Madridi beszámoló



Rövid beszámoló egy Madridban járt magyar turistától


Spanyolország fővárosában télen sem áll meg az élet. Nem ritka, hogy szombat hajnalban bedugul a város a buliból hazatérők miatt. Az ételek finomak, az emberek közvetlenek, és akkor is szívesen beszélgetnek az idegenekkel, ha nem értik egymás nyelvét.


Sok más spanyol várossal ellentétben Madrid elsősorban nem régi épületeivel, műemlékeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem a város életének pezsgésével.
 

Gran Via
 
Óriási sugárútjai sokszor kétszer hatsávosak, épületei, amelyek az Andrássy úti palotákkal egyidősek, nyolc-tíz emelet magasak. Az egyik legnevezetesebb sugárút, a Gran Vía története a spanyolokkal kapcsolatos előítéletekre erősít rá.
A 19. század közepén határoztak az építéséről, de évtizedekig egy kapavágás sem történt, ezért kapta a cinikus „nagy út” nevet a sajtótól. 1902-ben aztán tényleg belevágtak az építkezésbe, és 1929-re végeztek is. Ma ez a belváros  egyik fő ütőere.

Szeretnek egy tálból csipegetni

Barátaimnál szálltam meg, akik egy kőhajításnyira laknak a mindig zsúfolt központi tértől, a Puerta del Soltól. Mivel péntek este érkeztem, egy percig sem volt kérdéses, mi lesz az esti program. Ilyenkor az összes spanyol a barátaival eszeget és iszogat a bárokban.
Nem véletlenül használom a -gat/-get képzőt, itt ugyanis nem a gyors lerészegedés vagy a minél nagyobb mennyiségű étel elfogyasztása a cél, hanem hogy jól érezzék magukat egymás társaságában. A közösségi élményt az is erősíti, hogy a társaság tagjai egy tálból csipegetnek. Nem nagyon van olyan bár, ahol ne lenne étel, legalább kis szendvicseket, tapasokat mindenütt kínálnak sör- vagy borkorcsolyának.

Az ételek kiválóak. A spanyol sonka, a jamón serrano mindig tökéletes, ennek fogyasztása már-már kötelező. A szalámit is nagyon szeretik, de a tengerparttól messzi Madridban is népszerűek a halételek. Ami az italokat illeti, a sört általában 2-2,5 decis pohárban isszák, és népszerűbb az egyébként kiváló spanyol boroknál.


Tapas bár Madridban

A péntek esti bulik jóval tovább tartanak, mint Magyarországon, a bárokból ritkán indulnak 1-2 óra előtt a szórakozóhelyekre. Madridban az sem ritka, hogy szombat és vasárnap hajnali 4-kor vagy 5-kor van csúcsforgalom, mivel szinte mindenki szórakozik. A madridiak nem igazán otthon ülők, és nagyon közvetlenek.

Az egymással szomszédos társaságok szinte mindig szóba elegyednek egymással, és a turistákkal is szívesen beszélgetnek. Még akkor is, ha az idegennyelv-ismerettel az elmúlt időszak jelentős javulása ellenére még mindig komoly gondok vannak. Sokan csak néhány szót tudnak angolul, alapfokú spanyol nyelvtudás nélkül még a spanyol fővárosban sem könnyű megértetni magunkat.

A jókedv és a bulihangulat ellenére messze nem tökéletes minden, a munkanélküliség például az egész országban nagy gondot okoz. Barátaim közül az egyik épp Amerikából jött haza, mert ott kapott munkát, mások Németországban dolgoznak. A németek között azonban nem érzik valami jól magukat, hidegnek és élettelennek tartják őket, és az ottani ételeket sem igazán tudják megszokni. Ezért, amikor csak tehetik, hazarepülnek szórakozni.  


Szilveszter éjjel Madrid központjában a Puerta del Sol-on

A tömegközlekedés irigylésre méltó

Ha valaki erre azt mondaná, hogy persze, mert a spanyolok nem elég szorgalmasak vagy ügyesek, hoznék egy ellenpéldát. Madridban ugyanis kiváló a tömegközlekedés. A város a világ nyolcadik leghosszabb metróhálózatával rendelkezik, a föld alatti úthálózat 293 kilométer hosszú.

A járatok sűrűek, tiszták és modernek, és minden állomáson lehet automatából jegyet venni, mégpedig olcsón. A tízes gyűjtőjegy12,2 euró – vagyis nagyjából 3700 forint, míg ugyanez Budapesten 3000 –, csakhogy Madridban át is szállhatunk a jegyekkel, szóval a gyakorlatban jóval olcsóbb.

Mivel már jártam Madridban, a turistalátványosságokat most kihagytam, inkább a város környékére fókuszáltam. A hárommilliós város az elővárosokkal együtt már hatmilliósra duzzad. A modern alvóvárosok népszerűsége az utóbbi időben igencsak visszaesett, a válság miatt komplett városrészek váltak kihalttá, ami nem túl szívderítő látvány.

A polgárháború sebei máig nem gyógyultak be

Viszont amikor a házerdő ritkulni kezd, feltűnnek a környék kétezer méternél is magasabb, hófedte csúcsai. A római kori óriási, kiváló állapotban fennmaradt akvaduktjáról (csatornahíd) híres Segovia felé vezető autópályáról nemcsak a hegycsúcsok látványa nyűgözi le az embert, hanem egy gigantikus kereszté is.


Kereszt, amely ma is megosztja a közvéleményt


A 150 méteres kereszt megosztja a közvéleményt. Sokak szemében nemzeti emlékhely, hiszen negyvenezer katona sírja található itt, a köztársaságpártiak és a katalánok viszont egy diktatórikus rezsim megalomán emlékművét látják benne, hiszen a diktátort, Francót is itt temették el.
Az emlékművet 1940-ben kezdték építeni, 19 év alatt készül el, és 1,2 milliárd pezetába került, ami mai árszinten tízmilliárdnál is több forintot jelent. Ráadásul gyakorlatilag kényszermunkával épült, sokan ezért koncentrációs táborhoz hasonlítják. A spanyolok tehát a mai napig nem tudnak egyezségre jutni az emlékmű megítéléséről. A polgárháború okozta sebek olyan mélyek, hogy még fél évszázaddal később se gyógyultak be.

A cikk részlet Bucsky Péter beszámolójából

Címkék: 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja