.

Merre tart az Európai Únió



A cikk írója: Tiboru

Az Európai Únióról oly bőságes adat áll rendelkezésre, hogy átfogó ismertetésre nemhogy egy rövid poszt, de egy több száz oldalas könyv is kevés lenne. Ez pedig csak egy rövid bejegyzés.
Összefoglalva: egy kicsit salátaposzt-jellegű olvasmányt láttok a képernyőtökön, a hiba nem bennetek van.

Nos, akkor vágjunk bele.

Előre is elnézést kérünk a szorgalmasan olvasó hazai és külföldi EU-szakértőktől, valamint azoktól a diákoktól, akiknek fájó és keserű emlékeik vannak az Unióval kapcsolatos tantárgyak ismeretanyagának számonkérése kapcsán (magyarul: akiket megszopattak a különböző vizsgákon), de kénytelenek vagyunk egy történelmi visszapillantással kezdeni, hogy azok is világosan lássák a honnan jött? – hová tart? tengelyt, akik közösségi ismeretek helyett mondjuk makromolekuláris polimerizációból vagy alsóvégtagi érszűkületből írták a szakdolgozatukat. Ígérem, nem lesz túl hosszú.

1.) A múlt és az előzmények

Annyi időnk nincs, hogy felsoroljuk az elmúlt évezredek valamennyi olyan próbálkozását, amelyek a földrész

államainak (régióinak) politikai és/vagy gazdasági összefonódását célozták, ezért csak hívószószerűen: Cézár, I. (Nagy) Károly, Tadeusz Kościuszko, Napóleon, Saint-Simon, Giuseppe Mazzini – csupa kreatív arc, akik különböző eszközökkel ugyan, de ugyanarra gyúrtak: egy egységes Európára.

Nem mehetünk tovább anélkül, hogy legalább egy bekezdés erejéig ne emlékezzünk meg egy izgalmas figuráról, aki szülővárosában (a messzi Tokióban) a szent keresztségben a Richard Nikolaus Eijiro nevet kapta. Édesapja (Heinrich von Coudenhove-Kalergi gróf) a Monarchia diplomatája volt Japánban, édesanyja (Aoyama Mitsu) egy nemesi származású japán olajmágnás lánya. Richárd barátunkat tartják a páneurópai eszme megfogalmazójának és megteremtőjének. Nem volt még 30 éves, amikor (az egyik bécsi szabadkőműves (!) páholy anyagi támogatásával és hátszelével) 1923-ban megjelenik „Páneurópa” című könyve, amely fő mondanivalója az volt, hogy egy újabb világháború kirobbanásának megakadályozása kizárólag egy politikailag és gazdaságilag egységes Európa létrehozásával biztosítható. Ezt a könyvet számos nagy ember elolvasta és kedvtelve idézett belőle; hogy mást ne említsünk, csak Winston Churchillt, aki a híres zürichi beszédét Kalergi gróf mondanivalójára építette fel.

Tényleg stramm csávó volt, érdemes utánaolvasnotok. Richard von Coudenhove-Kalergi, riszpekt neked.

Közszolgálati perceinket hallották.

A második világháború legelején (amikor minden jel arrafelé mutatott, hogy az Adolf-féle Reichnek nincs érdemi ellenfele) német nagytőkések, pénzemberek és közgazdászok is szorgalmazták egy európai gazdasági közösség létrehozását egységes pénzzel, vámok és más pénzügyi korlátok nélkül, a munkaerő, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlásának biztosításával… Ismerős szavak, ugye?

Az új Európában, mely a népei közti szolidaritás és együttműködés alapján fog állni, a határok megszűntével beköszönt a bőség kora!” – szerintetek kit idéztem? Nem, nem talált. Ezt a mondatot, amelyet mostanában naponta olvashatunk a vezető európai politikusok nyilatkozataiban, 1940-ben mondta egy Arthur Seyß-Inquart nevű náci főtisztviselő, egykori varsói, bécsi és hágai birodalmi helytartó, Hitler egyik láncos kutyája, akit a nürnbergi perben halálra ítéltek és kivégeztek a szövetségesek.

