyelem létezik: a tökéletes fegyelem.”

- Néha megmagyarázhatatlan dührohamai voltak; egyszer például nyilvánosan pofonütött egy maláriás és depressziós közlegényt (majd jól bele is rúgott), akiről azt feltételezte, hogy szimulál. Az esetet a sajtó is felkapta, s az ügy majdnem a beosztásába került.

- Amikor a dandárja (hadosztálya, illetve hadserege) harci cselekményeket folytatott, az egész társaságnak viselnie kellett a rohamsisakokat. Önmagában ez nem is lenne túl meglepő, elvégre azért találták ki ezt a fejfedőt, hogy a katonák koponyáját óvja, na de a főparancsnokságon dolgozó irodistáknak, esetenként 20-30 kilométerre a fronttól, mondjuk egy megerősített bunkerben, vagy a katonaorvosoknak egy hátországi kórház műtőjében..?

- Sajátos véleményének sohasem volt rest hangot adni. Azt mesélik, hogy egyszer összegyűjtötte a 3. Hadsereg valamennyi keresztény tábori lelkészét, s a meghökkent lelkipásztoroknak kifejtette, hogy Krisztust elárulták az apostolai, és lényegében dezertőröknek minősülnek. Márpedig a katonaszökevényeket agyon kell lőni, és azok a köcsögök meg is érdemelték volna! – mennydörögte a tábornok. Aztán – biztos, hogy csökkentse a feszültséget – elmondta: a katona a legszentebb mesterséget űzi, hiszen szükség esetén az életét áldozza azért, hogy mások éljenek. „Ezt tette Krisztus is, tehát minden katonám azt teszi, amit Jézus tett!”.

- Nyilvános szerepléseinek javarészén az elefántcsont-markolatú 45-ös Coltjával az oldalán jelent meg (olykor mindkettővel a csípőjén, mint a cowboyok), amit ’44 végétől még színesített azzal, hogy egy Willie nevű bull-terriert is folyton magával hurcolt.

“We herd sheep, we drive cattle, we lead people. Lead me, follow me, or get out of my way.”
“A nyájat terelgetjük, a csordát hajtjuk, az embereket vezetjük. Vezess, kövess, vagy takarodj az utamból.”

- Talpig katona volt, s ez abban is megnyilvánult, hogy katonái előtt tartott beszédeiben csak úgy röpködtek az olyan szavak, mint a „fucking”, a „shit”, a „bastard” vagy a „son-of-a-bitch”. Aki bírja az angolt, itt elolvashatja az egyik produkciót, és én mondom nektek, hogy ez a műfaj egyik gyöngyszeme. A filmben a szépirodalmiasított változat látható, de az se rossz.

A végtelenségig folytathatnánk a történeteket, s mindegyik ugyanazt mutatná: egy elképesztően céltudatos, következetes, hajlíthatatlan és roppant becsvágyó katonát, aki pályafutása során legalább annyi ellenséget szerzett magának, mint barátot, s aki – amint azt még látni fogjuk – egyszerűen nem tudott (vagy nem akart) a nyelvének parancsolni. Ő tényleg az a fickó volt, aki joggal mondhatta: ami a szívemen, az a számon; akinek meg nem tetszik, az bekaphatja… Egyszer még a sajátjaitól is lenyúlt üzemanyagot: embereinek utasítást adott arra, hogy az Első Amerikai Hadsereg gázolaj-lerakatát dézsmálják meg, csak hogy ne kelljen a saját utánpótlásra várnia és (a tiltás ellenére) folytathassa előrenyomulását…

5.) Egy kis statisztika

A háború utolsó tíz hónapjában Patton 3. Hadserege olyan teljesítményt tudhat a magáénak, amit (állítólag) sem addig, sem azóta nem produkált egyetlen önálló katonaimagasabbegység sem. Tudom, hogy – kimutatások szerint – az emberek 78,61%-a gyűlöli a számokat és a statisztikákat, de nem tudom megállni, hogy ezt a pár adatot ne említsem meg:

- 1944 augusztusától  1945 májusáig a mintegy 280 ezer fős Harmadik Amerikai Hadseregnek 17 ezer saját halottja, 36 96 ezer sebesültje és 27 ezer eltűntje volt, ami 140 ezres általános veszteséget jelent. Ugyanezen időszak alatt az ellenségnek egymillió nyolcszázezer fő veszteséget okozott (a német halottakat, sebesülteket és hadifoglyokat is ide számítva). Az arány megdöbbentő: egy a tizenháromhoz!