1946-ban Sir Winston (a fentebb már említett zürichi beszédében) az USA mintájára létrehozandó Európai Egyesült Államokról beszél; három évre rá megalakul az Európa Tanács, majd 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség (becenevén a Montánunió), amelynek hat tagja (Nyugat-Németország, Franciaország, Olaszország és a három Benelux-tagország) becsszóra vállalta, hogy megosztják egymással a széntartalékaikat és összehangolják acéltermelésüket annak érdekében, hogy gazdasági okokból többé ne legyen háború Európában. Az ötlet mozgatórugója a francia külügyminiszter, bizonyos Robert Schuman volt.

Hat év múlva a Montánunió hatásköre elkezd bővülni: 1957-ben a tagállamok aláírják az Európai Gazdasági

Közösségek alapító okiratát (az úgynevezett Római Szerződést), aminek az volt a lényege, hogy megszüntetik a belső vámokat.

És akkor nyújtsuk meg virtuális lépteinket, mert ez mégse egy EU-blog (ahhoz Brüsszelnek utalnia kéne valami zsozsót): 1973-ban csatlakozik Dánia, Írország és az Egyesült Királyság, 1981-ben Görögország, 1986-ban Spanyolország és Portugália, 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország, 2004-ben Ciprus, Csehország, Észtország, Magyarország, Litvánia, Lettország, Málta, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia, valamint

2007-ben Románia és Bulgária. A partvonalon melegít Horvátország, a törökök meg hiábavalóan feszítik meg bicepszüket – de erről itt és most csak ennyit.

Itt tartunk most: 27 tagállam, 500 millió lakos, négy és fél millió négyzetkilométer, a bolygó GDP-jének 30 százaléka…

A históriai bemelegítés után lássuk, miből élünk. Első körben regionális fenntartásokkal és konteókkal foglalkozunk.

2.) A brit para

Amióta eszüket tudják, a britek mindig is gyanakodva pislogtak át a Csatornán, s egykori nagyhatalmi státuszuk romjain üldögélve szilárd meggyőződéssel vallották, hogy minden újítás, ami a kontinensről jön, imádott

Britanniájuknak csak oltári nagy szívás lehet. Ha meg ráadásul ennek az újításnak a születésénél a két ősellenség (a franciák és a németek) is ott bábáskodott (ahogyan az az EU bölcsője körül történt), a képlet a végletekig leegyszerűsödik; hogy Milo Minderbinder halhatatlan mondását kicsit megcsavarjuk: ami jó az Uniónak, az rossz Britanniának – vallják.

Az EU egyik legmegveszekedettebb brit ostora a 86. életévében járó dr. Ian Paisley tiszteletes, az északír Demokratikus Unionista Párt örökös tiszteletbeli elnöke, Ulster hajdani első embere. Ian doktor nem kispályás, s ami a szívén, az a száján; úgy huszonegynéhány évvel ezelőtt, az Európai Parlamentben elhangzott egyik beszédében II. János Pál pápát egyszerűen Antikrisztusnak nevezte, aki a hajdani Német-Római Birodalom újjáélesztését, továbbá a római katolikus vallás egyeduralkodóvá tételének lehetőségét látja az EU-ban.

Arthur Noble professzor (amúgy Paisley országos cimborája) lelkesen csatlakozik a tiszteletes mondanivalójához, s felhívja a figyelmet a katolicizmus (vagyis a Vatikán) globális, anglikán-ellenes nyomulásának olyan rejtett oldalaira, mint például a Gibraltáron kiadott 20 pennys érme, amelynek egyik oldalán Szűz Mária látható, ezzel a felirattal: A mi európai nagyasszonyunk.

Arthur barátunk amúgy sem panaszkodhat a képi fantáziájára; szerinte a brüsszeli EU-épületek és -közterületek visszatérő díszítőeleme (amely a közismert jelenetet ábrázolja, amikor a bika alakjában

megtestesülő Zeusz elrabolja a türoszi király lányát, Európét) nem más, mint a Jelenések Könyvének azon része, amikor a szerző a Babiloni Szajhát mutatja be a rajongóknak:

“Gyere, megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele bujálkodtak a Föld királyai, és a Föld lakói megrészegültek kéje borától.