- Ha figyelembe vesszük, hogy Pattonék előőrsei 1945 március 22-én lépték át a nyugati német határként funkcionáló Rajnát (ő rituálisan és személyesen 24-én vizel bele a folyóba egy pontonhídról Nierstein mellett, miközben a 250 ezres főerő ott toporog a háta mögött – ez nem vicc, tényleg megtörtént!) és április végén elérték a keleti határt az Elbánál, akkor elmondható, hogy röpke egy hónap alatt mintegy 85 ezer négyzetkilométernyi német területet foglaltak el (ez körülbelül a mai Ausztria nagysága).

6.) Az utolsó hónapok

Április közepén négycsillagos tábornokká léptetik elő, majd a németek feltétel nélküli kapitulációját követően ő lesz Bajorország katonai kormányzója. A magas beosztás abszolút nem hatja meg; valójában nem is igazán érzi jól magát ebben a

 

pozícióban, és folyamatosan azt kérvényezi, hogy helyezzék át a csendes-óceáni hadszíntérre, ahol még folynak a harcok a japánokkal (ahogyan ő mondta: addig szeretne odaérni, amíg azok a kurva tengerészgyalogosok el nem viszik az összes díjat…). Sem emberként, sem katonaként nem változik; továbbra is kimondja mindazt, amit gondol.


A diplomáciai érzék teljes hiánya pár hónap alatt olyannyira nyilvánvalóvá válik, hogy októberben felmentik, majd a gyakorlatilag nemlétező 15. Hadsereg élére helyezik, melynek fő csapásiránya és feladata a világháború hivatalos hadtörténetének papírra vetése volt.

Kedves olvasó! Azok alapján, amit eddig tudsz róla, el bírod képzelni Pattont, amint egy irodában ül (oldalán az elmaradhatatlan revolverrel, lelki szemei előtt a fél-egy évvel korábbi, dicsőségesebbnél dicsőségesebb harci cselekmények képei) és a többarasznyi papírkupacok mögül kipislogva hallgatja a levéltárosok okoskodását arról, hogy – a rendelkezésre álló dokumentumok alapján – egyik vagy másik hatodrangú offenzíva mondjuk valahol az Alpok alján helyénvaló volt-e harcászatilag..?

Nem kell csodálkozni tehát azon, hogy egyre mogorvább, egyre borúlátóbb, s – ha egyáltalán ez elképzelhető – egyre szókimondóbb.

7.) Az utolsó napok

Egy nyirkos, ködös vasárnapi napon, 1945. december 9-én reggel vadászatra indul régi cimborájával és törzsfőnökével, Hobart Gay vezérőrnaggyal. Éppen Mannheim mellett haladtak a 38-as főúton egy Cadillac-ben (Patton hátul ült, az anyósülés mögött, mellette Gay), amikor – a hivatalos jegyzőkönyvek szerint – egy előttük haladó (ugyancsak katonai és ugyancsak amerikai), indexelés nélkül balra kanyarodó teherautóval ütköznek, fékezés után viszonylag alacsony sebességgel (becslések szerint az ütközés pillanatában kocsijuk legfeljebb 40 km/órás sebességgel haladt, a teherautó gyakorlatilag állt).

Elsőre úgy tűnik, hogy senki nem sérült meg. Mivel mégiscsak egy négy- és egy kétcsillagos tábornokot ért baleset, azonnal megjelennek a katonai rendőrök; sürgés-forgás, pattogó vezényszavak, intézkedés, majd döbbenten látják, hogy – az eredeti helyzethez képest – bizony van probléma, nem is akármekkora: Patton tábornok nem érzi a végtagjait. Kommunikálni még tud; odasúgja a könnybe lábadt szemű Gaynek, hogy „Kurvaszar dolog így meghalni!

Lóhalálában a heidelbergi katonai kórházba szállítják, ahol megszületik a diagnózis: kvadriplégia, vagyis a gerincvelő sérülése miatti, mind a négy végtagot érintő lebénulás.

Az orvosok még mindenfélével próbálkoznak, de eredménytelenül: George Smith Patton négycsillagos tábornok, az amerikai hadsereg egyik legsikeresebb parancsnoka, a második világháború emblematikus katonája (valamivel több, mint egy hónappal a hatvanadik születésnapja után, december 21-én) kórházi ágyán, felesége kezét fogva meghal. Noha a boncolás elmarad (!), az a hivatalos álláspont, hogy egy vérrög elakadt a bal tüdejében, s mélyvénás trombózist okozva megállítja a szívét.   

Patton meggyőződése az volt, hogy egy katonát egykori bajtársai körében és ott kell eltemetni, ahol meghalt, s ennek végrendeletében is hangot adott. Vele még halála után se nagyon mert kukoricázni senki, ezért –


a washingtoni kormány próbálkozása ellenére – földi maradványait nem szállítják haza az USA-ba, hanem a húszhektáros luxembourgi amerikai katonai temető díszsírhelyén helyezik örök nyugalomra, ötezer hajdani katonája társaságában.

8.) A konteók 
(Halálával kapcsolatos konspiréciós teóriák)

Nos, itt az idő, hogy közelebbről is szemügyre vegyük azokat a találgatásokat, amelyek Patton halálával összefüggésben kaptak lábra. Az emberek (katonák és civilek) jelentős részének egyszerűen nem jött be a hivatalos magyarázat; a konteósok nem hitték (és a mai napig sem hiszik), hogy az autóbaleset úgy történt volna, mint ahogyan az a hivatalos jegyzőkönyvekben szerepel; az azt követő helyszíni nyüzsgésben és a kórházi kezelésben is több gyanús körülményt vélnek felfedezni.

8.1.) Az amerikai szál

Sokan a washingtoni nagypolitika, illetve az OSS (az Office of Strategic Services, a CIA elődszervezete) árnyékát vélik felsejleni a haláleset mögött.

8.1.1.) Eisenhower alig három héttel a baleset előtt utazott haza az Államokba, ahol az Egyesített Vezérkar főnöki beosztását kapja a viszonylag új fiúnak számító Trumantól. Első fehér házi látogatásakor arról jelent az elnöknek, hogy Európában nagyjából minden jól alakul, de van egy növekvő probléma Pattonnal, aki egyre erőteljesebben hangoztatja, hogy a ruszkik nem oké csávók.

Georgie barátunk a következőképpen vélekedett az USA legfontosabb szövetségeséről (és ezek itt alul távolról sem a legkeményebb szavak, amiket az oroszokról mondott):

„I have no particular desire to understand them except to ascertain how much lead or iron it takes to kill them. In addition to his other amiable characteristics, the Russian has no regard for human life and they are all out sons-of-bitches, barbarians, and chronic drunks…”

„Nem kifejezetten törekszem megérteni őket; maximum az érdekel, hogy mennyi ólom vagy vas kell ahhoz, hogy megöljem őket. Kiegészítendő a többi – roppant kellemes – tulajdonságukat, még elmondanám, hogy az oroszok abszolút nem tisztelik az emberi életet. Valamennyiek kurafiak, barbárok és megrögzött iszákosok…”

Diplomáciai csatornákon keresztül Sztálin többször felhívta Washington figyelmét, hogy nagyon csípi a szemét és a fülét az a nagydarab jenki tábornok, aki ilyeneket mond beosztottjai előtt:

„In a few weeks I’ll have a war on with those communist bastards, and I’ll make it look like their fault!”

„Pár héten belül háborúzni fogok azokkal a kommunista köcsögökkel, és el fogom intézni, hogy úgy tűnjön: ők kezdték!”

Patton nem folytatott elmélyült biztonságpolitikai tanulmányokat (a jövőbe is csak hetente egyszer látott, csodát meg maximum havonta kétszer volt képes tenni), de volt szeme a dolgok alakulásához: már ’45 februárjától kezdve tett olyan kijelentéseket, hogy az Államok nagyon rossz szövetségest választott magának, s „az oroszokat még azelőtt vissza kéne rugdosni Ázsiába, mielőtt a háború után ráteszik a mocskos kezüket fél Európára!