Lélekben elvitt a pusztába. Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt írva: “A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja.”

A megfejtés a Napnál is világosabb: az EU maga a Babiloni Szajha, akivel a Föld királyai (vagyis a tagállamok vezetői) bujálkodnak, elkábítva az Unió polgárait.

Az EU-t brit kormánytagok is meg-megvádolták mindenféle összeesküvéssel. Itt érdemes megemlíteni Clare Shortot, aki 7 éven át (1997-től 2003-ig) volt az Egyesült Királyság nemzetközi fejlesztésekért felelős kabinetminisztere, s mint ilyen, nem nevezhető sem kívülállónak, sem amatőrnek.

Nos, Ms. Short (aki nem mellesleg 2004-ben nyilvánosságra hozta, hogy a brit titkosszolgálatok rendszeresen lehallgatják az ENSZ vezetőinek telefonjait, s azóta elég kevés barátja van a gumitalpúak között) röviden és velősen azt mondta, hogy becsületes brit semmiféle közösséget nem vállalhat azzal az EU-val, amely (agrárszubvenciós politikáján keresztül) szándékosan teszi lehetetlenné az afrikai mezőgazdasági termékek európai piacokon történő megjelenését, s ily módon mesterségesen tartja fenn a nyomort a fekete földrészen.

Akárhogyan is van, mindenki láthatja, hogy az európai integrációban London csak fékezett habzással vesz részt; se euró, se Schengen… Akit érdekel a brit euroszkeptikusok véleménye, ide kattintva dúskálhat a linkekben.

2.) A jenki gyanakvás

A Nagy Vízen túli embertársaink között is akadnak olyanok, akik nem fukarkodnak a jelzős szerkezetekkel, ha az EU-ról és annak vezetőiről van szó. Ott van például Myron Ebell, a Competitive Enterprise Institute (Versenyképes Vállalkozási Intézet) egyik igazgatója (nem mellesleg George W. Bush elnök egykori tanácsadója), aki nagyjából egy évtizede hajtogatja, hogy a globális felmelegedést az EU találta ki, mégpedig kizárólag azért, hogy (önös érdekből) lehetetlenné tegye az USA gazdasági fejlődését.

Thomas Roy Reid (a Washington Post főmunkatársa, egykori londoni és tokiói tudósító) 2004-ben egy egész könyvet (United States of Europe: The New Superpower and the End of American Supremacy – Európai Egyesült Államok: az új nagyhatalom, avagy az amerikai felsőbbrendűség vége) szentelt azon meggyőződése kifejtésének, mely szerint az öreg földrész egyedüli célja véget vetni az amerikai gazdasági, katonai és politikai dominanciának.

De hagyjuk az angolszászokat az üldözési téves (?) eszméjükkel együtt, s foglaljuk egy helyre kis salátacsokorba azokat az EU-ellenes konteókat, amelyekkel nap mint nap akár a pesti flaszteren is találkozhatunk. Terjesztői között (a kozmetikusok, autószerelők és alanyi költők mellett) szép számmal vannak közgazdászok, jogászok, történészek és politológusok is, tehát ne tessék olyan feltűnően kuncogni ott a hátsó sorokban.

3.) Az EU, mint szuperállam

Minden újságolvasó, netbúvár és más hírfogyasztó tudja, hogy az Unió (megalakulása óta) lassan, de módszeresen szorítja vissza a tagállamok nemzeti önrendelkezési képességeit. Kezdődött mindez a vámok lebontásával, márpedig az adók mellett ez az a forrás, amely biztosíthatja egy szuverén állam pénzügyi stabilitását. A központi szabályok és előírások egyre sokasodtak, s az uniós bürokrácia (az egykori lopakodó üzemmódról) mára már a nyílt, nemzetállamok elleni fellépésre, ezek kiszolgáltatottságának pofátlan kihasználására kapcsolt. Most nincs arra mód, hogy részletesen végigvegyük a brüsszeli szuperállam gyarapodásának elmúlt hatvan évét, de hívószavak szintjén (mintegy véletlenszerűen) felvillantunk pár gondolatot, amelyek bizony akkor is egy irányba mutatnak, ha az idealista olvasó kizárólag a legjobbakat tételezi fel az Unióról.

3.1.) Jogszabályi hierarchia

Ez a kifejezésszörny nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy egyetlen tagállam egyetlen belső jogszabálya (egyszerűsítve: törvénye) sem überelhet egyetlen közösségi előírást sem, mert ez utóbbi

magasabbrendűnek fogadtatik el. Példa: ha Brüsszelben hoznak egy szabályt, mely szerint holnaptól tilos a 120 forintos elektromos izzók forgalmazása, s helyettük csak a 800 forintos „takarékos” világítótestek használhatók, onnan kezdve nincs apelláta sem Lisszabonban, sem Budapesten, sem Helsinkiben. A portugál (magyar, finn, stb.) emberek (esetleg nemzeti kormányok) véleménye senkit nem érdekel.

3.2.) Élelmiszeradalékok

Mindenki hallott már a híres-hírhedt „E-összetevőkről”. Ezek azok az adalékanyagok (pontosabban azok kódjai), amelyeket gyakorlatilag minden (főként csomagolt) élelmiszer tartalmaz. Nem akarok belemenni részletekbe, ezért csak röviden: az élelmiszerek csomagolásain gyakran olvasható kódokat számintervallumok szerint

csoportosították (az E-100-tól az E-199-ig színezőanyagokat, az E-200-tól az E-299-ig a tartósítószereket, míg pl. az E-600-tól az E-699-ig az ízfokozókat jelölik. Így – teszem azt – az E-940 nem más, mint a freon-12, az E-363 a borostyánkősav, míg az E-173 az alumínium. És igen,  továbbra is élelmiszeradalékokról beszélünk).

Mindenki találkozott már két hétig elálló paradicsommal, tejnek látszó “reggeli itallal”, húskészítményszerű, szupertartós valamivel, természetes gyümölcsöt még nyomokban sem tartalmazó (de annál illatosabb) üdítővel és hasonló borzasztó termékekkel, amelyekért pénzt adunk a multik kezében lévő szupermarketekben…

A nagy kérdés, amely hosszú ideje ott lebeg az E-számok fölött: valóban veszélytelen összetevőkről van-e szó (ahogyan azt a brüsszeli bürokratát állítják), vagy olyan anyagokról, amelyek előre meghatározott arányú

keveréke negatív kereszthatással lehet az emberi szervezetre? Vajon milyen (fizikai és/vagy mentális) elváltozásokat okozhatnak? Igaz-e, hogy (a fluoridizációhoz hasonlóan) fogékonyabbá tesznek bennünket külső utasítások végrehajtására?

Röviden: az élelmiszeradalékokkal szántszándékkal mérgezi-e lakosságát az Unió csak azért, hogy befolyásolhatóbbá, birkábbá, türelmesebbé tegye az embereket, így is megkönnyítve az Új Világrend lassanként történő bevezetését?

3.3.) Nemzeti szuverenitás

„A nemzetállamok kora lejárt; lassan már a fogalom maga is anakronisztikus!” – halljuk egyre gyakrabban az Unió döntéshozóinak szájából. És minden jel arra utal, hogy komolyan is gondolják: Brüsszel egyre több és komolyabb hatáskört kap, a hétköznapi élet egyre apróbb rezdüléseit figyeli és szabályozza. Hogy ne menjünk messzebb, nézzünk csak körül a saját portánkon: már egy nyomorult újpesti lángossütőde vagy gyáli lacikonyha felszerelését is európai szabványok állapítják meg (az ezerszer emlegetett HACCP-rendszer). Beleszólnak a disznóvágási, libatömési és kenyérsütési hagyományainkba, standardizálják az uborkák méretét és az aludtej zsírtartalmát, s megtiltják a magyar kormánynak, hogy úgy támogassa a saját ipart és mezőgazdaságot, ahogyan jónak látja.