Robert K. Wilcox történész tíz évet áldozott az életéből arra, hogy a lehető legaprólékosabban utánajárjon a Patton-ügynek. Felkutatott például egy egykori OSS-ügynököt (bizonyos Douglas Bazatát), aki részletesen elmondta neki, hogy a generális meggyilkolására maga Bill Donovan, az OSS vezetője adott utasítást, s mint végrehajtóra rá (mármint Bazatára) esett a választás. A gyilkosságot egy alacsony sebességű speciális gumilövedékkel hajtotta végre, amellyel (az ugyancsak általa megszervezett autóbalesetet követő másodpercekben) rálőtt Pattonra, és sikerült eltalálnia a hátgerincét.

8.1.2.) Számos szakértő szerint ha Pattonnak sikerül hazatérnie az USA-ba (ahogyan az december 11-re tervbe is volt véve!), és ha elkezd beszélni az oroszokról, továbbá arról a számos hadászati és hadműveleti hibáról, amelyet főnökei (például maga Eisenhower) elkövettek a második világháborúban, s amelyek (teljesen feleslegesen) sok tízezer amerikai katona életébe kerültek, 1952-ben Eisenhowert nemcsak hogy nem választják meg az USA elnökének, hanem az is valószínű, hogy Ike a börtönben végzi.
 

Patton – hazautazására készülve – félig-meddig tréfálkozva azt mesélte, hogy van neki egy fekete kis notesze, amibe szorgalmasan jegyzetelgetett az elmúlt hónapokban, és sokan fognak maguk alá csinálni ijedtükben, amikor odahaza majd előveszi ezt a kis noteszt és elkezd felolvasni belőle.
Lehet, nem kellett volna ezzel hencegnie.

 

Senki nem nyert többet Patton halálával, mint az Eisenhower-klán, arról nem is beszélve, hogy közvetlenül a világháború után Amerika még bízott abban, hogy a szovjetekkel szót lehet érteni civilizált ember módjára is. Nos, tévedtek, de ennek belátásához még kellett két-három év…

8.1.3.) Az amerikaiak azért nyírták ki a legtehetségesebb hadvezéreik egyikét, mert kiderült róla, hogy az Abwehr (vagyis a német katonai hírszerzés) beépített embere volt a háború alatt. Merész feltételezés (főként ha azokat a csatákat nézzük, ahol Patton válogatás nélkül jócskán elpáholta a Wehrmacht és a Waffen SS alakulatait), de az ezt hangoztatók szerint ’44 vége felé Patton azért kezdett titkos tárgyalásokat a józanabb német tábornokokkal, mert bennük (és Németországban) látta a

oroszellenes nyugati összefogás kulcsszereplőit. Ezt értelmezte (kicsit tévesen) hazaárulásnak az amerikai kémelhárítás (az FBI főnöke, J. Edgar Hoover megint túllőtt a célon), és mivel egy Patton elleni nyílt per elképzelhetetlen morális következményekkel járt volna az egész amerikai hadseregre nézve, inkább a piszkosabb, de egyszerűbb megoldás mellett döntöttek.  

Az amerikai hátterű verziót erősíteni látszik több tény:

- Az autóbaleset körülményeinek tisztázására elrendelt vizsgálat dokumentumai közül legalább öt irat (mintegy 20 oldal) hiányzik. Az egyik katonai rendőr (Peter K. Babalas hadnagy) később többször is megesküdött arra, hogy a rendkívüli eseményről írt jelentésében felhívta a figyelmet pár furcsaságra, de érdeklődésére azt a hivatalos választ kapta, hogy a jelentés „elkallódott”.

- Azt is nehezen lehet megmagyarázni, hogy a baleset bekövetkezte után hogyan teremhetett a helyszínen 3 (három!) perc alatt egy katonai mentőautó, benne egy ezredes és két alezredes katonaorvossal… Tájékoztatásul: a koccanásra (mert nem volt ez igazi baleset; a teherautó jóformán meg sem karcolódott, a Cadillac-et később másfél órai munkával helyrekalapálták), szóval a koccanásra a legközelebbi amerikai egészségügyi központtól mintegy 50 kilométerre került sor, no és az sem volt hétköznapi dolog, hogy egy mentőautóban ennyi főtiszti rendfokozatú orvos üljön… A hivatalos magyarázat az volt, hogy „a mentőautó véletlenül arra járt”…