A nemzeti szuverenitás egyik fokmérője (lenne) az állam saját erőszakszervezeteinek ütőképessége és ereje. Nézzünk körül: hajdani százezres hadseregünket egy húszezres operettgála szintjére züllesztették (a NATO-val közösen), a rendőrségünk olyan, amilyen, vám- és pénzügyőrségünk tevékenysége gyakorlatilag kínai alsónadrágárusok zaklatására és cigarettacsempészek hajkurászására korlátozódik… míg ezzel párhuzamosan egyre komolyabban foglalkoznak az integrált európai haderő (az úgynevezett „szinkronizált európai hadsereg”) felállításával, amely közvetlenül Brüsszelből kapná a parancsokat, s szükség esetén az EU bármelyik pontján bevethető lenne.

Az Europolt sokan ismerik, de nem tudom, hányan hallottatok arról, hogy az Uniónak (egészen pontosan annak vezetőinek) máris a rendelkezésére áll egy többezer fős elithadsereg, az Európai Csendőri Erők (European Gendarmerie Force, EUGENDFOR). Ők azok, akik már most beavatkozhatnak bármelyik tagállamban, ha az adott ország illetékesei (honvédelmi, illetve belügyminiszterei, továbbá a kormányfő) ebbe beleegyeznek. Nem kell hozzá túl nagy fantázia kitalálni, hogy mi lesz a feladatuk, ha bármelyik tagországban netalántán Unió-ellenes zavargások törnének ki…  

Aztán ott van a Frontex, a közös határőrizeti szerv. Alig két hetes az az új uniós jogszabály, amely szerint az új rendszerben a Frontexnek már nemcsak koordinációs, hanem tényleges határvédelmi feladatai is lesznek.

Magyarán: a szerb-magyar határ közelében bármikor feltűnhetnek mondjuk osztrák, német vagy francia határőrök, aki teljes intézkedési jogosultsággal igazoltathatnak mindenkit a határsávban (mondjuk akár téged is, a saját hazádban…)

A 2007 végén aláírt Lisszaboni Szerződés végleg kirúgta a sámlit a nemzetállami szuverenitás amúgy is fuldokló eszméje alól, s az egyenrangú nemzetek Európája helyett utat biztosít a már-már birodalmi ízű, föderatív alapokon nyugvó struktúráknak. Nem telik el tíz év, s a nemzetállamoknak (köztük Magyarországnak) kábé akkora

mozgástere lesz az Unióban, mint amekkora mondjuk jelenleg van Szászországnak Németországon (vagy inkább mint Baskírföldnek Oroszországon) belül. Lassan megszűnnek a tagállami kül- és védelmi politikák, s egy minta alapján, a nemzeti sajátosságok figyelmen kívül hagyásával szépen kicombosodik az Unió második pillérének nevezett közös kül- és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy, CFSP).

3.4.) Az euró-szál

Nem véletlenül vezették be (előbb elszámolási egységként, majd fizikai valójában is) az egységes európai valutának szánt pénzt, hiszen egy olyan államban, amelynek központi nemzeti bankja gyakorlatilag már csak reprezentációs feladatokat lát el, a monetáris politikát az Európai Központi Bank (EKB) diktálja. Az eurózóna tagállamai fokozottan ki vannak szolgáltatva a frankfurti székhelyű (de ugyancsak Brüsszelből irányított) EKB-nak, hogy csak Görögország roppant aktuális problémáit említsük. Ha az Unió valakit nagyon meg akar büntetni, az első körben gazdaságilag fogja ellehetetleníteni. Ugye senki nem gondolja, hogy az európai bankárok önzetlen szívjóságból öntik az euró-százmilliárdokat az athéni feneketlen vödörbe..?

A figyelő szemek előtt szép lassan kirajzolódik Thomas Roy Reid jóslata, ami szerint előbb-utóbb (de inkább előbb mint utóbb) a politika kirakós tábláján összeáll az Európai Egyesült Államok.

 

Webcam Fuengirola

csak egy kattintás és élőben nézhető a fuengirolai tengerpart



Vár a Costa del Sol