8.2.) Az oroszok

Arra, hogy Patton neve ott virított Sztálin halállistáján, már az előző alpontban is céloztunk. Georgie szókimondása és egyre erősödő szovjet/oroszellenessége három okból is zavarta kedvenc grúz diktátorunkat:

a.) Az amerikai generális tekintélye olyan erős volt a nyugati szövetségesek katonái körében, hogy valóságos véleményvezérként tekintettek rá; amit Patton (a maga gyakran bárdolatlan, nyers modorában) kimondott, az bekerült az egyenruhások beszédtémái közé, s onnan villámgyorsan „lecsorgott” a civilek felé. A háború után sok százezer, a frontot megjárt amerikai (brit, kanadai, ausztrál, stb.) katona ment haza, s vitte magával a szovjetellenességet. Ez pedig Sztálinéknak nagyon nem hiányzott.

b.) Patton volt az első, aki megvádolta az oroszokat azzal, hogy az általuk felszabadított németországi hadifogolytáborokból hiányzó nyugati katonák egy részét egyszerűen lenyúlták, vagyis nem engedték szabadon, hanem elvitték őket szibérai munkatáborokba. Ezt a témát azóta többen is feldolgozták, s számos hadtörténész szerint a Szovjetunió tényleg nem tud elszámolni egy tízezres nagyságrendű amerikai és más nemzetiségű (elvileg vele szövetséges) hadifogollyal – hogy a Moszkva által ily módon, 1945. május kilencedike után elpusztított német (magyar, olasz) hadifoglyok százezreiről ne is beszéljünk…  

c.) A győzelem után Patton egyre gyakrabban beszélt arról, hogy itt a vissza nem térő alkalom móresre tanítani a kivérzett, elfáradt, nyugati segélyek nélkül a padlón heverő Vörös Hadsereget. Sztálin attól félt, hogy a tábornok (orosz szemszögből destruktív) befolyása az USA-ba hazatérve még eredményesebb lesz, ezért még december 11-e  előtt meg akarta oldani ezt a problémát.

„Let’s keep our boots polished, bayonets sharpened, and present a picture of force and strength to these people, the Soviets. This is the only language they understand.”

„Tartsuk tisztán a surranóinkat és élesen a rohamkéseinket. Mutassunk erőt és szilárdságot, mert ezek az emberek, a szovjetek csak ezt a nyelvet értik.”

8.3.) A Washington-Moszkva tengely

Az izgalmas, végiggondolásra érdemes konteók számát gyarapítja az a forgatókönyv, mely szerint az OSS és az NKVD (vagyis a KGB elődszervezete) közösen tervelték ki és hajtották végre Patton likvidálását; miután a kórházi kezelés kezdett eredményeket mutatni (december 18-án Georgie állítólag már tudta mozgatni a bal karját, s 20-án megmozdította a jobb kézfejét is), a szovjetek egyik beépített embere (egy hithű német kommunista, aki betegszállítóként dolgozott a kórházban) méreggel iktatta ki a tábornokot.
 

Ha ez igaz, akkor ez volt a hidegháború előtti amerikai-szovjet titkosszolgálati együttműködés talán legutolsó példája, amelyre egyikük sem lehet túl büszke, s amelyről (biztos vagyok benne) egyik szervezet házimúzeumában sem szól egyetlen tárló sem…

8.4.) A zsidók voltak

Patton hétköznapi antiszemitizmusa elsősorban a naplójából derül ki, de ez önmagában még nem indokolná a gyilkosságot. Kenyértörésre az vitte a dolgot, hogy a lehető leghatározottabban ellenszegült az úgynevezett Morgenthau-tervnek, vagyis a háború utáni Németország megrendszabályozásáról szóló amerikai szabályozásnak, amely kidolgozójáról, a zsidó származású amerikai pénzügyminiszterről, Henry Morgenthauról kapta a nevét.
 

Nagyon-nagyon röviden: az 1944-ben kidolgozott Morgenthau-terv értelmében Németországot fel kell szabdalni minél több (és lehetőleg az USA-nak teljesen kiszolgáltatott) államra, a német népet ki kell éheztetni (az sem baj, ha sokszázezren éhenhalnak), a német nehézipart fel kell számolni,  Németország egyes történelmi vidékeit el kell csatolni és odaadni a szovjeteknek, lengyeleknek és franciáknak, satöbbi. A Morgenthau-tervből lett végül a JCS 1067-es utasítás, ami a németországi amerikai megszálló csapatok alaptörvénye lett. 1945-től 1947-ig (amikor a JCS 1067-et visszavonták) a németek például naponta és átlagban 1040 kalóriára voltak jogosultak.

Objektív beszámolók és statisztikák szerint 1948 januárjában (tehát a háború után két és fél évvel) a németek rosszabbul éltek, mint 1945 januárjában, a szőnyegbombázások közepén, amikor a háború német földön javában tombolt. Európa legképzettebb ipari munkásainak gyakorlatilag megtiltották, hogy kávédarálóknál és hintalovaknál összetettebb szerkezeteket állítsanak elő. A kor legjobb esztergályosai, mérnökei és műszaki kutatói arra kényszerültek, hogy káposztaföldeken görnyedezzenek; a legjobb esetben (ha átmentek az „erkölcsi” vizsgálatokon) napi 12 órát dolgozhattak az amerikai hadseregnek – éhbérért.

Patton tehát ott szabotálta a JCS 1067-et, ahol tudta, s minden alkalmat megragadott, hogy ellenérzéseit hangoztassa. Azt is többször kijelentette, hogy a Morgenthau-tervet simán a zsidók bosszújának tekinti, amelynek sem közgazdasági, sem

katonai, sem politikai szempontból nincs létjogosultsága. Amikor fülébe jutott, hogy egyes washingtoni és londoni elképzelések szerint a Közel-Keleten önálló zsidó államot kéne létrehozni, baráti körben arra ragadtatta magát, hogy kimondta: minden befolyását latba fogja vetni ezen koncepció megvalósulása ellen…

Sokan (még életében) azt is észrevételezték, hogy nagyon megengedő az egykori ellenséggel szemben; ellenezte a nácitlanítási eljárásokat, valamint azt, hogy – a kollektív bűnösség hangoztatásával – a szövetségesek az egész német nemzetet egységes bűnbakként kezeljék.

1945 szeptemberében (amikor olyan utasítást kapott Washingtonból, hogy minél több németet kell kilakoltatni a lakásából azért, hogy oda „hajléktalan egykori üldözötteket” telepítsenek), ezt írta a naplójába:

„Evidently the virus started by Morgenthau and Baruch of a Semitic revenge against all Germans is still working. Harrison and his associates indicate that they feel German civilians should be removed from houses for the purpose of housing Displaced Persons. […] It is against my Anglo-Saxon conscience to remove a person from a house, which is a punishment, without due process of law. In the second place, Harrison and his ilk believe that the Displaced Person is a human being, which he is not, and this applies particularly to the Jews, who are lower than animals.”

“Nyilvánvaló, hogy a Morgenthau és Baruch által útjára bocsájtott, és a németek ellen irányuló sémi bosszúvírus még működik. Harrison [amerikai politikus. tiboru] és társai úgy vélik, hogy német civileket kell kitelepíteni házaikból azért, hogy hajléktalan egykori üldözöttek foglalják el a helyüket. […] Angolszász lelkiismeretem ellenére való kirakni egy embert a lakásából, hiszen ez egy büntetés, ami törvényes eljárás nélkül született meg. Másodsorban pedig Harrison és bandája azt hiszik, hogy egy hajléktalan egykori üldözött emberi lény; márpedig én mondom, hogy nem az, és ez különösen érvényes a zsidókra, akik alávalóbbak az állatoknál.”

A zsidó lobbi 1945 végén meghozta tehát a döntést, és Morgenthau németországi helytartója, Bernard Bernstein vezérkari ezredes megszervezte a tábornok likvidálását.

x X x

Nos, barátaim, ez volt a második világháború egyik legeredményesebb, legsikeresebb és legellentmondásosabb amerikai tábornokának rövid története.

Még csak annyit, hogy a hét Oscart elnyert filmet kötelező megnéznie mindenkinek, aki a téma iránt akár csak minimális mértékben is érdeklődik; ha másért nem, az első öt percért (a híres beszédek egyike), no meg azért, mert a forgatókönyvet nagyrészt hazánkfia, Faragó László (Ladislas Farago) Patton-életrajza alapján írták.

Címkék: 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja